Zsakó Andor (1879–1942) története

Az emberiség történelmének vannak felfoghatatlan tragédiái, amelyeknek pusztító hatása generációkat nyomorított meg. A Nagy Háború ugyan 100 éve véget ért, árnyéka azonban máig kísért, különösen az erdélyi magyar családokban. Zsakó Andor sorsa egy a százezrekéből. Hosszú, és viszonylag szerencsés hadifogságának történetét a családi levelezés mozaikjai rajzolják ki. – Nagybátyja történetét Csorba Zoltáné Váry Katalin kedves olvasónk írta meg számunkra.

Zsakó Andor nagy családban nőtt fel. Édesapja, dr. Zsakó István kolozsvári kúriai bíró, torockói eredetű, édesanyja Székely Teréz Verespatakon született. Andor volt a legidősebb, 3 öccse és 3 húga volt, akik megérték a felnőtt kort és egymással élénk levelezést folytattak.

1913-ban megnősült, felesége Gratz Mária Anna (Mici), Gratz Gusztáv (1875–1946) államtitkár húga. Egyetlen gyermekük ifj. Zsakó Andor (1922–1975). A családi levelezést fia, Zsakó Andor a rokonoktól összegyűjtötte, rendszerezte, és időrendben legépelte, majd a több száz oldalas anyagot elhelyezte az Országos Levéltárban. Az édesapja hadifogságáról írottak a levelezésen kívül jegyzetekre és emlékekre támaszkodnak.

Emelkedő pályán

Zsakó Andor Gyulafehérváron született 1879-ben, és ott kezdte iskoláit. Amikor a család Kolozsvárra költözött „az unitáriusok kolozsvári főiskolájában, mint gimnáziumi nyilvános tanuló” végzett és érettségizett 1897-ben. Ez év szeptemberében beiratkozott a Ferenc József Tudományegyetem Kolozsvári Jogtudományi Karára, ahol az évfolyamokon „kiváló szorgalommal” vett részt, minden vizsgáját letette, és 1890 decemberében megkapta végbizonyítványát, „Absolutorium”-át. A doktori cím viselésére jogosító okiratát 1902-ben állították ki. Bírói vizsgája 1907-es keltezésű.

Pályájának állomásai: díjtalan joggyakornok a Kolozsvári ítélőtáblánál, Déván, majd Hátszegen a királyi járásbíróságon aljegyző, ezután jegyző a kolozsvári királyi törvényszéken. 1910-ben nevezik ki a Vízaknai járásbíróság albírájává, 1912-ben az Erzsébetvárosi Királyi Törvényszéken folytatta. Itt kapta kézhez az Igazságügyi Minisztérium értesítését, miszerint: „Ő Császári és Apostoli Királyi Felsége 1913. január 31.-én kelt legfelsőbb határozatával albíró urat jelenlegi bírósági székhelyén törvényszéki bíróvá legkegyelmesebben kinevezni méltóztatott.” Ez volt pályájának csúcsa, ám az ígéretes életút derékba tört, a további előmenetelt meggátolta a kegyetlen háború, a hosszú hadifogság és az átköltözés Budapestre.

 Zsakó Andor a háború után
(A fotó a Váry család tulajdona)

Hazajövetele után megpróbált elhelyezkedni Erzsébetvárosban régi állásában, végül 1922 nyarán Kőhalomra, a Járásbírósághoz kapott kinevezést, ahol kezdőfizetéssel alkalmazták, nem számították be sem a magyar szolgálatban eltöltött éveit, sem pedig a hadi éveit. Itt sorozatos méltánytalanságok, zaklatások érték, 1927-ben kénytelen volt lemondani állásáról. Budapestre 1930-ban települt át, a Pestvidéki Bíróságnál dolgozott 1940. évi nyugdíjazásáig, betegségben 1942-ben hunyt el.

Elfogatás

1914 augusztusában elrendelték az általános mozgósítást: Zsakó Andort Nagyenyedre rendelték, és a m. kir. kolozsvári 21. népfölkelő gyalogezred kötelékében augusztus 26-án Galíciába vitték. Annak ellenére, hogy a népfölkelőkre vonatkozó határozatok szerint őket tűzvonalba bevetni nem lett volna szabad, és velük csak helyőrségi szolgálatot lehetett volna végeztetni, mégis az ezredet a frontra vezényelték, ahol óriási veszteségeket szenvedtek.

A gyalogezred zászlóaljjá zsugorodott össze és a megmaradt katonákat a m. kir. nagyváradi 4. honvéd gyalogezredhez osztották be. Az oroszok előnyomulását megpróbálták megállítani, az Északi-Kárpátokban Dukla közelében Jasioszka és Ljubatovka községek mellett építettek ki állásokat.

Így írják le az ütközetet: „Karácsony estéjén az oroszok irtóztató kartácstűzzel árasztották el az állásokat. Záporesőként hullt az orosz golyó a srapnelből, ágyúból, puskából egyaránt, de ezt a támadást sikerült kivédeni... Az éjszaka, bár a lövöldözés szüntelenül tartott, aránylagosan csöndesen telt el. Másnap reggel, vagyis karácsony első napján a sötétség elmúltával az oroszok újból tűzzel árasztották el az állásokat, éspedig olyan erővel, hogy a szóbeli parancsokat is alig lehetett továbbítani. A 4. gyalogezred tüzérsége másfél óráig viszonozta a tüzet, amikor észrevették, hogy tőlük jobbra a tűz elhallgat, s észrevették azt is, hogy az oroszok már a rajvonal mögé kerültek, és sorakoztatják a katonákat.... Ebben az ütközetben majdnem az egész 4. gyalogezredet elfogták.”

A foglyokat bevagonírozták, és elindították kelet felé, négyezer kilométerre, Szibériába. Az út hetekig tartott. Zsakó Andor népfölkelő hadnagy 1914 karácsonyán, december 25-én esett hadifogságba. Szinte napra pontosan 7 év múlva szabadult onnan. Sokkal később, jóval hazaérkezése után értesült arról, hogy 1917-ben két hadi kitüntetést is kapott. Megkapta az ezüst katonai érdemérmet a katonai érdemkereszt szalagján, mint utólagos dicső elismerést, továbbá a polgári jubileumi érmet. Ez utóbbi valamelyik császári, vagy királyi jubileum alkalmával minden köztisztviselőnek kijárt.

Táborok

Tomszkban volt az első tábor, ahová a hadifogoly-szállítmányt elhelyezték. Itt nyolcan laktak egy szobában, és a kisebb csoportok az élelmezést, tűzifa beszerzést maguk kellett intézzék.

1915 februárjában tovább irányították őket Krasznojarszkba, ahol külön épületekbe telepítették őket, és egymás között megszervezték a közös ellátást. A táborban tífuszjárvány tört ki, azért továbbküldték a csoportot Nizsneudinszkbe.

Ebben a táborban 1918 novemberéig tartózkodott. A Nizsneudinszki tábor a Bajkál tóhoz közel volt, és az itt eltöltött 3 év alatt viszonylag rendszeresen jöttek a tábori lapok, amelyekben beszámol helyzetéről. Ezt írja 1916 júliusában: „Ellátásunkról magunk gondoskodunk. A táborban mindent megvehetünk, és minden épületben van konyha... Ebben az évben minden konyhának volt egy kis zöldséges kertje, és már ettünk is a kertből salátát.”

Zsakó Andort 1918 novemberében Kanszkba szállították és 1920 júliusáig ebben a hadifogolytáborban tartották fogva. Kanszkban „eleinte teljesen katonai szervezet volt: táborparancsnok, segédtiszt és más alkalmazottak. Az ügyeleti szolgálatot kinevezett hadnagyok és más kisebb rangúak látták el, ezeknek este be kellett járniuk a barakkokat... A táborvezető napiparancsokat adott ki. Ezeket magyarul is kiadták. A napiparancsoknál senkinek se jutott eszébe, hogy a szétszaggatott országrész egyik vagy másik részének-e a polgára, hanem osztrák volt, vagy magyar.” Kanszkban a barakkban villanyvilágítás is volt az első évben, ezért fejenként 25 Rubelt fizettek. Később megszűnt a világítás, villanyt csak a közintézmények és a konyhák kaptak. A barakkokban gyertyával világítottak, amit maguk öntöttek.

A hadifogoly-szállítmányok fő útvonalai
(Forrás: Hadifogoly magyarok története, Athenaeum, Budapest, é.n., 2. kötet, 213. old.)

1920-ban elkezdődött a hadifoglyok hazaszállítása, elindították őket vissza Nyugatra. Ennek állomásai a munkatáborok: Barnaul, Omszk, Szimbirszk, végül Moszkva, ahol már nem zárták táborba, 1920 októberétől egy éven át ott várta a hazaindulást.

Tábori élet

A fogságból küldött levelekből hiányzik a leírás a mindennapi megaláztatásokról, a durva tréfákról, a kellemetlen bajtársakról, az összezártság miatti konfliktusokról. Ezt a cenzúra sem engedte, és az emlékezés is elengedte a jótékony feledés homályába. A levelek az otthoniak megnyugtatását szolgálták.

A kegyetlen szibériai télről viszont már vannak híradások. 1916. október 28: „ezen a héten már kevés hó is esett. A szobánkban már október közepe óta fűtünk.” November 13.: „Már 10–20 fokos hidegek vannak, de a meleg ruhák és a meleg lakás megvéd a hidegtől.” 1917. január 12.: „Ez a tél eddig meglehetősen hideg volt. December közepétől 3 héten át különösen erős telünk volt, általában 30 foknál is nagyobb hideggel, de gyakran elérte a 40 fokot is. Minthogy azonban fával jól el vagyunk látva, így a legnagyobb hideget is jól elviseljük.”

A ruházkodás nehézségeire úgy emlékszik vissza, hogy bevonuláskor a szürke polgári ruhájának mellényét viselte, ez rajta volt a harctéren és a hadifogságban is, és éveken át kísérte őt. A fogságban egy ideig csak a csukaszürke színű egyenruháját használta. 1915 nyarán csináltatott egy zöld vászonnadrágot és vett egy orosz inget: „Ruházatot hoztam a harctérről, és vettem itt is, így ezzel jól el vagyok látva.” Saját maga varrta, foltozta elszakadt ruháját, fehérneműjét és maga készítette papucsát, eladásra is csinált.

A hadifoglyok mozgása korlátozott volt, így ír erről: „Mint írtam neked, hogy naponta pár órát sétálok az udvaron. Tudod azt, hogy otthon mennyire szívesen tettem a szabad természetben magányosságban nagy sétákat. Sajnos itt ilyen sétákat nem tehetek. A legelső időben megengedték, hogy a tábor közelében levő erdőben sétálhassunk, de utoljára 1915. április 26-án voltam az erdőben, azóta nem engedik meg a kijárást. De legalább azt megengedték a kezdetben, hogy az egész tábor területét bejárhassuk. 1916. január közepétől már elválasztották a legénységi tábort a tiszti tábortól, és mi ezt a határt nem léphettük át.”

Túlélési praktikák

Kulcsfontosságú volt, hogy megőrizzék testi, szellemi egészségüket, és elfoglalják magukat. A hadifoglyok tevékenysége hihetetlenül változatos volt.

Zsakó Andor elfoglaltságai voltak a kertészkedés, fafaragás (szivarkát készített, de szalmafekvőhelyet is), papucsvarrás. Jeget vágott a városban, és havat takarított el a tábor területéről. A táborban pálinkát főztek bádogból készített edényben, a főzőt esténként eldugták. Pénzkeresethez jutottak saját készítésű tárgyak eladásából, szivarkát, cigarettát készítettek (papírvágás, szopóka készítés, töltés, csomagolás, a csomagra felirat helyezése), cukorkát is gyártottak. Foglalkoztak például cérnakészítéssel, amit régi fonalból géppel fontak. Egyikük kosárfonó mester volt, óriási kosarakat és bútort is csináltak. Napokig tartó faragással asztalt és székeket készítettek maguknak. Volt borbély- és könyvkötő műhelyük és sportpályájuk is. A sokszínű kínálatba tartoztak a rágott kenyérből formázott alakok, a csontból, alumíniumból faragott gyűrűk, faragott botok, képkeretek, fadobozok, kefék, szőrből készített láncok és gyűrűk. Létesítettek egy „gyertyagyárat”, amellyel időnként pótolták a tábori villanyvilágítás zavarait. Szereztek könyveket, sokat beszélgettek olvasmányaikról, írtak verseket, novellákat, és rendeztek színi előadásokat, „zenekari és dalosegyleti hangversenyeket”.

Zsakó Andor nyelveket tanult. Már a vonaton sikerült szereznie egy „orosz beszélgetéses könyvet”, és ennek segítségével elkezdett tanulni oroszul. Hiányzott viszont egy nyelvtankönyv, megpróbálta egy énekes és imádságos füzetből a betűket és az összefüggéseket kikövetkeztetni. 1916 októberében így számol be róla „Sokat tanulok, hogy az idő gyorsan teljék.... Mindjárt a hadifogság elején igyekeztem a német nyelvben tökéletesíteni magam. A beszélgetés gyakorlásához elég alkalmam volt, és itt én és a bajtársaim is német könyveket beszerezhettünk, így ezeket elolvashattam, és az olvasmányokból a szavakat és kifejezéseket kiírhattam. Ezenkívül meg akartam az orosz nyelvet is tanulni, de nem sikerült szereznem szótárt és nyelvtant. Csak kis füzeteim vannak a legszükségesebb kifejezésekkel, ezekből tanultam meg az orosz betűket, több szót és kifejezést. Azonban más könyvek nélkül nem tudtam haladni, és fel kellett adnom ezen tanulmányomat. Előző év júliusában megtanultam a gyorsírást. Valamivel később augusztusban elkezdtem az oláh nyelv tanulását. Mint ahogy tudod, én már otthon elég jól beszéltem oláhul, azonban nyelvtani tudásom nem volt.... Ezen év január 1-én elkezdtem az olasz nyelv tanulását. Egyik bajtársamnak volt egy jó nyelvkönyve, ebből kivonatokat készítettem, és így az egészet átvettem. Végülis 2 hónapja sikerült egy olasz nyelvtant is vásárolnom. Ebben a könyvben sok apró olvasmány volt, amelyeket rögtön átolvastam, és most az egészet szorgalmasan és alaposan átveszem... Ez év januárjában egyik bajtársam kapott egy új magyar polgári perrendtartást. Ezt a könyvet több bajtársammal együtt teljesen lemásoltam, és a leírást már kétszer átvettem.”

„Munkával hamar telik az idő, így mindig nyugodt és türelmes vagyok, mert tudom azt, hogy az időt hasznosan töltöm el. […] Ráértünk mindenre a Kolcsak-világban, megkaptuk a fizetést, de a munkával többet használhattunk, mint amennyit ránk költöttek, s kevés igényünk volt, lakás, ruha gyönge, (nyáron alig volt rajtunk valami) a Vöröskereszt is adott ruhát 1919-ben.”

Változások

Változás következik be 1918 közepén: megszűnt a posta összeköttetés, és minden megdrágult. Kitört a forradalom, „a világ forrongott, Oroszországban a vörösök és a fehérek csatáztak […] A táborban korlátozták a gyülekezést. Egy reggel az orosz altiszt lelkesen beszéli el nekünk az eseményeket. Forradalom volt!”

A világháború véget ért, de az új szovjet hatalom berendezkedése lassú, keserves és bizonytalan folyamat volt.

A magyar tiszteket utolsóként engedték haza, évekig visszatartották és a 19-es magyar kommunistákért cserébe bocsátották el. Ezt tudták az érintettek: „Az orosz hadifogságba került magyar foglyok hazaszállítása közben a szovjet uralom kimondotta, hogy túszként, a Magyarországon elítélt kommunistákért túsznak tartja vissza a hadifoglyok műveltebb részét, nagyrészben tényleges, vagy tartalékos tiszteket, akik szerintük a polgári rend támaszai. A visszatartottak között 10 főtisztet, és még körülbelül 1000 tisztet börtönbe zártak, a többi néhány ezret nem zárták ugyan börtönbe, de nem is osztották be a hazaküldött hadifogoly csoportokba, s nagyon vigyáztak arra, hogy ne is férkőzhessenek be ezekbe. A túszok jóval később, a magyar kormány kezdeményezte kicserélés után jöhettek haza. A kicserélés során mindegyik magyar elítélt kommunistáért öt magyar tisztet adott ki a szoviet. Ez a kicserélés 1921 végén, 1922-ben történt meg.”

Nem kap híreket otthonról, a Kanszkból való eljövetele után egy év is eltelik, mire megérkezik az első posta a Dán Vöröskereszt közvetítésével. Az ő lapjai sem érnek célba. 1920. május 26-án kapta meg otthonról azt a levelet, aminek keltezése 1919. szeptember 23.

Ezt írja később, 1921 augusztusában már Moszkvából visszatekintve az eltelelt másfél évre: „Kanszkból 1920. június 20-án jöttem el egy munkás csapattal Barnaulba, s néhány hetet Barnaul közelében töltöttem, azután Omszkban és Szimbirszkben dolgoztam. Végül Moszkvába küldöttek, hová október 7-én érkeztem. Itt nem lévén remény a hazautazásra állandó foglalkozást kerestem, és az egyetemi klinikák központi fűtésénél mint fűtő kaptam alkalmazást. Több magyar (kezdetben osztrák) társammal vagyok együtt, elég kellemes és általuk szép tisztán tartott helységben könnyű munkát végeztem. Munka közben pihenhettem, és olvasgathattam kedvemre, mert csak a fűtésre való fa elhelyezésével és a megfelelő hőfok tartásával kellett törődnöm... Oroszul a Kanszkból való eljövetelem óta elég sokat tanultam és most is tanulok. A télen megnéztem sok múzeumot, és sokat sétáltam, mert a városban és környékén szabadon mozoghatunk. […] A Moszkvában, tiszti túszként eltöltött év folyamán alkalmam volt bepillantani egy kissé a szovjet vezetése alatt álló óriási birodalom egy részébe, és különösen Moszkva világába. Szabadidőmben igyekeztem bejárni a város utcáit, megnéztem múzeumokat, templomokat és megnéztem mindent, amihez csak hozzá lehetett jutni. Csakhamar egészen jól eligazodtam a városban. Megnéztem a Kreml környékét is, de bent nem jártam. Sokszor hallottam déli 12 órakor a Kreml zenélő óráját, mely valamikor a cári himnuszt játszotta, most pedig az internacionálét... A magántulajdon elkobzásával járt a magángyűjtemények és művészi bútorokkal és tárgyakkal berendezett főúri, vagy más előkelő lakások köztulajdonba jutása. Ezeket a szovjet állam megőrizte, és megnyitotta a nagyközönség számára. Sok ilyen gyűjteményt láttam.”

Szabadulás

Zsakó Andor a tiszti túszok első transzportjába került, amelyik 1921. október 22-én indult el Moszkvából. Rigán át jöttek, október 30-án még onnan írt, majd Stettinben osztották el őket országok szerint. A szatmári vesztegzár táborba november 9-én érkezett, és 10 napig tartották megfigyelés alatt.

35 éves volt, amikor fogságba esett és 42 évesen szabadult. Nyugodt, higgadt jellemére, bölcsességére vall, hogy így összegezte az elvesztegetett hét évet: „A kényszerű tétlenségben olyan dolgokat tanultunk meg, amit különben soha nem tanulhattunk volna meg.”

 Zsakó Andor felesége, Gratz Mária Anna és fia, ifjabb Zsakó Andor kisgyermekként
(A fotó a Váry család tulajdona)

A viszontlátásról felesége ezt írja önéletrajzában: „Felvirradt november 18-a, csúnya idő volt eső, szél, sár. Apósom megkérdezte, hogy »Elmegy-e?« ebben a rossz időben az állomásra. »Hét éve erre vártam« mondottam, senki nem tud visszatartani. Az alkenyéri állomáson láttam meg újra szeretett férjemet, 87 hónapi keserves, nehéz távollét után. Az első szavak ezek voltak »Hogy vagytok?« kérdezte, »Most már jól!« feleltem. Ennyi év után, és ennyi gond után bizony mind a kettőnknek már ezüst szálak voltak a hajunk között, a legszebb éveinket adtuk a hazának, de Isten kegyes és irgalmas volt, mert ép testtel és ép lélekkel megmaradtunk mind a ketten.”

A leveleket az Országos Levéltárban elhelyezte Zsakó Andor fia, ifjabb Zsakó Andor, ebből válogatott unokahúga Csorba Zoltáné Váry Katalin. A dokumentumok megtalálhatók a P1937 jelzetű „Zsakó család” iratanyagok között.

Forrás: https://nagyhaboru.blog.hu/2020/09/09/het_ev_hadifogsag