CHANNING SZELLEME

Írta Perczelné Kozma Flóra

Budapest, 1923.

Talán sohasem volt indikáltabb felidézni a nagy észak-amerikai író és hittudós: CHANNING ELLERY VILMOS erőteljes szellemét, meggondolt tudományát, felelősség érzettel párosult szabadelvűségét és különleges szabadsághitét, mint éppen ma, midőn a közelmúlt felelőtlen álszabadságának vészes hatását – egy egész ország összeomlását – gyászoljuk és keressük a feltámadáshoz vezető eszmét.

Channing a XIX. Század elején, mint egyszerű unitárius lelkész működött Bostonban. Nemcsak szülői, de már atyai és anyai ágon levő nagyszülői is kiváló értelmű és jellemű emberek voltak, akik nagy szerepet játszottak a közéletben s mintegy örökségül hagyták nagy gondolataikat unokájukra. Különösen anyai nagyapja Ellery Vilmos – kitől Channing valószínűleg amerikai szokás szerint második nevét is örökölte – volt kiválóan mély lelkű ember, kiről mint Rhode – Island állam képviselőjéről az a megható kritika maradt meg az utókor számára, hogy „hű barátja volt ama szabadságnak, amellyel minket az evangélium megszabadított.”

Ha lakonikus rövidséggel akarnók Channing egész működését és egyéniségét jellemezni, úgy őreá is ezt az egyszerű mondást alkalmazhatnók. Apja egy jeles jogtudós volt, kit korán elveszítve, annál jobban ragaszkodott nagy szellemű anyjához Ellery Luciához, kinek igen nagy befolyása volt fia lelkületére és müködésére.

Olyan bámulatos hatással kezdte meg Channing 1803-ban papi misszióját, hogy gyülekezetének rövid idő múlva új templomot kellett a folyton növekedő hallgatóság számára építeni és 40 évi működése után egyházi munkái, szociális felolvasásai, hírlapcikkei a legtöbb nyelvre le lettek fordítva.

Csodálatosan érdekes egyénisége és szónoklatainak mélysége hazáján kívül is oly nagy érdeklődést keltett, hogy különösen Angliában szinte elterjedt egy fiatal leány mondása, hogy Amerikába két dologért érdemes menni: a Niagara vízesésért és Channing szónoklataiért!

Erdély néhai nagy költője és püspöke: Kriza János a többek között a következőket mondja működéséről: „az erő és méltóság, amellyel Channing az ember szellemi jogai, a meggyőződés és szólásszabadság mellett küzdött s a vallásos és erkölcsi emelkedést előmozdította, óriási elismerést szerzett neki. A beszédek, miket a nagyszerű politikai váltságok, az angol háború, Napoleon bukása alkalmával tartott, az unitárius vitákban kiadott remek dolgozatai s főleg Baltimoreban 1819-ben mondott beszéde, mely egyszerre az összes államokat bejárta, az első rangú gondolkodók és tudósok sorába emelték őt.”

Az unitáriusok apostoli lelkű püspöke: Ferencz József írásaiból tudjuk, hogy az 1880-ik évben, mint Channing születése századik évfordulóján Amerika, Anglia és az európai continens több helyein felekezeti különbség nélkül tartattak nagyszabású emlékünnepélyek, mely alkalommal egy valóságos Channinget dicsőítő irodalom fejlődött ki. Ezen irodalomnak egyik legbuzgóbb művelője maga Ferencz József volt, ki egyúttal Channing legmarkánsabb beszédeinek magyar nyelvre való fordítását is magára vette. Hogy csak két más vallású egyházi nagyságot említsek: Szász Károly hazánk általánosan tisztelt elhalt írója és költője, a reformátusok nagytudományú volt püspöke már 1863-ban a sárospataki füzetekben a legmelegebb hangon ismerteti Channing életét, működését és vaserejű hitét; midőn pedig most nemrégen megjelent a nagy francia püspöknek, katolikus Bongaud Emilnek „kereszténység és korunk” című hatalmas, több kötetes munkája, azokon a helyeken ahol az ateizmussal kell megívni a harcot, ahol a hitetlenség ellen kell bizonyítékokat gyűjteni és Isten s Jézus Krisztus értékét, szent küldetését kell megvédelmezni – Channinget is megszólaltatja és az ő szelleméből is nagy készséggel meríti az argumentumokat. Álljunk meg e pontnál: hogy talán mindjárt itt kezdjük tényekkel rá világítani arra az óriási különbségre, mely ő és a modern szabadgondolkodók között állandóan fennáll. Mert egy bizonyos tekintetben ő is szabadgondolkodó; mint az unitarizmusnak Amerikában való előharcosa, teológiája szabadelvű; harcol az emberi jogokért, fényes beszédeket tart a rabszolgaság és háború ellen; hanem azért nem mosolyogja le nagyképűen a hazafias érzést és a hitet, hanem megírja egyik leghatalmasabb munkáját a nemzeti irodalomról és mikor arról van szó a XX. Század hitetlenségében, hogy minél erőteljesebb fegyverrel verjük vissza az ateizmus és materializmus mételyét, akkor az ő acélosan hajthatatlan, pozitív érzésű hitéhez lehet folyamodni!

Channing is tagad egyet-mást. Ő is elég merész, hogy egyéni ítéletet mondjon az egyetemes nézettel szemben; de a tagadás mellett olyan erőteljes állítás jellemzi egyéniségét, olyan hatalmas belső vallásosságot, élő hitet produkál, olyan törhetlen Istenimádást és Krisztus küldetésében való tántoríthatatlan meggyőződést árul el, amelyen a poklok kapui sem győzedelmeskednek!

Az ilyen lélek azután megengedheti magának a tagadást, mert szükségszerűen annál bővebben kárpótolja a világot gazdag lelkével és hitével!

De ne tagadjon és ne romboljon az, aki tartalmatlan, szárnyalni nem tudó lelkivilágával nem tud a lerombolt dolgok helyett erőteljesebb és hathatóbb adománnyal előállni.

Leszögezve ezt a tényt, megpróbálom Channing beszédeiből kiválogatni azon részeket, melyek legjobban igazolják állításom igazságát és az ő hozzá való tisztelet és szeretet jogosultságát.

Miután a legjellegzetesebbnek tartom a szabadságról való egyéni véleményét és ez az a pont, amelyben annyira különbözik a modern világtól – ezzel kezdem meg ismertetését.

Ő a lélek kiművelődéséből, felemelkedéséből és erős vallásosságából eredő belső, szellemi szabadságot tekinti a legszükségesebb nyereségnek, mely egyedüli megbízható alapja a külső szabadságnak is.

„Azt kívánom megmutatni – mondja egyik beszédében – hogy ez a szabadság az embernek legfőbb java és hogy a polgári és politikai szabadságnak igen csekély becse van, ha nem ebből ered és nem ezt élteti és erősíti.

Én nem akarom a politikai tudományt kisebbíteni. Egy állam alkotmánya és kormányzása méltó tárgyak a legmélyebb gondolkodásra. De vannak a közjólétnek ezeknél mélyebb alapjai. Az államférfiú, aki ezekkel akarná az erényt pótolni, amelyet ezek által segíteni és felemelni kellene, csak a nevét csatolná azon reményeikben megcsalódott politikusok hosszú sorához, melyet a történelem számunkra fenntartott.

Ezen meggyőződésekkel érzem, hogy semmiféle tanítás sem olyan gyakorlati, mint amely mélyen érezteti egy néppel szellemi értékeinek fontosságát. Nem használhatom fel jobban a jelen alkalmat, mintha rábírom önöket arra, hogy minden más jogok és szabadságok felett, becsüljék azt a belső szabadságot, amelyet nekünk egyedül Krisztus Urunk hozott!

A szellemi szabadság valódi lényege a lelki erő! Egy eltökélési erő, mely küzd az érzékek, a szenvedélyek, a világ ellen; és így szabaddá teszi az értelmet, a lelkiismeretet és akaratot úgy, hogy ezek örökre fejleszthessék magukat.”

„Szabaddá tenni annyit tesz, mint ellenállni és győzni!”

„Én azt a lelket nevezem szabadnak – mondja egy másik helyen Channing, - amely uralma alá hajtja az érzékeket, amely megismeri a maga igazi fényét és nagyságát s úgy tölti el az életet, hogy nem azt kérdi: mit egyék és mit igyék, hanem éhezi, szomjúhozza és keresi az igazságot.

Én azt a lelket nevezem szabadnak, amely megszabadítja magát az anyag rabláncaitól s ahelyett, hogy az anyagi világhoz tapadna s azt börtönfallá tenné, rajta túl, annak szerzőjéhez emelkedik fel …

Én azt a lelket nevezem szabadnak, amely nem szab határt szeretetének, amely nincs magába vagy egy pártba, felekezetbe bebörtönözve, hanem minden emberi lényben keresi az Isten képét, örömét találja az erényben és rokonszenvez a szenvedéssel, bárhol látja is azt és önkéntes áldozatul adja magát oda az emberiség ügyének.

Én azt a lelket nevezem szabadnak, amely nem adja magát oda a külső körülményeknek játszólabdául; amelyet az események hullámai nem sodornak el, amely nem esetleges befolyások teremtménye, hanem az eseményeket saját javára és művelésére fordítja és mindig változhatatlan elvekből cselekszik, melyeket jól megfontolva sajátított el.

Én azt a lelket nevezem szabadnak, mely az Istenben és az erény erejében való hit által elvetett minden félelmet a rossz cselekedet félelmén kívül; amelyet semmi fenyegetés vagy veszély le nem igáz; amely nyugodt a zivatarban és bírja önmagát, ha minden egyéb elveszett is.

Végre én azt a lelket nevezem szabadnak, amely tudván az Istennel és Jézus Krisztussal való rokonságát, lelkiismeretesen arra szenteli magát, hogy minden tehetségeit kifejtse, amely átlépve az idő és halál korlátait, örökkétartó haladást remél és kimeríthetetlen erőt talál mind a cselekvésre, mind a szenvedésre, a hallhatatlanságra való kilátásban. Ilyen a szellem szabadsága, amelynek közlésére Jézus megjelent. Ebben áll a kereszténység legnemesebb java s ennél nagyobbat Isten adományai között nem képzelhetünk. Ezt semmiféle társadalmi intézmény nem pótolhatja! E belső szellemi szabadság nélkül a külső szabadságnak csekély értéke van.

Mit használ nekem, hogy idegen járom nem szorít, ha tudatlanság és vétek, önhaszonlesés és félelem miatt nélkülözöm a saját lelkem feletti uralkodást.” (vagyis „mit használ, ha az egész világot megnyerjük, de a lelkünket elveszítjük”!)

Ha ezen emelkedett krisztusi nézetek után – melyek a nagy római bölcsésznek; Senecának halhatatlan filozófiáját is eszünkbe juttatják – a modern kor szabadsághitére és óhajára gondolunk, amely nemcsak hogy meg nem közelíti e nemes szabadságot, hanem mindenben éppen az ellenkezőjét cselekszi, úgy kétszeres szeretettel emlékezünk meg Channing áldott szelleméről.

Ha eszünkbe jut az a divatos szabadságvágy, mely nem a bűnt és az aljasságot, hanem éppen az erkölcsöt és magasabb isteni törvényt tekinti rabságnak s ezt akarja minden áron lerázni magáról. Sőt, ha végignézünk a mai jelentéktelennek látszó apróságokon, modern szabadságot hirdető női divatunkon, nemzeti gyászunkhoz nem illő szabadszellemű mulatozásainkon – szinte könnybe szorul a szemünk, hogy hova vezetett bennünket a Channinget és Senecát mellőző úgynevezett haladás, mely százszor inkább egy rohamos dekadenciának nevezhető!

Hogy Channing szabadsága és a bennünket vesztünkbe vivő szabadosság között mekkora különbség van, hivatkozom arra a sokat hallott mondásra, hogy a lélek szabadságát a vallás akadályozza legjobban. Nincs szükség Istenre, nincs szükség Krisztusra, hanem elfogulatlan tudományra, mely szabadokká tesz bennünket.

Ezzel szemben idézem ismét Channing hallhatatlan szavait:

„Isten érzése az egyetlen rugó, amellyel az érzékiség, a világ és kísértések ellen sikeresen küzdhetünk. Istenhez való viszonyunk öntudata nélkül, minden más viszony ellensége a szellemi életnek és előhaladásnak. A vallásos érzés a leghatalmasabb tényező a földön.

Többet tett és jobban megerősítette az embert a cselekvésre és szenvedésre, mint minden más ereje a léleknek. A vallás életet, erőt, magasztosságot ad a léleknek, mert összeköti azt a végtelen szellemmel!

Isten nélkül létünknek nincs támasza, életünknek nincs célja, javulásunknak nincs állandósága, legjobb tetteinknek nincs biztos és tartós sikere, szellemünknek nincs ereje s legnemesebb vágyainknak nincs záloga, hogy egy jobb létben megvalósulnak!

Vedd el az Istent s az élet semmit érő lesz és az ember nyomorultabb az állatnál.

Én megszoktam, hogy az emberi természet nagyságáról beszéljek, de jól tudom, hogy ez csak származása által nagy; nagy, mivel az Istentől ered.

A vallás igazságai csak egy célra irányulnak – szellemi szabadságra! Mert a vallás a szellemet a láthatóról s külsőről és veszendőről – a láthatatlanra, szellemire és örökkévalóra fordítja s azt tiszta és fenséges tárgyakkal összekapcsolván – szabaddá teszi!”

Hova törpül Channing lánglelkű szavai mellett az a sablonos mondás, hogy a vallás már elévült és megakadályozza a lélek fejlődését!

A puszta civilizációról a következőket mondja: „A vallás nélküli civilizált ember, minden ügyességeivel és finomkodásaival igazi méltóságban kevéssé emelkedik felül a vademberen, akire oly nagy megvetéssel pillant. Ti úgy beszéltek nekem a civilizációról, ennek művészetéről és tudományáról, mint az emberi emelkedés legbiztosabb eszközeiről. Elmondjátok nekem, hogy ez ember ezek által miként keríti hatalmába és fordítja a maga hasznára a természet erőit.

Tudom, hogy hatalmába keríti azokat, de azért uralja, hogy viszont azoknak rabszolgájává legyen. Ő kinyomozza és műveli a földet, de csak azért, hogy maga még földiesebb legyen. Ő kikutatja az elrejtett bányákat, de csak azért, hogy láncokat kovácsoljon magának. Ő minden tartományt meglátogat – de azért idegenként él saját lelkében …

Éppen a társadalmi civilizáció előhaladása folytán látom szükségét egy ellensúlyozó elvnek, egy olyan erőnek, mely megszabadítja az embert a civilizáció hozta anyagiasságtól és visszavezesse őt a külső világtól a belsőhöz. Egyedül a vallás képes ily magas feladat megoldására. Nekünk megjobbított gyáraink – de megrosszabbított embereink vannak!

De hogy a vallás a maga teljes és legjobb gyümölcsét teremje, egy dolog szükséges; és az idők követelik, hogy ezt különös határozottsággal kiemeljem: szükséges, hogy a vallást az eddiginél szabadelvűbb irányban fogjuk fel és valljuk.”

Itt következnek a vallásról való fejtegetései, melyek nagy meggyőződéssel és szónoki hévvel szolgálják a szabadelvű kereszténységet.

De e helyen megint meg kell említenem ezt a csodálatos harmóniát, melyet a saját nézetei iránti erőteljes meggyőződés és a más nézetek iránti türelem összeolvadása támaszt krisztusi lelkében.

„Úgy vélem – mondja egyik egyházi beszédében – hogy amelyeket mi isteni igazság kifejezéseinek tartunk, csak oly eszközök által kell terjesztenünk, amelyek sem minket nem láncolnak kizárólagosan valamely párthoz, sem másokat nem szorítnak rabkötelékbe. Egyformán tisztelnünk kell mind a magunk, mind a mások szellemét, ha azoknak gondolata hiten és erkölcsön alapszik. Nem kell a vallásban egyformaságot keresnünk, ami seholsem létezik egyebütt. Ne feledjük, hogy a szellemi élet is különböző alakokban állhat fenn. (Leibnitz teóriája!) amidőn egész komolysággal ajánljuk azt, amit mi tiszta és eredeti hitnek tartunk, nem akarjuk elfelejteni, hogy akik különböznek tőlünk szóban vagy szemlélődésben, megegyezhetnek szívben.

Úgy a katolikus, mint a többi protestáns hitformák alatt – oktatja híveit Channing – igyekezünk felismerni a kereszténység szeretetreméltó vonásait és örvendjünk annak a tudatnak, hogy a legellenkezőbb hangok közepett a mi közös atyánk jól látja a mi gyermeki imádságunkat és azt egyforma gyönyörködéssel fogadja.

Ez a lélek igaz szabadsága és kiszélesítése, amelyet aki elismer, el nem cserélne a legnagyobb hatalomért!!”

Hogy mennyire a gyakorlatba vitte Channing ezt a szabadelvűséget, bizonyítja az a tény is, hogy több más vallású protestáns hittudor életét, működését és eszméit méltatta nagy szeretettel nyilvános előadásokban; a katolikus Fénelon krisztusi lelke előtt pedig magas színvonalon álló munkában hajtja meg zászlaját.

Én azt hiszem, hogy Channing ezen különleges szabadságára, ahogy ő nevezi, a lélek ezen kiszélesítésére ma volna legnagyobb szükségünk, hogy a kölcsönös megértés és szeretet által egyöntetű és egyakaratú keresztény munkát produkálhassunk hazánk feltámasztására.

Legtöbbet foglalkozik Channing a munkáskérdéssel. Nem volt nálánál a munkásosztálynak nagyobb barátja és igai érdekeinek igazibb védelmezője!

Valóságos atyai szeretettel és gondoskodással töpreng annak anyagi és lelki emelésén s érzelmeinek, szellemének legjavát adja, ha nekik vagy érettük szól felolvasása.

Tökéletes műveltségű és érettségű lelkének azonban semmi közössége nincs a modern világ izgató demagógiájával!

Egy munkáskérdésről elmélkedő felolvasásában a következő megfontolt eszmékkel érvel: „A nép felemelése alatt nem azt értem, hogy önhitt politikusok legyenek; hogy mint egyének vagy mint osztály minden áron politikai hatalomra jussanak. Egy embert sem emel fel a közügyekben való szereplés vagy éppen hivatal nyerés. Előbb önmagában kell magasan állnia, ha a nyilvános életben nem akar szégyent vallani. Mert a puszta hivatal nem méltóság!

Egy madár idegen erővel is lökethetik az ég felé; de a szó igaz értelmében csak akkor emelkedik, mikor szárnyait kiterjeszti és saját élő erejével repül. Így az ember is feltolathatik valamely kitűnő helyre külső erő által, de csak annyiban emelkedik, amennyiben kifejti legjobb tehetségét és szabad igyekezet által a gondolkodás és cselekvés dicsőbb magaslatára száll fel.”

„A munkás léleknek – mondja Channing – háromszoros erőre kell szert tennie, hogy a kellő emelkedést elérje. Az igazság felfogásának erejére, a tiszta és nemes érzés erejére és az erkölcsös elhatározás erejére.” És hogy ez az erő elsajátítás a munka osztálynál is mennyire lehetséges, hivatkozik Norvégiára, ahol egy egyetemes, teljes és valódi lelki műveltség uralkodik!

Nem győzi tehát az úgynevezett Franklin felolvasásokban az önművelésre és a lelki emelkedésre buzdítani a munkásságot.

Én azt hiszem, hogy a munkás lélek emelkedésében való törhetlen birodalma, megtisztelőbb demokratizmus, mintha a kívülről jött segítségtől várta volna mindenáron a munkásosztály előhaladását.

„Igaz, hogy a szellemi emelkedést – folytatja Channing lelkiismeretes elmélkedése – minden erővel segíteni kell a külső helyzetekben hathatós és gyökeres javítása és reformálása által.!”

Hogy azonban a külső reformok, jobb törvények folytonos sürgetése dacára milyen fanatikus hite van az általa hirdetett lelki fejlődés hatalmában és missziójában, legjobban mutatja Észak-Amerika szabad államainak kötelességeiről szóló nagyszabású munkája.

„Vak hit uralkodik – mondja egy helyen – az ember akaratának hatalmában, elbizakodott hit a törvényhozásban; nagy hajlandóság arra, hogy külső rendelkezésektől várjuk az emberi dolgoknak azt a megjobbulását, amely csupán csak a szellemnek és kedélynek műveltségétől, előhaladásától származik; valamint igen nagy az a reménység, hogy külső gépezet, technikai berendezés általlehessen eszközölni azt, ami lassú, csendes, következetes növekedéstől várható.”

Rendkívül érdekes, hogy a szabadelvű Channig az ő szabadelvű hazájában hogyan oktatja a demokráciát!

„A demokrácia – mondja egy nagy beszédében – teóriájában a legnemesebb kormányforma. De ha valódi működését fontolóra vesszük, kénytelenek vagyunk kimondani, hogy nagyon sok kívánni valót hagy fenn. Sajnos éppen úgy áll a néptől, mint a magasabb osztálytól, hogy nem nagy képessége van a kormányzásra. A népnek tehát mindig rettegéssel kellene rászánnia magát erre a kormányzási tisztre, önmaga iránti bizalmatlansággal kellene azt véghez vinni. Teljességgel nem előjog az igazgatás, hanem rettenetes felelősség! A főhatalom bárhol legyen, teljességgel nem oly valami, amire az ember kevély lehessen, vagy amit csak egy tenyérnyire is a szükségen túl terjeszteni szabad legyen!

Hogy vajon a láncot egy avagy sokak; egy király vagy a nép teszik-e reám – az nekem mindegy. Egy zsarnok nem kevésbé bűnös és kiállhatatlan azért, mert sok feje van!”

Ha ez a mély belátású bölcsész az ő művelt és tudományokban előhaladt hazájában így oktatja a demokráciát, vajon mit szólt volna a mi szerencsétlen országunkat romba döntő, felelősség érzet nélküli forradalmunkra és az azt követő fékeveszett proletár diktatúrára?!

„Az első és sarkalatos tény – folytatja Channing – amit egy néptől kívánni lehet az, hogy az ő saját hatalmának oly korlátokat szabjon, amelyek annak visszaélései ellen a legnagyobb biztonságot nyújtják. Ez a legfőbb szüksége egy népies alkotmánynak. Ez az alkotmány nemcsak egy gépezet, amely arra szolgál, hogy a népnek akaratát megismertesse és kifejezze, hanem még inkább arra való intézmény, hogy ezt az akaratot az idő határokon belül tartsa! Olyan alkotmány, amely sajátmagának pásztort nem állít s nem ezen elvek alapján épül fel, szükségképpen el kel hogy célját hibázza!

A bölcs ember tudja, hogy gyarló; ugyanezt kellene tudni a népnek is.”

Rendkívül érdekesek Channing általános nevelésről szóló fejtegetései. Leírja pl. egy pedagógiai lapban, hogy mennyire meg kell szerettetni a tanulóval a tanulást. Hogy mikor egy növendék végleg kijön az iskolából, ne megkönnyebbülve csapja be annak ajtaját, hogy soha többé rá se akarjon gondolni a tanulásra, hanem éreznie kell, hogy ez csak a kezdete volt egy soha meg nem szűnő örökös de élvezetes és felemelő önképzésnek!

Meg kell vallani, hogy ő – ellentétben mivelünk – nem híve az iskola vallásoktatásának, attól félve talán, hogy ez a különböző vallásoktatás megkonfundálja a tanuló lelkében fejlődő és az Isten keze által beplántált szeretetet!

De a felekezeti oktatás helyébe nem a materializmust és a naturalisztikus világnézetet ajánlja, hanem ihletett lélekkel hirdeti, hogy a vallás fő alapelveit, örök igazságait s a hamisítatlan evangéliumi szellemet lehetőleg minden tantárggyal kapcsolatban tanítani és erősen hangsúlyozni kell; hogy a nevelés ne csak az agynak megterhelése legyen, hanem lelket, szívet s jellemet fejlesszen!

Mert semmire sincs oly nagy szüksége a nemzetnek, mint a nagy jellemekre.

A vasárnapi iskolákról és a vallásos jellemek kifejlesztéséről beszélve, nagy meggyőződéssel hirdeti, hogy csak ami a legfontosabb a vallásban, arra fektessük a főnyomatékot!

„Ne vezesd a gyermeket az evangéliumon úgy át, mint egy kopár síkságon. Jelöld ki a főbb pontokat, a főeszméket. Ne zavard össze a lényegest a nem lényegessel s ne beszélj egyforma buzgósággal az életadó igazságokról és a vitatás alatt levő hitcikkekről; mert amint idő teltével a gyermek értelme fejlődik s esetleg felfedezi, hogy egyik vagy másik dogma, melyet alapigazság gyanánt ismertettek bizonytalan – kétkedése könnyen kiterjedhet az egész keresztény rendszerre.”

Önkéntelenül is eszünkbe jut, vajon a nemzetpusztító materializmust nem mozdítja-e még jobban elő a hithagyásnak ez a módja?!

„Beszéljetek a gyermeknek az Istenről úgy mint való lényről, az égről, mint valódi állapotról, az erkölcsi kötelességről mint valódi kötelezettségről. Mutassátok meg nekik, hogy a ereszténységet úgy tekintitek, mint amelynek első sorban a mindennapi életre kell befolyást gyakorolnia és úgy rajzoljátok azt elejökbe mint a legfőbb és szinte egyetlen valódiságot! Így tanítsátok s nem fogtok hiába tanítani… „

„Adjatok a fiatalságnak magasztos elveket – kiált fel elragadtatással e beszéd végén – s többet adtatok a trónnál! A legnemesebb munka a földön az, ha az emberi szellemre felemelő befolyást gyakoroljuk. A múlt idők legnagyobb férfiai nem az államférfiak vagy a hódítók voltak, akik a birodalmak nagyságára s a külső államviszonyok alakítására gyakoroltak befolyást, hanem azok, akik mély bölcsességük és nemes érzésük által kortársaik lelkébe és szívébe fényt és életet öntöttek s az utókornak igazságot és erényt hagytak végrendeletül. S bárki legyen aki az Isten igazságában részeltet, csak egyetlen emberi lelket is – műve túléli a birodalmakat és a csillagokat … „

Channing háborúellenes, a szó legnemesebb értelmében vett pacifista eszméi, nézetem szerint, talán a legismertebbek Magyarországon. Mi legalább unitáriusok, ahányszor békeülésre vagy békeünnepélyre hívtak bennünket, mindig ezeket citáltuk; nem csak kötelességből, hanem saját lelkünk élvezetére és felemelésére. Széles látkörű, krisztusi magaslaton álló, igazi „hegyi” beszédek ezek a szónoklatok.

Béke-eszméi legerőteljesebben nyilvánulnak meg Napoleon életrajzában, amelyben ennek fékezhetetlen hódítási és uralkodási vágyával szemben megvilágítja a szellemi és erkölcsi téren való krisztusi győzelem dicsőségét.

Hiszen nem is lehet, hogy ne legyen békeapostol az, aki oly pontosan és biztosan lép Krisztus Urunk nyomaiba, mint Channing. De azért semmi sem áll közelebb szívéhez, lelkéhez, legszentebb érzelmeihez – mint a haza fogalma!

Ó, nemcsak hogy nem kicsinyli le a nemzeti érzést, hogy nagyképűen folyton a távolba nézzen, hanem minden nagy gondolata, minden csepp az ő nagy szeretetéből , szívének minden egyes dobbanása először a hazát – az ő szent otthonát – érinti és csak ezen keresztül, az otthoni viszonyok lelkiismeretes gondozása után és ezek által terjeszti ki felmagasztosult lélekkel munkáját az egész emberiségre!

Ahogy egyes ember lelkiismeretes gondozása, erkölcsének, jólétének biztosítása kihat a közre és az egyesek gondozásából áll elő az egész emberiség java, úgy gondolja összeegyeztetni Channing önérzetes nemzeti munkájával krisztusi törekvéseit.

Sokszor elgondolom magányos töprengéseimben, hogy milyen szomorú lehet az ő hűséges, kötelességtudó és folytonos felelősséget érző, megdicsőült lelke, hogy a modern lelkiismeretlenség, az Istent és hazát megtagadó álbékemozgalom ennyire lejáratta, diszkreditálta az ő fenséges eszméjét, melyet egyenesen Krisztus Urunktól örökölt! El sem tudta talán képzelni, hogy ennek a szent gondolatnak a jelvénye alatt ezer éves hazát lehet megcsúfolni és összezúzni!

Hogy mennyi élt lelkében a nemzet és annak szükségszerű egyéniségének, jellegzetességének gondolata, mutatják a nemzeti irodalomról írt következő sorai:

„Annak a nemzetnek, amelynek folytonosan csak idegen elmék gondolatai szűrődnek be, nagyon erős belső erővel kell rendelkeznie, hogy képes legyen az idegen befolyást ellensúlyozni, mert ennek hiányában menthetetlenül a legveszélyesebb rabságra süllyed , szellemileg elerőtlenedik és szolgaivá válik. Minél többet nyerünk a külföldtől, annál nagyobb szüksége van egy eredeti, önálló, nemzeti irodalomra. Sokkal jobb volna egyáltalában nem bírni irodalommal, mint szüntelenül a külföldet majmolni.

Egy ország szintúgy, mint az egyén, csak annyiban bír tekintéllyel és befolyással, amennyiben kifejlesztését önnön magának köszönheti. Nagy zajt ütünk, nehogy a szövetgyártásban idegenekre kelljen támaszkodnunk. De én azt mondom, inkább szőjenek és fonjanak mások helyettünk, csak ne gondolkozzanak helyettünk.”

Hogy ebben is mennyire igaza van Channingnek, dokumentálja mostani szégyenletesen szomorú helyzetünk, melyet tisztán a helyettünk való idegen gondolkodásmódnak köszönhetünk.

Tudom, hogy a mostan uralkodó nézetnek némileg ellentmondok, mikor Channing ezen fejtegetéseivel kapcsolatban azt állítom, hogy a mi mostani exotikus, mindent leplezetlenül feltáró és megnevező irodalmunk – nem magyar gondolat, nem a magyar lélek alapvonásait tükrözi vissza!

A nemesebb nemzetek lelkében az Isten érzésen, hazaszereteten kívül nemcsak erkölcs él, hanem egy bizonyos elit-szellemet eláruló szeméremérzet is.

Mikor az az egyszerű, tisztességtudó magyar paraszt lélek úgy kezdi kényesebb mondókáját, hogy: „megkövetem alásan” – akkor ösztönszerűen kifejezője a nemzeti lélek egy jellegzetes vonásának!

Nemrég hallottam Magyarország egy elköltözött nagy alakjáról: Tisza István grófról azt a jellemző mondást, hogy meg volt benne a magyarság és protestantizmus úrias szemérmetessége!

Hol van a mi ultramodern irodalmunkban ez a nemzeti és krisztusi vonás?

Igaz, hogy az ideális lelkű Channing csak az istenhívő és a végtelen szellemmel szorosan összeforrott egyéniségektől várja a nemzetet szolgáló irodalom kifejlesztését.

„Egy ember sem érdemli meg – mondja egy helyen – hogy más lelkek vezére és ébresztője legyen, míg a legtökéletesebb lélekkel közösségre nem emelkedett; míg a minden lelke atyjához való gyermeki viszonyát nem érzi; míg a végetlen szellem templomának és szolgájának nem tekinti magát; míg meg nem ismeri ezen célra való felavattatását!”

Ez bizony nagy program és nem csoda, ha a materializmus hódításával nehezen valósítható meg. Pedig ebben is igaza van Channingnek. Mert szemtől szemben Istennel, szoros kapcsolatban a legelitebb szellemmel, erkölcsi lehetetlenség mást produkálni, mint a legtisztább tartamú és legtisztább nyelvezetű irodalmat.

Az Isten-érzés mindig szoros kapcsolatban van a nemzet magasabb érdekeivel. Ezért olyan nagy veszedelem a nemzetek életében a materializmus hódítása.

Felolvasásaiban Channing, mindent elkövet, hogy a mértékletlenség káros hatásait bebizonyítsa.

Óriási küzdelmet folytat az alkoholizmus ellen. S ha olvassa az ember, hogy milyen megrázó igazsággal tudja vázolni a szesz romboló, degeneráló hatását a szervezetre, mely szerint generációról generációra pusztul és sorvad az emberiség az alkohol mérge által, szinte megfoghatatlannak tetszik előttünk, hogy még ma is többre becsülik a pálinkamérésekből származó, úgynevezett „bevételt”-t, mint egy nemzet elkorcsosulásából eredő keserves kiadást!

Külön tanulmányban lehetne Channing csodálatos művészi érzékével és hajlamaival foglalkozni, melyekről különösen Milton költészetéről írt hatalmas tanulmánya tanúskodik, amelyet a normális mederben haladó modern költészet is nagyrabecsül.

Milton irodalmát említve – Channing az előbb tárgyalt erkölcstelen irodalom ellen harcolva is gyakran Miltonra hivatkozik!

„Én meggyőződtem – citálja őt – hogy annak, aki nem akarja magát azon reménytől megfosztani, hogy valamikor helyesen írjon, magának valódi költeménynek kell lennie, azaz a legjobb és legtiszteletreméltóbb dolgok összetételének és mintaképének, nem merészkedvén hős férfiak és híres városok dicsőségét megénekelni, ha csak magában nem tapasztalta és gyakorolta mindazt, ami magasztalásra méltó!”

Talán ez adja meg a magyarázatot annak, hogy legújabb irodalmunk – „hős férfiak és dicsőséges városok” helyett – többnyire elzüllött alakokról és „elsodort” falukról elmélkedik!

De Channing minden szociális törekvése és költői gondolata dacára mégis mint Istenhívő lélek a legbámulatraméltóbb!

Ő nem azért hirdette a kereszténységet, mert véletlenül a körülmények úgy akarták, hogy erre a pályára lépjen, hanem mert lelki szükséglete volt, hogy Krisztust prédikálja!

Ő maga mondja egy alkalommal: „Ifjú koromban a franciaországból hazámba is áthatott hitetlenség arra bírt, hogy a keresztény vallás bizonyítékai közül vizsgálódjam s ezen vettem észre, mire vagyok teremtve. Szívem a kereszténység nagy céljait oly érdekkel ragadta meg, mely ez óráig mindig növekedőben van!” pedig ezt a nyilatkozatot már alkonyatkor, élete vége felé tette.

És hogy az ő pályájára való készülődés nemcsak sablonszerű teológiai tanulás volt, bizonyítja a következő mélységesen szép vallomás, melyet egy istentisztelet alkalmával hívei előtt tett:

„A földnek egy helye sem segítette annyira elő az én lelkem kifejlődését, mint a tengerpart. Ott a vihar közepette nyitottam meg ajkamat Isten dicséretére. Ott az engem körülvevő bűbájtól ittasan öntém ki hálaérzelmeimet s keblem bús panaszait. Ott a körülöttem megnyilatkozó, hatalmas erő iránti bámulatom következtében jutottam öntudatára a bennem levő erőnek is! Ott törtek ki keblemből az egymással küzdő érzelmek, mintha versenyezni akartak volna a természetnek szélvész és hullámcsapásokban megnyilvánuló beszédében. Ott kezdődött minden világi örömet s a szerencsének minden ajándékait túlhaladó boldogságom: az Isten műveiben való foglalkozás! Én azt hiszem, hogy ez az isteni tisztelet, amelyről most szólottam – felülmúl mindent! Óhajtom, hogy ti is Istenre ismerjetek a jó ember tiszta szívében és szándékában, erkölcsi erejében, törekvésében és hallhatatlanság iránti reményében!

Menjetek e gondolatban tisztelni a jogot és keresni az igazságot! Vigyétek magatokkal azt a meggyőződést, hogy elnyomni az embert, legyen az bárminő színű, rangú és sorsú, annyi mint Isten gyermekét nyomni el. Hogy lealacsonyítani, vagy romlásra vezetni az embert, annyi mint megszentségteleníteni egy templomot. E földön a legmennyeibb istentiszteletet Krisztus Urunk végezte, midőn az emberrel, még a legbűnösebbel is úgy bánt, mint isten gyermekével s azért dolgozott, azért ontotta szent vérét, hogy az emberben az isteni lelket felszabadítsa s a megromlott világot új életre serkentse …

Midőn én a tengerparton kialakult eszmékből és az istentiszteletnek ezen módjáról szólok, legyen szabad megköszönnöm Istennek, hogy ez a szép sziget volt születésem helye!”

Én úgy érzem, hogy ezzel a prózában elmondott költeménnyel akaratlanul is bemutatta Channing, hogy milyen az az irodalom, mely az Istennel való folytonos közelségből fakad.

De ez a néhány kiszakított sor az ő leghatalmasabb egyházi beszédéből – mely csakugyan a Niagara vízesés nagyszerűségére emlékeztet – nemcsak a költői szárnyalás remeklése, hanem mint Channing, minden egyes gondolata, az érzelmek tökéletes, befejezett korrektségét és teljességét képviseli!

Lelke kiindul a tengerpart nagyszerűségének és végtelenségének visszaemlékezésére a nagy mindenségbe, hogy túláradó boldogságában átölelje, végig simítsa és megvédelmezze az egész világot. De azután szinte meglepetésszerűen, szinte váratlan fordulattal vissza száll a kiindulási ponthoz és mintegy megpihenve az otthonias érzésben hálatelt szívvel a vett jókért, felhangzik az a kedvesen egyszerű mondás: „legyen szabad megköszönnöm Istennek, hogy ez a szép sziget volt születésem helye!!”

Ez ismét a haza szent és pótolhatatlan fogalma a krisztusi gondolatban.

Hogy milyen bámulatosan élt lelkében nemcsak a hazával, de az Istennel való szent kapcsolat érzete is, mutatja a következő néhány sor:

„A mi Istenünkkel való benső és gyengéd rokonságunk még a legmagasabb képzelmet is felülmúlja. Ő a mi teremtőnk és megelevenítőnk, fenntartónk és jótevőnk, tanunk és bíránk. Minden más lénnyel való összeköttetésünk ehhez képest nagyon távoli és idegen.

A legbensőbb barát és a leggyöngédebben szerető szülők is – Istennel összehasonlítva – csak idegenek hozzánk! Nincs arra megfelelő szó, mellyel a teremtőnek teremtményeivel való emez élő egységét hűen ki lehetne fejezni. A mi testünk nincs oly szoros kapcsolatban elménkkel, mit Isten a mi legbensőbb énünkkel. Engemet nemcsak környez befolyásával, mint a levegő, melyet belehelek, hanem szellemével át is hatja és élénkké teszi egész valómat. E pillanatban is általa gondolkozom, érzek és beszélek. Ennyire ismerve és érezve eme rokonság hatását és nagyságát, hogyan lehetne őt valaha elfelejteni?!”

Nem hiszem, hogy legyen olyan cinikus lélek a világon, aki ezt az istenérzést – ha nem is érti – de legalább meg ne bámulja!

„Ő a mindenség Istene – mondja egy másik helyen – és mégis az én Istenem! Ugyanabban a pillanatban áthatja az eget és földet, gondoskodik a megszámlálhatatlan teremtmények fenntartásáról, fejlődéséről és mégis jelen van velem; éppen úgy ismeri jellememet, cselekedeteimet, szükségeimet, megpróbáltatásaimat és reményeimet, mintha én volnék szeretetének egyedüli tárgya.”

Az Istennel való folytonos együttlétet nem győzvén élete végéig és folytonos betegeskedése dacára eléggé élvezni, elragadtatással köszöni Jézusnak, hogy jövetelével ezt a kapcsot megteremtette.

„Jézus nemcsak azért jött – mondta Krisztus életéről és jelleméről elmélkedve – hogy az értelmet, a lelkiismeretet és szeretetet felszabadítsa, ő azért jött, hogy még ennél is fenségesebb üdvözítést hozzon számunkra: hogy az embert közvetlen érintkezésbe hozza a teremtővel. Mert a legmélyebb, legfenségesebb a legnagyobbszerű érzelem az emberben a végtelen jósággal való egyesülési aspiráció! Mindig és mindenütt szeretünk felül emelkedni a végesség korlátain. És a végetlen teremtő a lélek legbensőbb lényében folyton elevenítő eme kielégíthetlen vágyat, melyet egyedül csak az ő elárasztó teljessége elégítheti ki!”

Channingnek ez az elmélkedése szinte megvilágítja az egész emberiség folytonos nyughatatlanságát, elmélkedési vágyát, kielégíthetlen szomjúságát, melyet csakis az Istenben való megpihenés fog valamikor lecsillapítani.

„Az Istenben való békesség – mondja Channing Fénelon püspök harmonikus egyéniségét méltatva – több mint a zivatar utáni csendesség. Hasonló ez a dallamos hangok egybeolvadásához.

A gondolatok és érzelmek áradozása közben és a lélek teljes elfoglaltsága és működése mellett is egy benső nyugalom ez; mély, mint az éjféli csendesség és mégis tündöklő, mint a déli napsugár; tele örömmel és mégis ment a zajos örömök legkisebb lármájától!”

Én azt hiszem, a keresztény ember nyugalmát ennél szebben nem fejezte ki senki. De hogy visszatérjünk előbbi Krisztust magasztaló beszédére, a következőképp folytatja:

„Jézus azért jött, hogy szabaddá tegye a reménynek legyőzhetetlen érzelmét, mely minden emberi szívben fellendül és nyugtalan szárnyakon keresi a jövőt. De a remény, hogyha csak erre a világra szorítkozik, nagyon megkötve érzi magát, föllendülő szárnyai a sírnál hirtelen lecsapódnak. És az ártatlan háttér, amely a szárnyát szegi, egy borzalmasan sötét birodalom. De Jézus azért jött, hogy eme sötétséget elűzze és a remény előtt egy határtalan mezőt nyisson föl!

Fogadjátok be azért, tiszteljétek, kövessétek és szeressétek egész lelketekkel és szívetekkel ezt az áldott Üdvözítőt! Vigyétek át életetekbe az ő elveit és minden gondolatát. Bízzatok ígéreteiben, míg azok átalakítanak az Isten képévé és megszerzik számotokra a jövő élet zálogát!”

E beszéd végén azután magához Krisztus Urunkhoz fordul Channing és meghatóan mély lelkével a következő egyszerű gondolattal köszönti őt: Üdvözlünk téged világunkban és üdvözlünk a szívünkben. Áldunk amaz isteni jóságért, melyet az égből hoztál; áldunk ama lelkekért, melyekben a felebaráti szeretetet felköltötted és e szeretetben Istenhez felemelted, áldunk az isteni jótékonyság, emberszeretet ama munkáiért, melyekre nemünket a te szellemed lelkesítette. Áldunk a tiszta égies élet ama reményéért, amely által követőid a halál fölött diadalmaskodnak. Isteni mesterünk! Szeretettel és tiszteletteljes hálával adózunk neked e földön s reméljük, hogy egykor még jobban megismerünk és még melegebben megszeretünk az égben!”

Channing legnagyobb reménységét: a halhatatlanságban való hitet a következő nagyon eredeti egyéni gondolatokkal támogatja.

„Azt mondjuk a fáról, hogy kihalt, s e kihalást a természet törvényének nevezzük. S azt következtetik ebből némelyek, hogy ez általános törvény alól az ember sincs kivéve. Ámde a szónak ily értelmű használata által magunkat csaljuk meg. Valódi megsemmisülés nincsen az anyagi világban. Igaz, hogy a fa feloszlik elemeire, de az elemek tovább élnek, mégpedig azért, hogy ugyanazon célnak feleljenek meg, mely érdekében azelőtt működtek. Nincs a természet legkisebb ereje elveszve!

Csakhogy a lélek halhatatlanságára ez a módja a tovább élésnek nem lehet törvény; mert a lélek már természeténél fogva valami oszthatatlan egyediség, melyet részekre osztani, vagy más lelkekkel egyesíteni nem lehet. Minden ember egy külön egyéniség, más lénnyé át nem változhatik. Az én tapasztalásom, élettörténetem nem lehet a felebarátomé. Másnak adhatok mindent, amivel bírok, még a testem tagjait is eldobálhatom magamtól; de az, ami valósággal engemet képvisel: az öntudatom, emlékeim, érzelmeim, reményeim, ezek sohasem lehetnek más lélek alkotó részei.

Egy gondolkodó erkölcsi ténynek tehát, amely erényt és igazságot szerzett magának, megsemmisülése a törvény ellenére teljes volna, ha az egyéniség, a lélek örökéletű ne volna. Ezen esemény nem a nap lehanyatlása lenne, mely azért vonja meg tőlünk világosságát minden este, hogy más tartományokra áraszthassa – hanem ez a hanyatlás maga a világosság kioltása volna! Ez oly romlás lenne, melyet a természet sehol sem enged meg; romlása oly valaminek, mely végtelenül becsesebb, mint az egész világegyetem, s éppen azért az anyagi világ változásainak egyikéből sem következtethető.”

„Van az emberi természetben egy bámulatos szenvedély – mondja e kedvenc elmélkedését egy más helyen – amely szüntelen az állandó és változhatatlan után törekszik s ami által nem csekély jelét adja halhatatlanságának.

Az ember szereti az egyetemest, a változhatatlant és az egységest. Minden oldalról korlátokra talál; de éppen ezek késztetik egy benső erély kifejtésére azokat átugrani. Fizikai alkata csak nehány lábnyi tért foglal el, de azért gondolatával végtelenségbe szárnyal. Az idők perceiben él és mégis az örökkévalóságba tekint! Így a létnek éppen e korlátozottsága kelti fel

Benne az határtalan és vég nélküli élet eszméjét! Ne mondjátok hát, hogy „a faj megmarad, de az egyed meg fog semmisülni!”

Ti abból ítéltek és azt mondjátok – amit láttok. S úgy nézitek az embert, mind a vad ember néz egy geniális találmányt anélkül, hogy fogalma lenne annak igazi céljáról és létéről. Mint ahogy a gyermek értelmetlenül megbámul egy szépművészeti tárgyat. Szóval látván nem láttok! Ne beszéljetek hát nekem emberismeretről!”

Ebből a végtelen logikus elmélkedésből láthatjuk, hogy Channing nemcsak engedelmesen és kötelességszerűen fogadja el a kereszténység halhatatlanság hitét, hanem szükségszerűen érzi és tudja annak igaz voltát.

Ezen érzetből kifolyólag megírja vagyis elmondja leghatalmasabb gondolatát a láthatatlan, egyetemes egyházról, mely nemcsak e földön élő, különböző keresztény felekezeteket csoportosítja Krisztus pásztorsága alatt egy akolba, hanem ezen ideális egyházat közös otthonnak minősíti az élő és megdicsőült keresztény lelkek számára.

„Egy test és egy lélek vagytok – mondja utolsó beszédében. Krisztusnak egy, nem több egyháza van. A keresztények mindnyájan egy közösséget alkotnak. Legyen bár szétszakadva, elkülönözve, megosztva: egy főhöz való tartozásunkban, egy hit és szellem osztályosságában egy olyan egyesítő elvet bírnak, amely jóllehet most nem méltányoltatik eléggé, de soha meg nem semmisíttethetik és amely végre is minden hívőt feloldhatatlanul eggyé fog forrasztani. A keresztény vallásnak mint a szeretet vallásának természete hozza magával, hogy akik azt elfogadják, egy társaságot formáljanak. A keresztény egyesülés a keresztény vallással együtt jár s ennek terjedésével terjed. Krisztus a fő és a keresztények az ő teste, egymásnak élő tagjai. Amaz a szegletkő és ezek képezik a templomot ő reá mint alapra felépítve. Ő a pásztor, mi a nyáj. Ő a szőlőtő, mi vagyunk a szőlővesszők.”

Talán nem felesleges ennek az egyetemes egyháznak a tervezetét ma felújítani miután ha valamikor, hát ma van itt az ideje, hogy egyetértéssel és egy akarattal összhangzatos munkát végezhessünk hazánk feltámasztására.

Ismét kénytelen vagyok rámutatni arra az óriási különbségre, amely Channing egyetemes egyháza és a modern szabadgondolat egyesítési vágya és törekvése között van. Az egyik nemcsak egyetemes egyesülés, hanem amint címe is mutatja kifejezetten egyház, amelynek kapui bár nyitva állnak Istennek minden gyermeke előtt, de egy ura és egy feje van: Jézus Krisztus, kinek szelleme a gyülekezetből egyházat formál. A másik, anélkül, hogy a krisztusi alap, a krisztusi hit és világnézet elfogadását megkövetelné – egy kalap alá vesz minden irányzatot és nem bánja, ha az ateizmus, materializmus be is szűrődik és esetleg inficiálja az egész gyülekezetet. Ez is egyesülés, de nem egyház!

Pedig a tömörüléseknél nem a sokaság az érdem, hanem az a magasabb egységes szellem, amely a sokaságot kell hogy jellemezze.

Megint csak azt mondom, magasan felül áll a múlt század prófétájának meggondolt nemes szabadelvűsége a má-nak kétes értékű demokratizmusánál!

„Ha már a keresztények egyetlen egy testületet alkotnak – halljuk az ő krisztusi lelkét tovább elmélkedni – ebből következik, hogy nemcsak a különböző nevezetű s a világon szétszórtan élő keresztények vannak egymással közeli viszonyban, hanem az égiekkel is szoros összeköttetésben állanak. Mindnyájan egyformán a Krisztuséi lévén, szükségképpen mind bele vagyunk foglalva amaz egy testbe, amelyet ugyanaz a fiúsági szellem hat át, amely az Isten gyermekeinek egész nagy családját lelkesíti.

Ezt a tant fejezi ki a szentírásnak gondolatban és nyelvben egyaránt nagyszerű és emelkedett helye a zsidókhoz írt levélben ahol az író így szól: „Járultok a Sion hegyéhez és az élő Isten városához, a közönséges gyűléshez és az első szülötteknek gyülekezetükhez, kik beírattak mennyben és a mindeneknek bírájukhoz az Istenhez és a tökéletesekké lett igazaknak lelkéhez.” Más szóval – mondja Channing – a Krisztus egyházával való lelki egyesülésnél fogva, a szentekkel való benső és valódi közösségbe léptünk, amely annál erősebb és kiterjedtebb lesz, minél közelebb jutunk mi és ők a mennyei dicsőség felé.

Mily hasonlíthatlan méltóságú az egyetemes egyház – kiált fel elragadtatva – úgy ahogy azt mi tárgyaljuk! Terjedelmére nézve minden társulatot felülmúl. Tartósságára nézve nemcsak kiállotta az idők rázkódásait, hanem hivatva van a jelent túlélni s dicsőségről dicsőségre haladni a világ minden változásai között! Mily örvendetes, hogy mi már most egy oly királyság polgárai vagyunk, mely örökre állandó … „

Ezen átszellemült érzelmes szavak után a szabadelvű Channingnek, az ízig-vérig lelkes reformátornak, az ortodox dogmatika állandó kritikusának egy csodálatos, szinte meglepő vallomása következik, mely fényesen megvilágítja az ő minden oldalra kiterjedő, teljesen elfogulatlan és felekezetiességen felül álló merész szárnyalású szellemét.

„Midőn a földön és mennyben levő keresztények között egyesülés reményéről beszélek – mondja ezen egyházi beszéd végén – legyen szabad megvallanom, hogy ezen tárgyat illető érzelmeim kiválóan megszilárdultak lelkemben, katolikus országok látogatása által. Midőn a templomok szobrai és festményei figyelmemet lekötötték s lelkemet az egyház első korszakbeli hű követőivé vonták, midőn Jézus anyjának Máriának égies szeretetén elmerengtem, midőn főleg a vértanút az ő utolsó órájában szemléltem és láttam csodásan összegyűlni arcán a kereszthalál kínjaival a halhatatlanság örömét, a rendíthetetlen bizalom, nyugodt állhatatosság, hősi bátorság és gyengéden megbocsátó szeretet sugarait – jobban éreztem mint valaha azelőtt, hogy ezeknek az első tanítványoknak méltó igényük van a mi hálás szeretetünkre. Éreztem, hogy az ő szenvedésteljes haláluk örökös tagjaivá tette őket ama gyülekezetnek, amelyhez én is vágyakozom tartozni! Örömömet találtam abban, hogy ugyanazon egy fő iránti tisztelet által velük eggyé lehetek, s jóllehet most ezidőben távol vagyok tőlük, jól esett remélnem, hogy egy napon megköszönhetem nekik ahhoz az evangéliumhoz való hűségüket, mely az én összes reményeimet kifejlesztette!”

Hogy ez az egyszerű, őszinte vallomás – melyen sokan talán csodálkozni is fognak – micsoda fenséges bepillantást enged Channing hófehér, krisztusi lelkébe és mennyire felül emeli őt összes geniális fejtegetésein – az bizonyára az ő saját szerény lelkének sem jutott eszébe. Pedig ellenállhatatlanul kell, hogy érezzük, hogy reformáló lelkének ez a melegsége, minden testvérlélekkel való társulási vágya, talán a legvarázsosabb tulajdonsága. Éreznünk kell, hogy hiába lenne geniálisan kigondolt reformterve, hiába ismernők mély logikával megírt hitvitáit, hiába bámulnók hegyeket mozgató hitét, minden embert támogató, kötelességszerű szociális gondolatait, szóval ha embereknek vagy angyaloknak nyelvén szólna is, ez a csodálatosan meleg szeretet pedig nem élne ő benne – Pál apostolként – olyan lenne, mint a zengő érc, vagy a pengő cimbalom …

És nem ismerek valami meghatóbbat és felemelőbbet, mint Channing csodálatosan nagy szívét és láthatatlan egyetemes egyházát. Csak aki nagyon sokat szenvedett, nagyon sokat veszített és nagyon sok sírra hordja ki virágait – csak az tudja, hogy micsoda Isten áldása ránk nézve a szeretetnek és barátságnak ez a végtelen és örök fogalma: a láthatatlan egyház!

Csak aki éjjel-nappal azon töri fejét, hogyan egyesülhetnénk élők és holtak, az itt szenvedők és az ott fent megdicsőült lelkek, hogy még egyszer feltámaszthassuk szerencsétlen hazánkat – csak az tudhatja, hogy mit jelent ma a magyarnak az egyetemes egyház.

Csodálatos valami Channing miszticizmusa! Nem degradálja az észt, nem homályosítja el az elmét; nem süllyeszti le a lélek nívóját és nem merevíti meg a szívet; hanem inkább szárnyakat kölcsönöz: káprázatos fénnyel világítja meg a nagy mindenséget, melegséggel öleli magához az egész világot – és ezért minden egyes lelket a hazához forraszt.

Egyáltalában, ha azon gondolkodunk, hogy mi az a csodálatos varázs ami istennek ezen egyszerű szolgájához fűz bennünket, mi az a különleges genialitás ami rögtön megragad bennünket és megkülönbözteti őt a nagy szónoktól – arra kel rájönnünk, hogy – csodás nagy szeretetén kívül – a lelkében élő különböző nézetek, ellentétesnek látszó eszmék művészies összeegyeztetése és tökéletes harmóniává való kialakítása!

Channing az én felfogásom szerint nem csak egy régi elköltözött, rég eltemetett reformátor, bölcsész vagy szociológus, akinek munkáit téli esténként elővesszük, hogy csak magunk épüljünk és erősödjünk általa! Nekem úgy tetszik, hogy az ő bölcs és mérséketlen haladó iránya, különböző eszméink egy egésszé való összeforrása az a középen fekvő „keskeny” de biztos út, az a bibliabeli „szoros kapu”, amelyen szerencsétlen nemzetünk is a megváltás felé haladhatna.

Mert ez a feltámasztott szellem nemcsak vád a közelmúlt rettenetes álszabadságával, romboló haladásával szemben és nemcsak vád a mának pártoskodása és rosszul leplezett felekezetieskedése ellen – mely ugyancsak eltávolít bennünket az egyetemes munkától és egyháztól – hanem egyúttal örök útmutatás a jövőre nézve.

Én meg vagyok arról győződve, hogy ha csakugyan képesek lennénk Channing szellemét korunkban feltámasztani, megismertetni, sőt hazánk javára gyakorlatba vinni, úgy amint az ő földön élő meleg lelke felköszönt az égbe, hogy kifejezze háláját a szentek állhatatosságáért, úgy amúgy eljönne az az idő midőn felekezeti különbség nélkül mi is megköszönnők megdicsőült lelkének a Krisztus evangéliumához való törhetlen hűségét.

--------------------------

A számítógépbe begépelte: Léta Sándor lelkész

2006. március 21-én