„Menjetek el szerte az egész világba, hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek! Aki hisz, és megkeresztelkedik, üdvözül, aki pedig nem hisz, elkárhozik.” (Mk 16,15–16)

A Márk szerinti evangélium utolsó fejezetében, annak is utolsó előtti bekezdésében olvasható az előbbi jézusi mondás. Húsvét után vagyunk, a keresztfáról Arimathiai József már levette Jézus megtöretett testét, a gyászolók sírnak, jaj, örökre elveszítettük az Ember fiát, nem valósul itt meg Isten országa soha. Jézus ellenségei ujjongva nyugtázzák, végre megszabadultunk a zendülőtől, nem fogja itt többé senki sem háborgatni a fennálló rendet, a vámszedők szedhetik a vámot, a farizeusok mutathatják továbbra is a vallást, nem kell hinniük is azt, amiről prédikálnak. Napok teltével azonban különleges hírek kezdenek keringeni a városban, néhány asszony arról tesz vallomást, hogy ők találkoztak a Názáretivel, valami nehezen elmagyarázható módon megjelent nekik, és szólt hozzájuk. Hűha, a gyásztól elment az eszük – bizonyára valami ilyesmivel rázták le az egyre erősebben bizonygató asszonyokat. Aztán mint akik önmagukat is meg akarják győzni arról, amit hirdetnek, így okoskodtak a Jézus-követők és az Jézus-tagadók egyaránt: Aki meghalt, az meg van halva, halálig élt, utána már nem él, elnyelte a föld, a sziklasír, nem üzen, nem tanít, nem szeret, nem akar semmit, vége van a történetnek. Mit tudna üzenni egy halott???

Azon a napon azonban, aminek emlékére mi mai keresztények ünnepeljük áldozócsütörtököt, a halott üzent, a megfeszített Jézus megjelent a tanítványoknak is, és útba igazította őket. A négy evangélium négy különböző szcenárióról számol be, a négy evangélista négyféleképpen mondja el nekünk, késői tanítványoknak, hogy mi is történt azon a hétköznapon.

Az eltelt kétezer évben a Jézus-követők egy nyelvet használtak arra, hogy röviden kifejezzék az áldozócsütörtöki történést. Mennybemenetel, így hangzik a különleges vallásos kifejezés, de a felvilágosodás korától kezdve az európai keresztények, majd az Újvilág keresztényei kezdték feszegetni ezt a szép vallásos kifejezést, túl misztikusnak, túl nehéznek találták. Egyesek elhagyták, mások odaalakították ahhoz az ideológiához, amit az adott politikai erők az adott időszakban a legjobbnak hirdettek. Így jutottunk mi, unitáriusok egy újabb ünnep-megnevezéshez, és azóta is használjuk, mondván, áldozócsütörtökön a tanítványok öntudatra ébredését ünnepeljük.

Valójában mindkét ünnep-megnevezés csak töredékesen fejezi ki áldozócsütörtök vallásos tartalmát. A mennybemenetelnél több is történt, Jézus megáldotta a tanítványokat, és kiküldte őket, hogy hirdessék az evangéliumot. A tanítványok öntudatra ébredésénél is több történt, mert nemcsak ráébredtek arra, hogy a test halála után mindörökké él a lélek,de arra is ráébredtek, hogy nekik küldetésük van, és a munka dandárja még ezután következik, mert amíg Jézus köztük élt, addig csak hallgatniuk kellett az evangéliumot, de ezentúl hirdetniük is kell, sőt vallást is kell tenniük róla.

Az én hitvilágomban ez a két ünnep-meghatározás szépen kiegészíti egymást. Hiszem, hogy a lélek örökké él, megtapasztaltam azt, hogy a halottak tudnak üzenni az élőknek, és nekem még akkor is meghatározó vallásos élmény marad, ha egyesek azzal a lefegyverző magyarázattal cáfolják tapasztalatomat, hogy ugyan már, hisz csak álmodban beszéltél velük. Igen, álmomban is beszéltem velük és mondhatom, hogy soha annál békességesebben nem ébredtem reggelre, mint amikor halottaim megjelentek álmomban. És arról is vallást teszek, hogy éber állapotomban is látom, hallom, érzem őket, de ezt nekem nem kell senki elhiggye, higgyen mindenki a saját vallásos tapasztalatának.

Hiszem, hogy Isten akaratából vagyok ezen a világon, és testemnek és lelkemnek tökéletesen megfelel, komfortos az a jézusi tanítás, hogy hirdessem az evangéliumot. Igen, feladatomnak tekintem, hogy Isten országa megvalósítására buzdítsam az embereket, és szóval és példaadással tanítsam őket arra, hogy a földi életben a legnagyobb feladat szeretettel és hittel élni. Ébredjen rá mindenki saját küldetésére, találja meg mindenki a saját útját, és találja meg az egyensúlyt a saját akarata és az isteni akarat között.

Hiszem, hogy kiérdemelhetem Istennél üdvösségemet, lelkem nem kárhozik el, más szavakkal élve: halálom után lelkem képes lesz megszólítani hátramaradott szeretteimet. Úgy, ahogy Jézus szólította meg az asszonyokat és a tanítványokat. Úgy, ahogy engem szólít meg időnként édesapám és édesanyám, és még sokan mások, akiknek teste egy-egy csendes temetőben pihen.

Legyen boldog, legyen hittel és reménységgel teljes áldozócsütörtöke mindenkinek!

Székely Kinga Réka