ÚJ ÉVI PÁSZTORLEVÉL

Bizony mondom nektek: ha akkora hitetek volna, mint egy mustármag, és azt mondanátok ennek a hegynek: Menj innen oda – akkor odamenne, és semmi sem volna nektek lehetetlen. (Mt 17,20b)

Egy újabb évváltás határmezsgyéjén állva egyrészt az elmúlt év felé fordul tekintetem, másrészt a jövőt fürkészem.

Az elmúlt időszakra tekintve ott van még a lelkünkben a világjárvány megannyi megpróbáltatása, az elmúlt évet pedig mindennél hangsúlyosabban beárnyékolja a közvetlen szomszédságunkban kitört pusztító háború. Ezek az életünket felforgató történések alapjaiban ingatták meg létbiztonságunkat, és döbbentettek rá kiszolgáltatottságunkra.

Mindezek ellenére mégis hálával telik meg a szívem! Hálát adok a jó Istennek, hogy minden nehézség, megpróbáltatás ellenére a mögöttünk álló esztendőben is volt elegendő erőnk ahhoz, hogy együtt legyünk családjainkban és gyülekezeteinkben, hogy közösséget építsünk és templomokat újítsunk fel, adakozzunk, egymáson segítsünk, önzetlenül enyhítsük a háború okozta szenvedéseket, tiszta lélekkel éljük meg ünnepeinket és közösségi alkalmainkat. Volt elegendő erőnk ahhoz, hogy Isten szemszögéből tekintsünk egymásra, és ennek fényében megértsük: Isten gyermekeiként egymás testvérei vagyunk, és saját magunkra is úgy tekintsünk, mint akik Isten számára is értékesek vagyunk.

Keresem a választ, hogy mi ennek az erőnek a forrása. A válasz egyértelmű: a hitünk! Minden megpróbáltatásunk ellenére a hitünk a legnagyobb erőforrásunk. A gyülekezeteinknek ez a legnagyobb erőforrása. Az évszázadok során a hit energiája tudta fenntartani a közösségeket, családokat. Az Istenből táplálkozó hitélet tudott otthonokat, templomokat, várfalakat, gyülekezetet építeni és fenntartani.

Az új év küszöbén, a jövő bizonytalanságával farkasszemet nézve, amikor arra keressük a választ, hogy mi tarthatja meg életünket, közösségeinket, hogy milyen módon nyerhetjük vissza lelkünk békéjét, „szívünk régi ritmusát”, a válasz ugyanaz: nincs más recept, csak a hitünk, az

Istenhez menekülés. Ebből merítkezve tudunk a jövőben is megerősödni, cselekvőkké válni, olyanokká, akik csodákat képesek művelni és hegyeket elmozdítani.

2023-ban újra kell tanuljuk azt, amit Szilágyi Domokos így fogalmazott meg: „a fájdalom is csak energiaforrás, ó, soha más ne legyen”. Ennek jegyében engedjük, hogy a ránk zúdult megpróbáltatások ne lesújtsanak, hanem tanítsanak, vezessenek Isten karjaiba és a csodatevő hit energiáját szabadítsák fel bennünk. Korunk jóléti elbizakodottságában a megpróbáltatások világossá tették azt, amit korábban szem elől tévesztettünk: bármennyire el vagyunk telve önmagunkkal, civilizációnk és tudományunk fejlettségével, alapvetően Istenre és egymás szeretetére van a legnagyobb szükségünk. Egyszerre vált nyilvánvalóvá, hogy mi a fontos és mi a mellékes, hogy istenkereső emberekként nem más a dolgunk ezen a világon, mint életünket magasztos célok szolgálatába állítani: álmodni, tervezni, építeni, jó ügyekért cselekedni.

A jövő felé fordulva minél inkább keresem boldogulásunk nehéz kérdéseire a feleletet, annál erőteljesebben érzem, hogy a válasz egyszerű. Nem kell rendkívüli dolgokat tenni, csak újra meg újra visszakanyarodni ahhoz, ami évszázadokon át megtartott bennünket: a hithez! Miközben közösségeinkben az előttünk járó nemzedékek is megfeszítetten dolgoztak a létfenntartásért, tudtak időt szánni arra, hogy az égre tekintsenek, és ezáltal a hit megsokszorozza erejüket. És akkor tudtak megpróbáló nehézségeken felülkerekedni, történelem-formáló megvalósításokat véghez vinni, amikor megpróbáltatásaikban megedződött hittel, Isten erejét segítségül hívva cselekedtek. Tudatosítanunk kell újra meg újra: ahhoz, hogy lélekben „kiteleljünk” és megmaradjunk, ahhoz, hogy a vészjósló fogyás helyett újra gyarapodjon egyházunk, elengedhetetlenül fontos visszatalálnunk az egyházunkat létrehozó és megtartó elődjeink eleven hitéletéhez. Ahhoz a vallásossághoz, amely nem merül ki a kötelező egyházfenntartói terhek vállalásában és az alkalmankénti istentiszteletek látogatásában, hanem eleven bekapcsolódást jelent a gyülekezeti élet imádságos és cselekvő lüktetésébe: együtt tervezni, ünnepelni, jelen lenni és a legdrágábbat, időnket ajándékozni a közösségnek. Megmaradásunk titka az, hogy tudunk-e hittel telített vallásos életet élni, mindennapjait és ünnepeit Istennel megélő gyülekezetté válni, amely derűs és egészséges, és minden nehézsége ellenére teljes értékű tud lenni.

Annak érdekében, hogy ez megvalósulhasson, az új évben kalákára hívlak benneteket. Arra, hogy amiként falvainkban a kalákák által összefogással építettük évszázadokon át otthonainkat ugyanúgy adjuk össze hitünket, szeretetünket, lelkesedésünket, és építsük újjá lelki otthonainkat, a gyülekezeteinket. Arra hívlak, hogy mindezt jó szívvel, alázattal, a jó Isten feltétel nélküli szeretetét visszhangozva tegyük. Arra, hogy ez a munka ne legyen teher, hanem végezzük könnyed lélekkel. Amiként a kalákázáskor mindenki azzal segített, amije volt gyülekezeteink, kisebb-nagyobb közösségeink épülése érdekében segítsünk azzal, amivel tudunk. Imádkozzanak erőt és tartást gerincünkbe az asszonyok, édesanyák, nagymamák! Tartsák, mint oszlopok vállaikon megtartó értékeinket a férfiak! Frissességgel, megtörhetetlen elszántsággal álmodjanak szebb holnapot ifjaink! Hassa át derűvel, Istent látó tisztasággal közösségeinket a gyermekek jelenléte! Hozzanak csendet és reményt lelkünk zajába a lelkészek imádságai. Ez az összefogás tartson meg bennünket az új esztendőben!

Az alapgondolatként választott bibliai vers feltételes módban fogalmaz. Én azonban meggyőződéssel állítom, hogy van hitünk, és ez tart meg minket egyénileg és közösségileg. Hiszem, hogy ha a lelkünkben egyre mélyebb gyökereket eresztő, mustármagnyi hit indái egymásba kapaszkodnak, csodákra leszünk képesek, és semmi sem lesz számunkra lehetetlen! Ennek jegyében kérem a gondviselő Istent, hogy adjon boldog új esztendőt, áldja meg életünket, erősítse hitünket, hogy háborúk helyett békét teremthessünk a harctereken és a lelkekben egyaránt!

Kolozsvár, 2023. január 1.

Atyafiságos üdvözlettel,

Kovács István

püspök