Elmentek tehát sietve,
és
megtalálták Máriát és Józsefet,
valamint a kisgyermeket, aki a jászolban
feküdt. (Lk2,16.)
Kedves unitárius híveim, keresztény
testvéreim!
Karácsonyi ajándékvásárlás közepette egy
nemrég megjelent fiatal szerző könyvének az előszava szíven talált. „Hogyan
állok meg a világban, most, ma, önmagam és Isten előtt? A bennem lévő Istennel
hogyan állok? Csak ez számít.” (Gergely
Edó) Különös erővel tört rám most karácsonykor ez kérdés. Mert karácsony ünnepén
legelőször is magammal kell tisztába lennem. Ki vagyok? Hol vagyok? Ha ezekre a
kérdésekre lelket megnyugtató feleletet tudok adni, akkor igazi karácsonyom van,
akkor tudok csak karácsonyi jókívánsággal a mellettem élőhöz fordulni.
A karácsonyi üzenet minden évben nagy erővel szólít meg. Nincs olyan érző lelkületű ember, aki meg ne hatódna, amikor hallja. Az evangéliumi tudósítások a mese varázslatos erejével ragadják meg figyelmünket: a császár által kihirdetett parancs, a napkeleti bölcsek, kik a magasságos ég titkait fürkészik, a nyájaik mellett gondterhelten ülő pásztorok – mind-mind olyan képek, melyek mélyen megérintenek gyermeket és felnőttet egyaránt.
Minden évben újrahallgatjuk a történetet: vagy az otthon csendjében, amikor gyermekeinknek meséljük, vagy a templomok ünnepi hangulatában, amikor a gyülekezet közösségében imádkozunk. A két élethelyzet különböző. Az egyik, amikor mi meséljük a karácsonyi történetet, és az általunk mondottaknak van hallgatósága, a másik, amikor mi hallgatjuk azt. Az egyénnek mindkét alkalommal fontos szerepe van abban, hogy miként adja át a karácsonyi üzenetet, avagy hogyan fogadja. Amikor mi mondjuk, tudjuk-e olyan lelkierővel tolmácsolni, hogy a hallgatóság megtapasztalja a szívünkben lakozó isteni szeretetet? Amikor mi vagyunk a hallgatói az üzenetnek, oda tudunk-e figyelni nyílt értelemmel és szívvel, hogy az üzenetet befogadva, lélekben megerősödve folytassuk vándorutunkat? A személyes részvétel, a karácsony történetébe való bekapcsolódás elengedhetetlen, hogy az ünnep üzenete ne csak „kiáltó szó legyen a pusztában” hanem eleven erő, mely életet ad, szellemi, lelki gazdagodást.
Ezért érintett meg a könyv előszavában feltett kérdés. Hogyan is állok meg önmagam és Isten előtt ilyenkor karácsonykor?
A napokban sokat kellett utaznom és elég nagy távolságokat tettem meg. Sok izgatott lelkű emberrel találkoztam és bármerre is mentem hihetetlen zaj, lárma fogadott, agyondíszített városi főtereket és rohangáló embereket láttam. Nagyon fárasztó volt! Sok minden, amiről azt gondolnánk, hogy nélkülözhetetlen az ünnepi készülődéshez, csak felnagyított, túlzásba vitt külsőség. Ez nem vezet az ünnep lelket nyugtató és erősítő áhítata felé; ellenkezőleg, elfáradva és kiürülve érkezünk meg az ünnephez.
Keresztény testvéreim!
Amikor az őskeresztény korban úgy döntöttek, hogy december hónap utolsó
napjaiban ünnepeljük Jézus születését, jó időpontot választottak. Az adventi
időszakban tapasztalhatjuk, hogy egyre hosszabbak lesznek az éjszakák. A nappali
világosság rövidülése miatt az emberek hamarabb térnek nyugovóra. A külső
sötétség növekedése miatt arra kényszerül az ember, az isteni teremtmény, hogy
önmagába keresse a világosságot, az isteni fényt. Régente az egyén a családban
egymás történeteinek a meghallgatásával, közös énekléssel töltötte a hosszú
estéket, és rá tudta irányítani figyelmét a lelkében lakozó belső világosságra.
Megtalálta az alkalmat, hogy önmagába szálljon, tudott önvizsgálatot tartani,
hogy meglássa a szívében égő szeretetlángot, és így készüljön az ünnepre.
Ma a technika segítségével lehetővé vált,
hogy fényárban ússzon körülöttünk a világ, még az éjszakai sötétségben is.
Minden fénylik és sziporkázik körülöttünk. Sokan kint vannak késő estig az
utcán, ámde a vásáros bódulatban többen is egyedül bolyonganak. Fáradtan
érkeznek otthonukba, és sietnek nyugovóra térni anélkül, hogy elmondjanak egy
történetet családtagjaiknak, gyermekeiknek, anélkül, hogy önmagukba nézzenek, és
csendben imádkozzanak Istenhez, megfeledkezve arról, hogy ma sem történhet
másképp a karácsonyra készülés és az üzenet befogadása vagy átadása. Az adventi
időszak lehetőséget kínál, hogy megtaláld magad, és a benned levő világosságot
megmutasd abban a környezetben, ahol élsz! A költő figyelmezető szavai hangzanak
felénk: „Karácsony készül, emberek!/ Szépek és tiszták legyetek!/ Súroljátok föl
lelketek, csillogtassátok kedvetek,/ legyetek újra gyermekek,/ hogy emberek
lehessetek!”(Wass Albert)
Az adventi készülődés után most a karácsonyi
üzenet meghallgatására kell figyelnünk. A karácsonyi üzenet arról szól, hogy
meglátjuk a csillagot, felemeljük fejünket a mindennapok gondjai közül, van
erőnk elindulni, megkeresni és megtalálni a Gyermeket.
Az ünnepek azért vannak, hogy
megtapasztaljuk a lét fizikai valósága mellett a szellemit is. Istenhez mindig
lehet imádkozni, de ünnepkor könnyebb a találkozás. Ilyenkor közelebb kerül
egymáshoz az Ég és a Föld. Az ünnep lényege az átélés, az újraélés. Így indul be
a megtisztulás folyamata. Karácsony ünnepén fejünket fel kell emeljük, és meg
kell látnunk a csillagot, mely otthonunk felé vezet. Ha elindulunk haza, az örök
karácsonyok otthona felé, Isten gondviselő szeretete segít, hogy megérkezzünk,
és megtaláljuk önmagunkat, családtagjainkat, nemzettársainkat. Nemcsak
emlékezünk, hanem átéljük a születés, a találkozás örömét, a családhoz tartozás
melegét. A bizonytalansággal és megpróbáltatásokkal sújtott esztendő nehéz
napjai elfárasztottak. Tudjuk és érezzük, hogy nem könnyű felemelni fejünket.
Mégis, mi magunk kell ennek az évezredes üzenetnek nemcsak a hallgatói, hanem az
átadói és átélői is legyünk! Van még ehhez erőnk és képességünk. Isten meglátja
szándékunkat, és megáld erővel, bizakodással, hogy induljunk a karácsonyi
üzenettel otthonunk, önmagunk felé. Így tudunk „egymás szentjei lenni” (Gergely
Edó). Az utat mutató csillagot nem a külvilágban keressük, tőlünk távoli
égmagasságban, hanem önmagunkban, lelkünkben. Így tudunk ellenállni a külső erők
„sodró áramlatának”. A karácsonyi csillag utat mutató erejét szemünk fényében és
kezünk melegében kell megtapasztalja a mellettünk élő ember.
Az önmagunk megtalálásának útja nem könnyű,
de „velünk az Úr!” Jézus példája, élete és tanítása segítségünkre van, hogy
lelkünket tisztábbá tegyük, s jókedvünket csillogtassuk. Ha elindulunk ezen az
úton, karácsonyra megérkezünk a betlehemi jászolhoz. A hosszú vándorlás után
Mária és József befogadó hajlékot talált. A pásztorok és a napkeleti bölcsek is
otthont találtak a bölcsőben fekvő gyermek mellett. Indulj el, és otthonodra
találsz! Csak neked ne lenne otthonod? Csak te maradnál egyedül? Igazán naggyá
nőni, Isten gyermekévé lenni csak embertestvérek közösségében, a családban
lehet. Itt lehet igazi karácsonyt ünnepelni, egymás mellett karácsonyi dalokat
énekelve szeretetben ölelkezni. Megtapasztalni, hogy nem vagyunk árvák, magunkra
hagyottak. Karácsony ünnepén azért imádkozunk, hogy Isten segítsen megtartani
családunkat, testvéreinket, embertársainkat, mint a nagycsalád tagjait.
A beszédem elején idézett feltett kérdésekre
csak így tudok megnyugtató választ adni. Tudom, hogy bennem van a csillag és
felelős vagyok azért, hogy ragyogása megmutassa az utat a mai világ útvesztői
között. Tudom, hogy Istenben élek, mozgok és vagyok, előtte és vele állok
ünnepen és hétköznapon egyaránt.
Lukács evangéliumának feljegyzése arról
szól, hogy a betlehemi jászol körül mindenki otthonra talált. Találjunk mind
önmagunkra, otthonunkra, családunkra és a szeretetnek Istene adjon erőt és
áldást, hogy önmagunkat és egymást megtarthassuk! A karácsonyi üzenetet úgy
hallgassuk és adjuk tovább, mint a gyermekek, hogy igazi békesség és szeretet
áradjon szét a világban.
Boldog
karácsonyt kívánok mindenkinek!
Kolozsvár, 2014. karácsonya
Főpásztori szeretettel,
Bálint Benczédi Ferenc
unitárius
püspök