Bálint Benczédi Ferenc: Gondolatok a reformáció

ünnepére

Kedves keresztény testvéreim!

Október végén a protestáns keresztény világ az 1517. október 31-i Wittenbergben történt eseményre emlékezik, hiszen a keresztény egyház történetében ezt a dátumot tartjuk a reformáció kezdetének.

Ez ünnep alkalmával arra az evangéliumi tudósításra fordítom figyelmeteket, amikor a templom megtisztítása után a főpapok és írástudók a következő kérdést szegezik Jézusnak:

„Micsoda hatalommal cselekszed ezeket? és ki adta néked a hatalmat, hogy ezeket cselekedd?„(Mk11,28)

A történelem arról is tanít, hogy az emberi elmét és szívet állandóan foglalkoztatta a tiszta istenimádat utáni vágy, a lelkiekben való megújulás szükségessége egyéni és közösségi szinten.

E keresésben az ember életének egyik alapvető kérdése a tekintély helye és szerepe az egyén és a közösség, a társadalom életében. Tagadhatatlan, hogy tekintély nélkül zűrzavaros lenne az emberi élet. Szükségünk van tekintélyre, hogy ez által életünk elviselhetőbb legyen, segítsen az önmegvalósításban, az élet teljesebbé tételében és embertársainkhoz, közösségeinkhez való viszonyulásunkban. Mikor a tekintélyre gondolunk, akkor alatta általában azt a lelki méltóságot, vallási, erkölcsi, tudományos, művészeti értékek elismerését, azt a szellemi többletet értjük, amelyre „fel lehet nézni”. A tekintély forrása sokat vitatott kérdése a vallásnak, s ez alól a keresztény vallás sem kivétel. Kétféle tekintélyről beszélhetünk: úgymint külső és belső tekintélyről. Az életünkben megtapasztalt külső tekintélynek engedelmességgel tartozunk, de ez igazán akkor válik erővé, életet gazdagítóvá, ha belső helyeslésből és elfogadásból is származik. Ha csak külső kényszer a tekintély, akkor leigáz és megaláz, de ha felismert bizonyosság, érték áll mögötte, akkor irányítását sohasem érezzük kényszernek.

Jézus korában a vallásos vezetők a külső tekintélyre hivatkoztak. Ez a tekintély a mózesi törvényekben és a próféták tanításában volt összefoglalva. Jézus korában a vallás már pusztán külső formaságot jelentett. Jézus sokszor bírálta kortársai vallását, szokásaikat. Tanítványait arra akarta megtanítani, hogy az Istennel való kapcsolat a szívben, a gondolatban kell hogy eldőljön. Jézus szerint a vallás nem lehet kényszer, hanem az Isten és embertárssal való szeretetteljes kapcsolat önkéntes felvállalása. Ez a kapcsolat bent a szívben kell megszülessen. Ez pedig a legfőbb tekintély a vallás világában, ezért nem lehet senkit külső erőszakkal kényszeríteni. Az ember élete és cselekedete kell igazolja, hogy Isten a szívében él, hogy az ember a teremtett világ szerető Atyjának gyermekeként van jelen ebben a világban.

Jézus felszabadította követőit a törvény és a próféták tekintélye alól és Istent állította a középpontba, mint a legfőbb tekintélyt, aki nem a külső cselekedetet nézi, hanem mindig a lelkületet vizsgálja. Jézus a vallást a szertartások helyett a lélek vallásává akarta tenni, az emberi lelket tekintette templomnak, melyben Isten lakik, aki nem áldozatot, hanem irgalmasságot és szeretetet kíván. Áldozattal, böjttel, jótékonykodással nem lehet Isten előtt érdemeket szerezni. Az embertől teljes szeretetet, alázatosságot és őszinteséget kért Isten iránt. Jézus a tekintély legfőbb forrásául Istent tartotta, azért kell őt szeretni és neki engedelmeskedni.

Ezt a jézusi tanítást, amelyet a Hegyi Beszédben, az evangéliumokban olvashatunk, a korai kereszténységet követő időkben az emberek elfelejtették. A reformáció nagy lépést tett a tekintély kérdésében, annak unitárius iránya pedig a Biblia alapján, a jézusi tanítás szellemében igyekezett megújulni, a külső tekintély mellett a belső tekintély fontosságát is hangsúlyozva. A külső tekintély bármilyen forrásból származzon, ha azt az értelem és a lelkiismeret nem vizsgálja felül, megköti az Istenországa igazságát keresők szellemét és jogosultságot ad a kényszer alkalmazására a vallásban.

Az unitárius kereszténység felismerte, hogy a vallás nem hitvallások elfogadásában áll, hanem a lélek erkölcsi életében megnyilatkozó vallásos magatartásban. Az unitárius kereszténység Jézus tanítása szerint a belső tekintély alapján áll, melynek forrása az értelem és a lelkiismeret, feltétele, hogy az értelem igazolja, és a lelkiismeret helyeselje a vallás tartalmát és annak külső kifejezését.

A belső tekintély az ember szellemi szabadságát biztosítja azáltal, hogy amit az értelem és lelkiismeret igaznak és jónak nyilvánít, azt higgyük és cselekedjük. Jogot ad az igazság keresésére és szabadságot a megismert igazság követésére. A belső tekintély forrása tulajdonképpen Isten, aki kinyilvánítja akaratát az értelemben és a lelkiismeretben.

A reformáció ünnepén, emlékezzünk azokra, akik előttünk jártak, akik szent tűzzel és lelkesedéssel keresték Istenországa igazságát és elindították vallásos közösségeinket a szüntelen jó lelkiismerettel való megújulás útján. Példájuk buzdítson bennünket, hogy a mindenkori tekintélyt a jézusi tanítás alapján, az értelem és hit fényénél vizsgáljuk és szolgáljuk vallásos közösségünket, egyházunkat, nemzetünket lelkiismeretesen és kitartó buzgósággal.

Bálint Benczédi Ferenc

püspök