Advent 1 v. 2010

"Mert a teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak
megjelenését". Róm 8,19

Kedves Testvéreim!

Advent első vasárnapja van, és ezzel egyidőben olyan időszak kezdődik
a keresztény ember életében, amely eltér az eddig megszokottaktól. Az
utolsó nagy közös ünnep ebben az évben pünkösd volt, amely
összekapcsolt keresztény milliókat, mindeneket átívelő lélekhíddá
alakítva Isten teremtett világát. Aztán az ősz közeledtével, a kiemelt
ünnep időben is és megnevezésében is eltér a felekezetek
vonatkozásában, hiszen vannak, akik új kenyér ünnepét ülik, mi az
Őszi hálaadás alkalmával adunk hálát Istennek ajándékaiért.
Az advent egy újabb lehetőség, amikor egy cél, egy akarat felé fordul
a figyelmünk. A szeretet ünnepét akarjuk méltóan köszönteni, és nem
utolsó sorban Isten gyermekéhez méltóan megélni is.
Nem kis feladatot mér ránk az adventi készülődés, hiszen ilyenkor,
mint csillagszóró fénye, úgy szóródnak szét gondolataink. Sorjáznak
előttünk elvégzendő feladataink, vágyaink, álmaink, hogy az ünnep ne
érjen váratlanul. A legteljesebben felkészülve tudjunk szereteteinkkel
együtt ünnepelni.
Minden advent, amellyel Isten megajándékoz minket egy újabb lehetőség
arra, hogy az el eddigi legszebb, legboldogabb karácsonyunkat
teljesítsük be.
De vajon mi kell ahhoz, hogy mindez valóra váljon?
Világunkat figyelve, van akiknek ez teljesen elérhetetlen, és van,
akinek ez magától értetődő bizonyos szempontból.
A mindennapi kenyér megszerzésének lehetősége egyenlőtlen elosztásban
érhető el. Sokaknak nem gond, hiszen van pénzük, működnek a pékségek.
Ma úgy mondják, hogy minden OK. Így van ez az ivóvízzel is. A
ruházatot, lábbelit megoldja az új világ csodája, a second hand. A
lakást nem sorolnám ide, mert ott nem létezik ez a kategória. De
amúgy az előbbiek teljesen megoldhatók, helyenként. De ott ahol,
úgynevezett pocsolyából isszák a vizet, ahol tíz kilométerekre van a
"forrás", ott egészen másként fest a helyzet.
Mindannyian figyeljük a világ eseményeit. A sokat látott ember azt is
észreveheti, hogy olyan helyeken van ma világháló, ahol, ha menekülni
kellene a ház sem éri meg a parabola antenna értékét. Fő a civilizáció
utáni éhség, a többi nem számít.
Az adventi időszak, úgy, ahogyan a szentírás is fogalmaz a sóvárgás
időszaka. A szülinapok, a névnapok, esetleg a házassági évfordulók, -
ha nem felejtették el - a sóvárgás beteljesedésének meghitt alkalmai,
de a karácsonyi ajándéksóvárgást talán egyik sem éri utól.
Karácsonykor az ember kitesz magáért.
Ennek alaphangulatot ad az advent, hiszen a maga gyorsan fogyó
napjaival fokozza a vásárlási, ajándék(be)szerzési vágyat.
De ha a Szentírás mai napra szóló üzenetét figyeljük, arra
ráhangolódunk, akkor ez egészen másféle sóvárgásról szól. Arra hívja
fel figyelmünket, hogy karácsonyra való készülődésünk forrását kell
felkutatnunk, megtalálnunk és aztán, csak innentől kezdve vagyunk
azon az úton, amely a békés betlehemi jászolbölcső mellől a boldog
Karácsonyhoz vezet el minket.
Isten fiai - hangsúlyozza Pál apostol. Igen, Isten gyermekeivé
válásunk az a kiinduló pont, ahonnan elindulva megérkezhetünk
Karácsonyhoz.
Jézus születése előtt a zsidó nép sóvárogva várta, hogy valami
változás történjen életükben, amelynek során jobbra fordulhat
elnyomott, szenvedéssel teljes sorsuk. Jézus megszületése, aztán
tanítói útja új lehetőségeket nyitott meg az azt sóvárgó emberek
előtt. Mert tudjuk, hogy abban az időben sem egyforma célért
sóvárogtak az emberek, miként ez mai is kézzelfogható.
Az a kezdetben nem nagy lélekszámmal bíró közösség, akik Isten útját
kutatták és megtalálták, majd lerakták az alapokat, volt a kiindulási
pontja annak, ami ma is az adventi út biztonságát és egyben örömét is
adja, annak, aki arra rálép.
Mert az adventi út a könyörülő szamaritánus útja. Láthatjuk, ha
akarunk részesei lehetünk mi magunk is az irgalmas cselekedeteknek,
amelyek sok százezer ember életében legalább fizikálisan a túlélés
karácsonyát varázsolják élő.
Az adventi út a tékozló gyermek haza találásának az útja. A több
tízedik, századik nap után jönnek rá sokan arra, hogy karácsony táján
együtt kell legyenek a családdal, gyermekkel, szülővel, testvérrel,
unkával, rokonnal, ismerőssel. Hogy kiszabadulva önelzárt világukból
újra közösségi, családi életet éljenek.
Advent "aki közületek nem bűnös, az dobja rá az első követ" alapon,
a mindenkori megbocsátás útja. Sokszor ép ésszel felfoghatatlan, hogy
milyen kicsinyes dolgok fölött kapnak hajba az emberek, törnek
egymásnak életére. Hány könnyes szemű embert látni Karácsonykor, aki
megbánta "kődobálását" és a megbocsátás csillagfényes betlehemi
éjszakájában hajtja békében állomra fejét.
Kedves Testvéreim! Isten gyermeke lehet-e ma az ember? Van-e vágy
arra, hogy közelebb kerüljünk Istenhez, és általa egymáshoz?
Ma a választási lehetőségek világában, amikor valljuk be a kísértő
nem ül tétlenül, és minduntalan kinyújtja polipkarjait és magához
húzza a lankadókat, az elbizonytalanodókat, tudunk-e a Teremtő Atyára
figyelni?
A hétköznapi életünkben sokfélék vagyunk, különféle elképzelésekkel,
meglátásokkal, véleményekkel, sőt célokkal is. De, amikor Isten
ügyéről van szó, akkor, amikor a szó igaz és nemes értelmében
szeretetben, békességben, lelki jólétben akarunk élni, feltudunk-e
sorakozni egymás mellé? Tudunk-e azonosulni Isten akaratával?
Valamikor, emlékezzünk csak vissza, egy családban a haladást az
összefogás eredményezte. Az egyet akarás. A családfő köré csoportosult
a kis közösség apraja és nagyja.
Ma Isten, mint a keresztények nagy családjának Atyja szólít meg
minket. A Karácsony felé vezető úton a várakozás szent reménységével
csigázza lelki vágyaink.
Igaz gyermekeiként akar fogadni minket teremtett világa bármely
részén, a békesség és az egymás iránti jóság karácsonyfája alatt.
Ahogy a sportrendezvényeken a sportbírák a stopperóra gombját, úgy az
adventi időszak másodperceit, óráit, heteit mérő idő-gombot a Jó Isten
megnyomta. A számlálás elkezdődött.
Adventi készülődésünk legyen mindannyiunk nyeresége, amelynek végén
kivétel nélkül valahányan Isten igaz gyermekeiként érkezünk meg a
Szeretet ünnepéhez: Karácsonyhoz. Ámen