Az imádkozás szabadsága!

„Örüljetek házatok népével együtt minden szerzeményeteknek, amellyel megáld Istenetek”. 5Móz 12,7

Az elmúlt vasárnap többen megemlítették gyülekezeti tagjaink közül, hogy ők már tudták miről fogok beszélni a szószéken, hiszen a „textust” kinézték a falinaptárból. Megvallom töredelmesen, hogy nem mindig talál lelki kapcsolatot a lelkész a már előjegyzett bibliai verssel, s ha talál is sokszor igen nagy erőfeszítésébe kerül, hogy gondolatok sorát fűzhesse egy-egy ilyen bibliai üzenethez. E felolvasott versünk is elgondolkoztat, hiszen az elhangzottak, vagy a falinaptárból látottak, csak a második fele az egész versnek, és közel sem arról szól, amit e vers egyszeri elolvasásával gondolatainkkal megragadhatunk.
A pusztában vándorlók új nemzedéke közel van már az Ígéret földjéhez, amikor rendelkezések hangzanak el az Úrtól az elkövetkező új kihívásokkal kapcsolatosan. Számunkra kissé idegennek tűnik mindaz, amit e vers körül olvashatunk. Érdekes helyzetbe kerül a megígért föld közvetlen környezetében, a hosszú út során megfáradt vándor nép, midőn szembesülnie kell azzal, hogy nem csak maguk vannak ott, ha nem még más népek is, más kultúrák és azon belül más istenségek is. Nemzetségek és népek, akik már maguknak kialakítottak egy életformát, amelyhez hozzátartozott az általuk végzett és gyakorolt Istenimádat. Ezen új helyen megtalálhatóak voltak már a Baal-Asera-kultusz szent helyei, a szabadtéri áldozóhalmok, szent oszlopok és bálványfák. És az áldozat bemutatás hasonlóságai miatt fennállt a veszélye annak, hogy e most érkezett, amúgy is elcsigázott, elfásult nép, minden további nélkül átveszi ezeket a helyeket, átveszi a szokásokat, és ismét abban a helyzetben találják magukat, mint amikor annak idején Áron és társai szoboristenek, aranyborjúk imádására buzdították a népet. A tiszta istenhit megtartása, és még a kísértés lehetőségét is elkerülendő, adja ki az Úr a parancsot Mózes népének, hogy: “Pusztára pusztítsátok el mind azokat a helyeket, a hol azok a nemzetek, a kiknek ti urai lesztek, szolgáltak az ő isteneiknek a magas hegyeken, a halmokon, és minden zöldellő fa alatt. És rontsátok el azoknak oltárait, törjétek össze oszlopaikat, tűzzel égessétek meg berkeiket, és vagdaljátok szét az ő isteneiknek faragott képeit, a nevöket is pusztítsátok ki arról a helyről”.. 5Móz12,2-3
Ezeket az utasításokat hallva a mai korban egy kicsit megdöbben az ember, de mivel Isten mondja ezt, még inkább felcsigázódik érdeklődésünk.
A mindennapok embere szájából hallani ilyen szavakat már megszokott dolog környezetünkben. Nemcsak háborúk, de békeidők is sokszor tanúi annak, hogy egy már lakott területre újonnan érkezettek szeretnék kedvükre formálni az életet. Lerombolják a régit, átalakítják az írott és íratlan törvényeket, honfoglalásba kezdenek, ami mind arra megy ki, hogy éveknek teltével bebizonyíthassák őshonosságukat. Valami ilyen gondolatok borzolhatják békés gondolkodásunkat akkor, amikor Isten a fentebb elhangzott parancsot kiadja az Ígéretföldjére, Kánaánba megérkezett népének.
Testvéreim! Amint már említettük bizonyára Isten nem gonoszságból, nem más népek megsemmisítése szándékával teszi e kissé megdöbbentő felhívását. Mert emlékszünk arra, hogy a fáraó kegyetlenkedéseiből kiszabadított, sokszor háládatlan, minduntalan tőle elpártolni akaró népet Isten oltalmába veszi. Az égből mannát hullat, a sziklából Mózes vesszejével vizet fakaszt, a Tízparancsolatot küldi számukra, mint alapvető közösségformáló útmutatást, folyamatosan inti őket a jóra és vigyázza életük.
Mindezeknek ismeretében, Isten bizonyossággal tudni akarja, hogy a kísértéseknek könnyen engedelmeskedő nép megmarad mellette, és ahogyan a kijövetel után három hónappal Isten megígérte: „Mostan azért ha figyelmesen hallgattok szavamra és megtartjátok az én szövetségemet, úgy ti lesztek nékem valamennyi nép közt az enyéim; mert enyim az egész föld” 2Móz 19,5.
A mepróbáló és ugyanakkor eléggé zűrzavaros múlttal rendelkező nép hallgatva Isten szavára, az Úr akarata szerint rendezkedik be az új honban. Itt érkeztünk el felolvasott bibliai versünk tulajdonképpeni mondanivalójához, midőn Isten intéseit meghallgatva, megértve és gyakorolva próbálja formálni, alakítani új életét a nép. Az Isten imádást, az Úr parancsának megfelelően, az Úr által kiválasztott helyen, ünnepeken még közösségben, aztán külön is mindenki a maga háza népével gyakorolja. Tudnunk kell, hogy ez egy ószövetségi kezdeti állapot, hogy itt egy kialakulóban levő közösségi, társadalmi építmény alapjai tevődnek le ezzel az intézkedéssel. Jelentőségét az istentisztelet helyével kapcsolatban végül is az a törekvés határozza meg, amely az egyetlen Úrnak az igaz, húségben kiteljesedő tiszteletét kívánta biztosítani, a kornak megfelelően. „Örüljetek házatok népével együtt minden szerzeményeteknek, amellyel megáld Istenetek”.
Aminek örülnie kell e választott népnek az nem más, mint az áldozat bemutatására kiválasztott hely, amely lehetőséget biztosít számukra Isten imádására, a tisztán maradásra. Vigyázva minduntalan arra, hogy hitükben ne szenvedjenek csorbát. Testvéreim! Talán egy régi, az idők pora már belepte világ szokásai és isteni rendelkezései elevenedtek meg e néhány gondolatban lelki szemeink előtt. Egy olyan világé, amely lehet, hogy minket nem is érdekel, számunkra sokat nem üzen. Azonban ennek egy olyan folytatása van igen csak jó pár évszázad múlva, hogy ezek az ószövetségi események mintegy kiinduló pontként is szerepelhetnek az újszövetséget hirdető jézusi világban. Az ószövetségi, az Úr által kiválasztott istentiszteleti hely fogalma lassan a ködbe vész. Hiszen Jézus már egészen másként fogalmaz, új próféciát hirdet ezen a téren is.
A János ev. 4,1-42-ben leírt történet szerint Jézus Galileába menet Sikár városába érkezik. Itt a Jákób forrásánál találkozik egy szamáriai asszonnyal. A beszélgetés során két csodálatos gondolat hagyják el a Mester ajkát.
Az első, amikor az asszony vizet kér és a válasz így hangzik: ..”Mindaz, a ki ebből a vízből iszik, ismét megszomjúhozik: Valaki pedig abból a vízből iszik, a melyet én adok néki, soha örökké meg nem szomjúhozik; hanem az a víz, a melyet én adok néki, örök életre buzgó víznek kútfeje lesz ő benne. Jn 4, 13-14 Meginditó az asszony válasza is: … Uram, add nékem azt a vizet, hogy meg ne szomjúhozzam, és ne jöjjek ide meríteni! Jn 4,15.
De ami még inkább kötődik ahhoz, hogy miképpen oldja fel az ószövetségi gondolatot az istentiszteleti hely megkötöttségét Jézus, az igazából ezután következik.
Az szamáriai asszony kérdez és Jézus válaszol e képen: “A mi atyáink ezen a hegyen imádkoztak; és ti azt mondjátok, hogy Jeruzsálemben van az a hely, a hol imádkozni kell. Monda néki Jézus: Asszony, hidd el nékem, hogy eljő az óra, a mikor sem nem ezen a hegyen, sem nem Jeruzsálemben imádjátok az Atyát. Ti azt imádjátok, a mit nem ismertek; mi azt imádjuk, a mit ismerünk: mert az idvesség a zsidók közül támadt. De eljő az óra, és az most vagyon, amikor az igazi imádók lélekben, és igazságban imádják az Atyát: mert az Atya is ilyeneket keres, az ő imádóiul. Az Isten lélek: és a kik őt imádják, szükség, hogy lélekben és igazságban imádják. Jn 4,20-24
Kedves Testvéreim! Egyértelmű ez a Jézusi válasz. 21. századi! Mindenki által megszivlelendő. Sőt mi több, elfogadható és megélhető. Hiszen minden vonatkozásában az Istentől kapott szabadságról beszél.
Jeremiás próféta ezt így jövendőli meg: „Eljön az idő – így szól az ÚR -, amikor új szövetséget kötök Izráel és Júda házával... ilyen lesz az a szövetség, amelyet Izráel házával fogok kötni, ha eljön az ideje – így szól az ÚR - : Törvényemet a belsejükbe helyezem, szívükbe írom be. Én Istenük leszek, ők pedig népem lesznek.” (Jer.31,31-33): Ámen.

Benedek Jakab

Segesvár, 2011. február 7.