Úrvacsorai ágenda 2010 H.1 n

És ez az a bizonyságtétel, hogy örök életet adott nékünk az Isten és ez az élet az ő Fiában van.     1Jn 5,11

Ünneplő Testvéreim!

            Gondolatban végig barangolom azt az utat, amit megtettünk az elmúlt nagyhét, (imahét, hiterősítő hét) alkalmával, akár együtt itt a templomban, akár pedig otthon csendes elmélkedéseink közepette. Hallhattuk, lelki szemeinkkel láthattuk is, azt az egymásra épülő, szinte hézagmentes eseménysorozatot, amely a virágvasárnapi diadalmas bevonuláson, a templom megtisztításán, a hit próbáján, a nagycsütörtöki kenyértörésen, a getsemáné kerti magányon, az eláruláson, a nagypénteki tragédián át a húsvéti diadalmas újjászületéshez, lelki feltámadáshoz vezetett. Valószínűleg ezt az utat összegzi János evangélista, amikor így fogalmaz:   „És ez az a bizonyságtétel, hogy örök életet adott nékünk az Isten és ez az  élet az ő Fiában van”. Jézus, mint főszereplő áll az élet színpadán, hogy ebben a  nagy műben, amelyet sokszor sajnos egy személyben játszik, bizonyságát adja Isten és emberek előtti nagyságának. Akár egy nagy kivetítő vásznon le is pereghet lelki szemeink előtt ez az életmű. Láthatjuk mindazokat a megoldásra váró kérdéseket, amelyeket megpróbált megválaszolni a Mester, de bizonyára ezek csak töredékei mindazoknak, amelyek akkor foglalkoztatták a zsidó társadalmat, vagy amelyek foglalkoztatnak ma minket is. Sokszor mondjuk Testvéreim, hogy ismétlődik a történelem, de vajon nem-e azt kellene mondanunk, hogy alig változik, és ezért vannak az oly nagy hasonlóságok a Jézus kora és a mi  jelenkori állapotaink között?

            Húsvétkor minden egyház a maga tanításában, a múlandóban az örökkévalóságot keresi. Ha lelki, ha testi feltámadásról szól az evangélium bátorító üzenete, mindeniknek a végcélja: megragadni valamit a múlandóból, átmenteni valamit az utókor számára, hogy ezáltal is bizonyságtevői legyünk a megállíthatatlanul tovatűnő időnek. És az evangélium tanítása minden Húsvéton erről szól: igen lehetséges megörökíteni a pillanatokat, úgy, ahogyan megsárgult fényképek arcokat, emberi vonásokat örökítenek meg, úgy lehetséges ez a lélek segítségével is. Mert sokat emlegetjük, hogy hány és hány kiemelkedő ember a történelem folyamán, aki nagyot alkotott, tett, áldozott, feledésbe merült, de a Názáreti Jézus az ő tanításaival évezredek multával is él és jelen van az emberi szívekben, lelkekben és a jócselekedetek megnyilvánulásaiban.

            Testvéreim! Talán épp a szív és a lélek képes és a legméltóbb arra, hogy hosszú távon megörökítse az értékeket.  Ma persze a tudomány segítségével konzerválnak, restaurálnak és sokféle módszerrel próbálják maradandóvá tenni az idő vasfogai ellen akár a tárgyakat, de még a személyeket is. Milyen csodaszámba menő, ha évezredes leleteket találnak, szinte versenyszerűen összehasonítják, hogy melyik a régebbi!

            De az igazi értékek  a szívben, a lélekben  konzerválódhatnak a legjobban azáltal, hogy nemzedékekről nemzedékekre tudja az ember, hogy mi az Istennek tetsző, mi az emberi életet a helyes úton megtartó magatartási és cselekedeti forma. Mivel Jézus a tanítómester ebben járt elől, erről akarta meggyőzni embertársait, ezek a cselekedetek jogosították fel arra, hogy az örökélet vonatkozásában is példakép legyen, és előttünk járjon.

            Hogy lehetünk-e mi magunk is örökéletűek?

Istennél bizonyosan igen. Mert nekünk nem annyira évezredekben kell gondolkodnunk ilyen vonatkozásban, mint inkább az idő töredékében, a mindennapokban. Mert nekünk a mában, és ha megadatik a lehetőség, akkor a holnapban kell igaz emberek legyünk, Istennek olyan gyermekei, akik tudnak másokra is figyelni, másokért is jót tenni. Jézus erre mutatott példát, így irányítva figyelmünket az örökkévalóság megtalálásának megannyi lehetőségére.  Kövessük a Mestert, és  így embertársaink, szeretteink  szívében, lelkében, jó cselekedeteinkkel mi is örökéletűek lehetünk. Ámen

Benedek Jakab

2010