Ökumenikus Imahét 2013

 “E három közül azért kit gondolsz, hogy felebarátja volt annak, a ki a rablók kezébe esett?

Az pedig monda: Az, a ki könyörült rajta. Monda azért néki Jézus: Eredj el, és te is a képen cselekedjél”. Lk 10,36-37

Kedves Testvéreim! 

„Kezdetben teremté Isten az eget és a földet.  A föld pedig kietlen és puszta vala...” (1Móz 1-2) Ezekkel a mondatokkal indul a teremtés történet, amikor Isten úgy határoz, hogy nem hagyja “sötéten és üresen” a világmindenséget. A teremtés folyamatában, Isten Lelkének munkája nyomán rendre mindennek meg lesz a helye, szerepe és küldetésének lényege. Mindenek csúcsa, amikor Isten megteremti az embert és az ember mellé a társat, hiszen látja Isten, hogy „nem jó az embernek egyedül lenni”. (2Móz 18) De arra is gondolhatunk, hogy maga Isten is úgy érzi, hogy neki sem lenne jó egyedül lenni, hiszen az emberen kívül a többi teremtményt, mind-mind alárendeltnek teremti, egyedül a teremtés koronáját formálja az ő képére. (1Móz 1,27) És monda Isten: „Teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra; és uralkodjék a tenger halain, az ég madarain, a barmokon, mind az egész földön, és a földön csúszó-mászó mindenféle állatokon.” (1Móz 1,26)

Nem sokáig tart a béke és a nyugalom a teremtő és a teremtmény között, hiszen a bűneset következtében egy egészen új, alapjaiban más helyzet elé nézhet az első emberpár.  Ez az új állapot végigvonul az egész Ószövetség világán, ahol egy fajta félelem, másfelől pedig egy bizonyítani akarást próbál felmútatni Isten felé a sokszor önmagával is meghasonló ember. Így történhet meg, hogy bár Isten mindvégig kitart gyermekei mellett, mégis többször találunk arra utaló jeleket, hogy az emberi gyarlóság miatt Istennek dorgálásba kell részesítenie gyermekeit engedetlenségük, egymással való ellenségeskedésük, egymás iránti tűrelmetlenségük kapcsán. Egy hosszú történelmi időn és megpróbáló folyamaton megy át párhúzamosan Isten és az ember, húllámvölgyek és magasságok között ingadozva érkeznek meg a jézusi tanításban teljesen átformálódott újszövetségi világba.

Ahogyan kibontakozik a maga folyamatában a jézusi tanítás, úgy alakul ki egy egészen új kép a világ teremtőjéről Istenről, és Istennek sok bosszúságot okozó, a legtöbbször csak önmaga érdekeinek élő emberről. A legnagyobb áttörést ebben a gyakran áthídalhatatlannak tűnő feszültségben a két nagy parancsolat hozza el, amikor Jézus egyszerre két irányba nyítja meg az útat az ember számára: Isten felé és  embertársai, felabarátai felé: „Minden parancsolatok között az első: Halljad Izráel: Az Úr, a mi Istenünk egy Úr. Szeressed azért az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, és teljes elmédből és teljes erődből. Ez az első parancsolat. A második pedig hasonlatos ehhez:  Szeresd felebarátodat, mint magadat. Nincs más ezeknél nagyobb parancsolat.” (Mk 12,29-31) Valóban egy korszakváltó tanításnak vagyunk tanúi e parancsolatok által.

Unitárius Káténk a jézusi tanítást igy foglalja össze: „Egy az Isten, aki Lélek; Ő a mi gondviselő Atyánk.

Mi Isten gyermekei és egymásnak testvérei vagyunk.

Legfőbb kötelességünk: szeretni Istent, szeretni felebarátainkat, és építeni Isten országát a földön.

Kötelességeink teljesítésében hallgassunk lelkiismeretünk szavára, válasszuk mindig a jót, igazat és szépet, s ezek mellett tartsunk ki híven.

Ha így élünk, jutalmunk a nyugodt szív, közöttünk a békesség és az örökélet öröme”.

És itt kapcsolódunk be Testvéreim  a 2013. esztendő ökumenikus témakörébe. A Mikeás 6, 6-8-ban található versek alapján a: “Mit kíván tőlünk az Isten?” összefoglaló gondolat vezéreli ezen a héten közös lépteink.  A mai napon, ehhez a nagy témakörhöz kapcsolódó példázatunk pedig „Az irgalmas szamaritánus példázata a Lk 10, 25-37 versek alapján, amely a mindenkori keresztény embert örökösen foglalkoztató nagy kérdésre: „Mester, mit cselekedjem, hogy az örök életet vehessem?” adja meg egyértelműen a választ. A példázat mindenki által ismert -  gondolom, hogy -  éppen ezért részletezni nem érdemes. A kérdés csupán csak az: mennyit változott az ember e történetnek ismeretében, az alatt a több mint 2000 év alatt, amely átsuhant az idő rohanásában a letűnk nemzedékek felett?

A válasz mindennapi emberi magatartásunkat és viselkedésünket mérlegelve látható és kézzel fogható: nem sokat! Az igaz, hogy a már elmúlt, de még közel levő szeretet ünnepe – a karácsonyi ünnepkör -  a közömbösségből, elfásultságból valamelyest felrázzott, de úgy vagyunk ezzel is, mint a szakadék szélén álló elfáradt és erőtlen ember, aki akár melyik pillanatban lezuhanhat, illetőleg visszaeshet önös énje feneketlen kútjába.

Testvéreim! A Tanítómester nem véletlenül mondja el ezt a történetet. Ismeri világát és a benne élő embert. Ismeri az ember vágyát is a jóra, hiszen ezt fogalmazza meg a törvénytudó, bár ő hátsó gondolatokkal érkezik a tanítás helyszínére. Jézus, mint mindig komolyan veszi a kérdést. Ő tudja, hogy nem csak a kísértő szándékkal odaérkező, az írásokban jártas ember gondolatvilága van ezen a téren teljesen összekuszálódva, de a mindennapok embere sem jár  egyenes úton. Hiszen akkor is és ma is,  a bajba jutott embert általában elkerülik, az egymás iránti könyörületesség alig fellelhető társadalmunkban. Isten gyermeke a világ minden táján élen jár abban, hogy bosszúságot okozzon  néha még közvetlen szeretteinek is. Így mindig jókor jön elmélyülni, elkondolkodni a Jézus által elmondottakon, feltenni a kérdést, lehetséges-e a mi életünkben e példázat tanításának valóra váltása?

Eredj el és te is eképen cselekedjél, mondja Jézus az írástudónak!

Amit talán igazán értékelhetünk az írástudó magatartásából az az, hogy legalább végighallgatta a példázatot. Nem hagyta ott Jézust a történet közepén egyet legyintve, hogy unalmas az egész. Kétlem, hogy nekünk ebben a felgyorsult világban ennyi időnk is lenne meghallgatni egy ilyen példázatot?!

Visszacseng fülembe ezen ökumenikus hét mikeási gondolata: “Mit kíván tőlünk az Isten?”

Erre a választ e példázat mellett Pál ap. Kolosszébeliekhez írt levele 3,8-13 versei adják meg: „Most pedig vessétek el magatoktól ti is mindazokat; haragot, fölgerjedést, gonoszságot és szátokból a káromkodást és gyalázatos beszédet.  Ne hazudjatok egymás ellen, mivelhogy levetkeztétek amaz ó embert, az ő cselekedeteivel együtt.  És felöltöztétek amaz új embert, melynek újulása van Annak ábrázatja szerint való ismeretre, a ki teremtette azt:  A hol nincs többé görög és zsidó: körülmetélkedés és körülmetélkedetlenség, idegen, scithiai, szolga, szabad, hanem minden és mindenekben Krisztus.

 Öltözzetek föl azért, mint az Istennek választottai, szentek és szeretettek, könyörületes szívet, jóságosságot, alázatosságot, szelídséget, hosszútűrést; Elszenvedvén egymást és megbocsátván kölcsönösen egymásnak, ha valakinek valaki ellen panasza volna; miképen a Krisztus is megbocsátott néktek, akképen ti is!”

Kedves Testvéreim! Én meg vagyok győződve afelől, hogy a 21. században is lehet könyörülő szamaritánusként, Isten munkatársaiként, jó gyermekeiként, e páli tanításokat is betartó jézusi tanítványokként élni!  

Ámen

Benedek Jakab

Segesvár