Böjt ötödik vasárnapja

Imádkozzatok, hogy kísértetbe ne essetek.

És kimenvén, méne az ő szokása szerint az Olajfák hegyére; követék pedig őt az ő tanítványai is. És mikor ott a helyen vala, monda nékik: Imádkozzatok, hogy kísértetbe ne essetek.

Lk 22,39-40

Kedves Testvéreim!

A keresztény ember hitével és szent meggyőződésével mondjuk, hogy a leggyakoribb emberi megnyilvánulás Isten felé: az imádság. Keresgélve a világhálón ebben a témában Kronstadti Szent János: Az imádságról szóló gondolatai keltették fel figyelmemet. Ő mondja:  

„Az imádság élő víz, amellyel szomjúságát csillapítja a lélek. Az imádság lelki lélegzés. (…) Amikor imádkozol az Úrhoz, szíved szemeivel nézz magadba, a tulajdon lelkedbe: az Úr ott van, gondolataidban és szíved igaz rezdüléseiben, de rajta kívül is mindenütt. (…)

 Az Isten igazság, ezért imádságomnak igaznak kell lennie, miként az életemnek is. Az Isten világosság, imádságomat a lélek és a szív világosságából kell felajánlanom.(…) Az Isten szabad, ezért imádságomban szabadon kell kiöntenem szívemet. Micsoda gazdagsága ez az emberi léleknek! Imádság által elérhetem az Istennel való egyesülést, és Ő nálam időzik. …”

Testvéreim! E történet, amelyből ezen bibliai verseinket kiemeltük, Jézus életében már a végkifejlet óráit hozzák. Fontosnak tartom megemlíteni, hogy e történetben előbbre vagyunk, mint az ünnepre való készülődés ötödik vasárnapja. De lévén az imádságról, az imádkozásról szó, nekünk is be kell kapcsolódnunk az előrehozott eseményekbe, gondolatban.  

Nagycsütörtök délután  gyorsan követik egymást az események. Az utolsó vacsora a kenyér megtörésével és a bor kiosztásával, az árulásnak, mint bekövetkező ténynek a felfedése, versengés a tanítványok közt az elsőbbségért, Jézusnak Péterrel kapcsolatos jövendölése a megtagadás tárgyában. Az utolsó néhány óra az elfogatás előtt, tele olyan lelki megrázkódtatásokkal, amelyek még sokáig hatással vannak nem csak a tanítványok életére, de egészen a máig elkísérik a keresztény embert töprengéseiben és lelki gyötrődéseiben.

Ebben, a mindenki számára kétségekkel teli időszakban Jézus az imádság fontosságát hangsúlyozza  tanítványai felé. „Imádkozzatok, hogy kísértetbe ne essetek”. Mert az imádság mindenkor egy lelki fegyver. Bátorságot ad, de ugyanakkor védelmet is nyújt. Bátorságot, lelki erőt elérni céljainkat, valóra váltani álmainkat, de lelki bíztonságot is ad, hiszen a lélek számára olyan, mint egy védőburok, egy bíztonsági háló.

Jézus bizonyára az események forgatagában, figyelve a tanítványok lelki ingadozásait, fellángoló szalmaláng-erejű érzelmeit fontosnak tartja az imádkozás hangsúlyozását.

Ide kapcsolódóan fontos megemlíteni még azt, hogy az imádság tulajdonképpen  egy lelki híd is. Egy összekötő kapocs azzal, aki imádságaink meghallgatója: ő nem más, mint maga: az Isten. Bár az imádság legtöbbször önmagunkért szól,  - sokkal kevesebbszer másokért – az imádkozási folyamat még is olyan, mint egy telefonvonal. Két vége van: és a két végen mindig valaki. Az aki elmondja gondolatait, érzéseit, és az aki meghallgatja mindezeket. Esetünkben az ember és a gondviselő Atya.

Ha vissza emlékezünk Testvéreim az ez évi   böjti kezdetekre, akkor arra is emlékezhetünk, hogy a kísértés történetével inditottuk az ünnepre való felkészülésünket. Nem véletlen, hogy annyi hét távlatából ma ismét elhangzik a kísértés szó. Jézus tudja, hogy ettől az érzéstől nem könnyen szabadul az ember.  Akarva,akaratlanul sokszor teret engedünk a külső és belső hatásoknak.  Bár a jóra irányúló képesség birtokában vagyunk, mégsem tudunk mindig szilárd, következetes döntéseket hozni. Ezért fontos, hogy kapcsolatot létesítsünk, keressük a lehetőségét annak, hogy valaki segítsen megmaradni az egyenes úton.

A Gecsemáné kerti történet előtt sem hagyta magukra a kísértő a tanítványokat. Ott volt és kikezdte őket. Jézus láthatta, hogy az ő jelenlétében, lelki bátorításával sem elég erősek a tanítványai. Arra gondolhatott, hogy ha ő már nem lesz jelen hasonló élethelyzetekben, akkor mi történhet?  Ezért mondja néhány órával később: “Imádkozzatok, hogy kísértetbe ne essetek”.

Jézus tudja, hogy az imádság a lelki egyensúly hordozója és megtartója is ugyanakkor. Valóságos orvosság a lelki bizonytalanságban. és az imádkozó ember mindig Istenre hagyatkozik. Tőle várja a lelki megerősítést.

Testvéreim ismerjük mindannyian a Szentírásból a farizeus és a publikánus imáját. A Lk ev. 18, 9-14-ben ezt olvassuk: “Némelyeknek pedig, kik elbizakodtak magukban, hogy ők  igazak, és a többieket semmibe sem vették, ezt a példázatot is mondá: Két ember méne fel a templomba imádkozni; az egyik farizeus, és a másik vámszedő.  A farizeus megállván, ily módon imádkozék magában: Isten! hálákat adok néked, hogy nem vagyok olyan, mint egyéb emberek, ragadozók, hamisak, paráznák, vagy mint ím e vámszedő is.  Bőjtölök kétszer egy héten; dézsmát adok mindenből, a mit szerzek.  A vámszedő pedig távol állván, még szemeit sem akarja vala az égre emelni, hanem veri vala mellét, mondván: Isten, légy irgalmas nékem bűnösnek!  Mondom néktek, ez megigazulva méne alá az ő házához, inkább hogynem amaz: mert valaki felmagasztalja magát, megaláztatik; és a ki megalázza magát, felmagasztaltatik”.

Milyennek kell lennie imádságunknak? Káté kérdésre a következő választ kapjuk:

“Az imádság Istennel való lelki közösség és beszélgetés. Éppen ezért imádságunknak egyszerűnek, rövidnek és lélekből fakadónak kell lennie, melyben inkább lelki, mint testi jókat kell kérnünk. Így lesz imádságunk az Istenben való bizalomnak tiszta tükre”. (79. sz. Kérdés)

Testvéreim! Szükséges-e, érdemes-e egyáltalán imádkozni? Bizonyára ezeket a kérdéseket sokszor feltettük már mi is. Türelmetlenségünkben sokszor mondjuk, hogy úgy sem hallgat meg senki!. Jézus az imádkozásban lelki békességünket akarja megteremteni, ráhangolódásunkat lelki igényeinkre, mert nem csak a testnek van szüksége táplálékra, ha nem a léleknek is.  Az egyik igen fontos lelki energiaforrásunk tehát az imádság, az imádkozás. Ez a lelki tevékenység többször megelőzi a bajt, mint gondolnánk. A lélekből fakadó imádság távol tartja tőlünk a rossz gondolatokat, a gőgöt, az indulatot, a kételkedést. Meregősít abban a tudatban, hogy munkánkban nem vagyunk egyedül, nem vagyunk magunkra hagyva, mindig mellettünk van, biztat és bátorít az Isten. Nincsen olyan vallás, felekezet, amely ne hangsúlyozná, ne helyezné a középpontba az ima, az imádság fontosságát.

Jézus, amikor imádkozik egy kissé távolabb vonul, a csendet keresi, és a magukra maradt tanitványok álomra szenderülnek. Jézus felkölti őket és újra megismétli számukra az azelőtt elmondottakat: “Imádkozzatok, hogy kísértetbe ne essetek”.

Ma is szól hozzánk, ha kell minket is felkölt, hiszen mi is hajlamosak vagyunk az elszenderülésre.  Életünk Golgotája felé menetelve szükségünk van nekünk is arra, hogy imádkozzunk. Mert imádságunkat mindig meghallgatja, meghallja valaki: meghallgatja, meghallja az Isten.  Ámen.

Benedek Jakab

Segesvár