Húsvét után...

Mt 20, 20-28 ²⁰Akkor odament hozzá a Zebedeus fiak anyja a fiaival együtt, és leborult előtte, hogy kérjen tőle valamit. ²¹Megkérdezte tőle: "Mit akarsz?" "Intézd úgy - felelte -, hogy két fiam közül az egyik jobbod, a másik balod felől üljön országodban." ²²Jézus így válaszolt: "Nem tudjátok, mit kértek. Ki tudjátok inni azt a kelyhet, amelyet majd én kiiszom?" "Ki tudjuk" - felelték. ²³Erre ő így folytatta: "Kelyhemet ugyan kiisszátok, de hogy jobb és bal felől üljetek, azt nincs hatalmamban megadni nektek. Az azokat illeti, akiknek Atyám szánta." ²⁴A többi tíz ennek hallatára megneheztelt a két testvérre. ²⁵Jézus azonban odahívta őket magához, és így szólt hozzájuk: "Tudjátok, hogy akiket a világ urainak tartanak, zsarnokoskodnak a népeken, a hatalmasok meg a hatalmukat éreztetik velük. ²⁶A ti körötökben ne így legyen. Aki közületek nagyobb akar lenni, legyen a szolgátok, ²⁷s aki első akar lenni, legyen a cselédetek. ²⁸Az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon másoknak, és odaadja az életét, váltságul sokakért."

KT! Alig egy héttel ezelőtt a nagypénteki gyász nyomása, súlya alól felemeltetve, együtt örültünk és ünnepeltünk az örök élet ünnepén, annak, hogy Isten nem enged megrekedni a Golgota völgyében, mindig új tavaszra hívja el hitéletünket, hogy erőt és bátorságot vegyünk magunkhoz, mert ahogy minden éjszaka után – még akkor is ha néha úgy tűnik, hogy egy-egy éjszakánk elviselhetetlen, és talán végtelen is a gondokkal, tervekkel, vagy ép betegségben – (és mégis) eljön a hajnalhasadás, s mint a templom kárpitját nagypénteken, úgy hasítja ketté még az ilyen reménytelen éjszakákat is a virradat, amikor újra fölragyog Isten arcának világossága, és fölkel a nap, és adva van egy új lehetőség, alakalom, reménység, még egy filmkocka, és rajtad áll, hogy mi legyen ezen, mire szeretnél majd emlékezni „Minden nap tiszta lap: írd rá, amire emlékezni szeretnél.” (Ismeretlen)...  mert soha nem győzhet a sötétség a fény felett, az elmúlás az élet felett...

A tudományos világ jelenleg arra a felfedezésre emlékezik, amely 50 évvel ezelőtt okozott szenzációt. Annak idején a kanadai Arktiszon egy bányász véletlenül lemmingek ősi folyosóhálózatát fedezte fel, amely e hörcsögszerű rágcsálók által összegyűjtött arktiszi csillagfürt megfagyott magvait rejtette. Felolvadás után a tudósokat nagy meglepetés érte, ugyanis a magvak kicsíráztak, noha becslések szerint legalább 10 000 évig feküdtek a fagyos földben! De nem ez az egyetlen eset, amely a magvak rendkívüli életképességét bizonyítja. Hasonlóképpen viselkedtek például a 3400 éves búzaszemek, amelyeket a régészek Tutanhamon egyiptomi fáraó sírjában találtak. (közl.)

Egy jel? Isten ujjának érintése? Mindenképp újabb üzenet: hogy megsejthessünk, megérezhessünk valamit az örök élet titkából, Isten mindenhatóságából, jó szándékából.

De vannak másféle - és mégis hasonló -  magvak is, amelyek olykor hosszú időre magukba burkolóznak, míg el nem jön a pillanat, ami fölfakasztja a maghéjat, hogy aztán gyönyörű virágot teremjen, s a virág után áldást vagy átkot...

Ezek a „magvak” - a szavaink.

Szavak, melyek tanítanak, segítenek, megnyitnak, megszabadítanak a magánytól és új világot tárnak fel előttünk, építenek, felemelnek, bizalmat és bocsánatot ajándékoznak... de ha nem vigyázunk rájuk, akkor tőrként szíven találnak, megsebeznek, megaláznak, elszigetelnek, megbélyegeznek, meggyanúsítanak. Sőt, a szavak ölni is képesek!

„Ha emberek egymással vitáznak vagy beszélgetnek, azt hiszik, hogy a másiknak jól meg kell mondani az igazat. - fejéhez vágják az igazságot. Legkésőbb ebben a pillanatban rá kell döbbenniük azonban arra, hogy nem mindenki tudja >>elviselni<< az igazmondásnak ezt a módját. Mert a kendőzetlen, meztelen igazság legtöbbször udvariatlan és szeretetlen. Csak és csakis az az igazság elfogadható, amelyet szeretettel mondunk meg. Ezért is hangzik így a neveléstan egyik alapelve: >>Csak attól tanulunk, akiről tudjuk, hogy szeret bennünket.<<”  (Imre atya írásaiból)

Ezért is tudnak Jézusnak a szavai olyan erővel hatni emberekre, akikről a társadalom, a környezet talán már le is mondott, mint javíthatatlanokról, és Jézus beszél hozzájuk, szeretettel beszél, és az eredmény: megváltozott emberi életek. Gondoljunk csak a vámszedő Zákeus történetére.

Ugyanez a  hatalom adatott mindannyiunk számára, és nem akármilyen hatalom, hiszen egyenesen Istentől való, s ha felidézzük János evangéliuma kezdő sorait, akkor világosabbá válik számunkra, hogy mekkora ajándékkal és felelősséggel vagyunk felruházva:   „Kezdetben volt az Ige (a szó), az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige, ²ő volt kezdetben Istennél. ³Minden általa lett, nélküle semmi sem lett, ami lett. ⁴Benne az élet volt, s az élet volt az emberek világossága... és az Ige (a Szó) testté lett!” Isten Szava Jézusban vált számunkra érthetővé. Az a szó, amely soha nem bántó. De soha nem is hízelegő, amely ha kell felfedi bennünk a rosszat, a sötétet. De nem úgy, hogy meztelenre vetkőztet, megszégyenít, hanem úgy, hogy felöltöztet. Visszaadja méltóságunkat. (Imre a.)

Az ajándék pedig az, hogy mi ezt az igét, Jézus szavait, tanításait, figyelmeztetését, életprogramját olvashatjuk, hallgathatjuk és értjük... és megvigasztalódunk, megerősödünk, és minden helyzetben felállunk és megyünk tovább.

Ez történt húsvét után, amit mi úgy (is) szoktunk nevezni, hogy Jézus eszméinek győzelme... én úgy fogalmaznék, hogy Jézus szavainak, az elszórt magvaknak a megfoganása, kihajtása a tanítványok tudatában, szívében, hogy már nem az a fontos, és mekkora butaság volt azon marakodni, hogy jobb, vagy bal oldalára ültet majd engem a Mester a mennyei trónus valamelyikén, hanem az ügy a fontos, a szavak, a tanítás, az üzenet a szolgáló szeretetről és annak gyakorlásáról.

Ehhez idő kellett, sőt tragédia kellett, a mester vállalt halála kellett ahhoz, hogy ezek a magvak életre keljenek, hogy végre megértesse a világgal: nem a személye, hanem az üzenet, az ige, a szó, a tanítás a fontos... hogy egymást szeressétek, és szolgáljátok, és keressétek először Istennek országát és az ő igazságát, és minden más megadatik nektek.

Igen, Jézus tudta, hogy mindennek meg kell történnie, hogy még a Zebedeus fiaihoz hasonló sok tévelygő - akik húsvét előtt még homályosan látnak - ráébredjen arra, hogy mennyire félreértették őt, amikor királyságról, hatalomról, változásról beszélt, mert „Az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon másoknak, és odaadja az életét, váltságul sokakért."

Nagyon kicsi és jelentéktelen volt. Legalábbis ő, a pislákoló fényű gyertya ilyennek érezte magát. Pedig fénye barátságos és kellemes volt. És ha az emberek melegségre, kedélyességre, fesztelen ünnepi hangulatra vágytak, meggyújtották s jól érezték magukat fényénél.

És ő is elégedett volt önmagával és a világ folyásával addig, amíg fel nem fedezte, hogy világosabb fények is vannak, mint ő. Egyszeriben szomorú lett. „Én csak egy kis gyertya vagyok” – dohogott magában, és szégyellni kezdte magát a kövér villanykörték, az élesfényű fényszórók és a világos neoncsövek előtt. „Egy aprócska kis gyertya, egy szomorú kis pilács vagyok, semmi más” – panaszkodott, és arról álmodozott folyton, hogy egy nap majd olyan testes lesz, mint a legkövérebb villanykörte, olyan távolra fog világítani, mint a legrikoltóbb fényű reflektor és olyan vakító fehér fényt fog árasztani, mint a legfényesebb neoncső. Isten meghallotta folytonos sóhajtozását, és jókedvében azt mondta neki: „Legyen, ahogyan akarod!” És a kis gyertyát átváltoztatta ragyogó fényű lámpássá. Láttatok volna örömet: fénye minden eddig elrejtett zegzugába a világnak eljutott. Semmi sem maradt homályban előtte. „Végre” – ujjongott fel öntelten, és arra várt, hogy az emberek majd meggyújtják és fényéért megcsodálják. De milyen nagy volt a csalódása, amikor az ellenkezője történt. Épp egy kisgyermek szobájában világított, amikor az a nagy fénytől megriadva sírni kezdett. Erre az apuka kicserélte őt egy gyérebb fényű kis lámpára, mire a gyermek megnyugodott. Majd sértődöttségében egy beteg szobájába lopakodott. Milyen nagy volt itt is a csalódása, amikor a beteg arra kérte a nővért, hogy cserélje ki ezt a bántó fényű lámpát, mert fájdalmat okoz. Erre szerelmesek szobájába robbant be, de itt is kioltották. Végül halottas háznál próbálkozott, de itt is apró kis gyertyák fényével cserélték fel... És ő, aki valamikor pislákoló gyertyácska volt, hirtelen rádöbbent arra, hogy vakító fényével sehol sem lehet ott, ahol az élet meghitt pillanatai történnek. És arra vágyott, hogy ismét az legyen, aki volt, mert akkor legalább az emberek jól érezték magukat a közelségében... (Imre atya írásaiból)

²⁸Az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon másoknak, és ha kell, odaadja az életét, váltságul sokakért.

Kedves Testvéreim! Prédikációm elején arról beszéltem, hogy 3400 de akár 10000 év elteltével is életet adhat Isten a magvaknak. S ha ez így van, akkor nem kell tartanunk attól hogy a 2000 éves tanítás magvait bármi is megakadályozhatná abban hogy új tavaszra hívjuk el, és élet teret adjunk.

Siker, hatalom, rivaldafény, napjaink - és életünk befolyásoló - hangzatos jelszavai, gyomok és tövisek... melyek közt olyan könnyen eltéved és összekarmolódik az ember. Nem azt akarom mondani, hogy ne légy sikeres, ne iparkodj, ne ügyeskedj, mondj le a pénzedről, ne építsd föl legjobb tudásodra és sikereidre a karriered, ez butaság lenne, hiszen azért áldott meg az Isten tehetségekkel, lehetőségekkel, hogy ne légy elveszve a világban, csupán csak azt ne feledd el, hogy közben szolgálnod kell, szeretettel, hogy hasznára légy a világnak, közösségednek, családodnak, embertársaidnak, abban a helyzetedben, amelyben ép odaállít az Isten, hogy az Ige, a Szó benned is testé legyen. Ámen.      

2010. április 10. Nagyvárad

Buzogány Csoma István