Euthicus…

(Olvasandó: Ap Csel 20, 7-12)

Az Ap Csel-ből felolvasott történet Eutichusról szól, aki Troászban lakott. A fiatalember elment egy alkalommal, hogy meghallgassa a Pál nevezetű vándorprédikátort, vagy utazó-prédikátort. Erre egy emeleti ház felső részében, pontosabban annak harmadik emeletén került sor, amelyet ebből az alkalomból béreltek ki. Euthicusnak minden bizonnyal későn kellett érkeznie, hiszen számára már nem maradt máshol hely, mint az ablakban.

A terem teljesen tele volt már, és az idő későre járt, az istentisztelet pedig hosszú, amint az az elolvasott történetből kiderült. Lehet, hogy Pál ebből az alkalomból mindent el szeretett volna magyarázni hallgatóinak, ami a teremtés és az utolsó ítélet között történt. De arról is említést tesz az a szűkmarkú tudósítás, hogy azért beszélt hosszan a vándorprédikátor, mert másnap már el akart utazni Troászból. Érdemes egy mondatot szánni a történetből arra is, hogy a lámpák sokasága égett a felsőház bérelt szobájában, ami akár hipnotikus erővel hat(hat)ott a bent lévő hallgatóságra.

Nos mindezeket egybevetve, Euthicusra nézve ennek a következménye az lett, hogy először mély álomba zuhant, majd pedig lezuhant a harmadik emeletről is. Minden bizonnyal olyan erővel zuhant a földre, mint egy zsák cement, mert amikor az emberek lerohantak, hogy lássák mi történt vele, úgy találtak rá, mint egy darab kőre, egy tehetetlen tárgyra, és minden jel arra utalt, hogy már nincs is az élők sorában.

Pál, amikor fölé hajolt annyit mondott, hogy él, pontosabban azt, hogy a „lelke benne van.”

Majd ezt követően mindenki visszament az emeleti szobába, megvacsorázott és lehet, hogy egyesek hajnalig beszélgettek. Eutichus magához tért, megelevenedett és minden a legnagyobb rendben volt vele a zuhanását követően. Ezt követően példamutató életet élhetett, hiszen ha nem így lett volna, akkor nem avatták volna szentté, a vele történteket követően. Az ő búcsújának emléknapja augusztus 24. esik.

Bevallom már nektek kedves Barátaim, hogy nem első alkalommal beszélek erről a bibliai történetről, hiszen évekkel ezelőtt már használtam egy konfirmáció lakalmával, és úgy állítottam be a történetet, Euthicus személyére vonatkoztatva, mint aki a kereszténységet és az ifjúságot jelképezi. Pál - vagyis a kereszténység – éjjel nappal teszi a magáét, hirdeti Isten országát,

Eutichus a mai ifjúság jelképe. Már neve is megegyezik ezzel, hiszen annak jelentése = örömök keresője.

Az, hogy felső szobában éppen az ablak párkányán foglal helyet az is több, mint szimbolikus jelentőségű. Érdekelte ugyan a vallás, de nem túlságosan. Kint is volt, meg bent is volt. Egyszerre akarta szemlélni és élvezni a két világot. A külsőt és a belsőt egyaránt.

És amint ott ült az ablakban elaludt. Vajon miért? A beszéd fárasztotta-e el? És ha igen, azért mert a testi igény nagyobb volt lelkinél?

Nos a következőkben arról szeretnék még röviden említést tenni, hogy úgy szeretnék Euthicusra gondolni ebben a pillanatban, aki azon templomlátogatók szentje és patronja, és akik a templomban könnyedén elalusznak. Már csak azért is vagyok kissé elfogult azokkal szemben, akik pislákolnak, szunyókálnak, esetleg elalszanak a templomban, mert nekem is első gyermekkori élményem erről – legyen az istentisztelet vagy mise – az volt, hogy az unalmas és fárasztó is egyben. A mai napig kényeztető szeretetembe tudom fogadni azokat, akik a templomban elalszanak. Volt falusi gyülekezetem tagjai szinte irigylésre méltóan tudtak szundikálni, ahogy a fenekük a padot elérte.

Amikor első kinevezési helyemre kerültem Bözödújfalu-Kőrispatakra, szimpátiával, sőt irigységgel figyeltem azokat az egyszerű embereket, akik ahogy leültek a templom padjaiba rövid idő alatt, szunyókálni kezdtek.

No, meg arra is gondoltam, hogy álmunkban is tanulhatunk legalább annyit, mint ébren maradva. Gondoljunk itt egy pillanatig arra a technikára, ahogy manapság idegen nyelvet tanítanak. Nem kell egyebet tenni, mint elhelyezni egy fülhallgatót a fejünkön és elindítani a nyelvlecke szalagját, hanyatt dőlni, szundítani és a nyelvlecke elsajátításának folyamat beindult.  A „relaxa” állítólag a tudat alattira hangolódik és az ilyenkor csodára képes.

Vagy gondoljatok arra is, aki egy kis szenderítő délutáni pihenést követően teljesen feltöltődik, annyira hogy a nap hátralevő részéhez megfelelő erőtartalékokat tud felhalmozni.

Különben is miért kellene mindenkinek ébren lennie a templomban? Milyen unalmas lenne, ha ez történne meg minden alkalommal, ha senki nem akadna, aki egy kicsit is szundikálni tudna.

Hány istentisztelet alkalmával kellett azon lenni, hogy tiszta lelkiismeretnél maradjak, koncentrálóképességemet erősítsem, miközben talán, az lett volna a legmegfelelőbb, hogy átadjam magam a teljes megbocsátás élményének, hátradőlve az engem körülvevő hatalmas óceán békéltető vizén. Hullámozva annak meleg és fenntartó áramlataiban, miközben az orgona zúgása kerített volna engem és a jelenlevőket igézetébe úgy, hogy csak a záró ének dallamai ébresztettek volna a befejezés valóságára.

De lehet, hogy egyesek közületek ismerik Avilai Szent Teréz -nek azt a történetét, amelyben azt kérdi a gondozására bízott novíciusok egy csoportjától: „Mit tennének, ha arra eszmélnének, hogy imádság közben némelyek közületek elaludtak?” A fiatal nővérek megrökönyödve hallgatták a kérdést, egy szót sem szólva. Mire Szent Teréz az őt körülvevőkön végignézett, és a nyomasztó csendben a következőket kérdezte? „Senki nem akadna közületek, aki ezért hálát adna Istennek?” Micsoda nagyszerű megnyilvánulása ez a keresztény magatartásnak. Micsoda nagyszerű nagyvonalúság fogalmazódik meg ebben a kérdésben, ugye Kedves Testvéreim?

Nem bátorítalak arra, hogy elaludjatok istentiszteleteim alkalmával, de nem is tudnám azt megbocsáthatatlan bűnnek tekinteni azt, ha némelyiketekkel ez mégis időnként megtörténik. Mert az álom egy olyan szent helyre vezet mindannyiunkat, ahol a tudatalattink lakik, és amellyel leginkább álmunkban tudunk találkozni.

Gondoljatok csak bele abba, hogy a jó istentisztelt az, amely az embert vagy inspirálja, és  ez által magasabb régiókba emeli, vagy amelyből egy szundikálást követően felfrissülve tér magához annak befejeztével.

És most már számotokra is világos, hogy miért is választottam elmélkedésem befejezéséül, Gellérd Imre volt homoródszentmártoni lelkészelődöm versét ez alkalommal, aki így fogalmazott a Csak jöjjetek című költeményében:

„A templomban alvókra is egykoron

Rásújtott az egyház szent dühe,

Tűrhetetlen, hogy valaki aludjék, míg

Zeng a zsoltár, s a szószékról hirdettetik az Ige.

Ma nem sújt rá senki arra, aki alszik,

De azt sem mondhatjuk, hogy álomnak dőljetek!

Megengedjük, hogy egy kicsit szundítsatok is,

Csak jöjjetek, csak jöjjetek.”

Ámen.

Írta: Kászoni József

2008. 06. 23.