„HÁTTAL ÁLL, ARCÁT NEM LÁTHATJUK…”

(de lábunk előtt mutatja az ösvényt…)

-prédikáció ifjúsági istentiszteletre-

Text: „Ne feledkezzetek meg vezetőitekről, akik az Isten igéjét hirdették nektek. Figyeljetek életük végére, és kövessétek hitüket.” - Zsid 13,7

430 esztendővel ezelőtt történt, 1579 novemberében:

Déva várának tiszttartója, bizonyos István, magához rendelé Királyfalvit, az inast, aki június óta őrzője egy embernek, valami Dávid nevezetűnek, „a veszedelmes hitújítónak”, „a lelkek háborgatójának”, a „szentháromság becsmérlőjének”. Az öreg fogoly iránt érdeklődött: „– Mi van vele? Annyi szenvedés után még mindig bírja?” – kérdi meglepődötten. „– Bírja biz’ az, tiszttartó uram, mi az, hogy bírja! Csak egyre mondja a magáét, no, meg énekelget, a falra pedig összevissza karcol valamit!” „S aztán mit mond, mit ír, mit énekel?” – szakítja félbe érdeklődően a tiszttartó. „–Valami ilyesmit firkál: Mennyköve pápáknak, tüze, kardja, máglyarakása, / Semmi erő soha nem tartja fel azt, mi igaz. / Azt írtam, s hittel hirdettem, amiket érzék: / Holtom után a hamis hit Babilonja ledől”. Énekelni meg valami ilyesmit énekel: „Erős várunk nékünk az Isten… és minden nagy hatalmassággal! ”

István tiszttartó egy kissé elgondolkozott, aztán zavartan, halkan, így szólt: „Királyfalvi, idefigyelj! Látod hogy meghűvösödött az idő, a bástyacella nedves és hideg… Amennyiben… a kosztot még jobban elvonnánk tőle, talán hamarább besegíthetnénk a pokol mélységes fenekére!”

A szolga sejtelmesen bólogatott, megértette a szándékot. Távozása után a tiszttartó magára húzta medvebőr takaróját, s aludni próbált… Nem tudott… valami odabent bántotta… nyugtalan volt. A mélységből egy furcsa, öreg hangot hallott: pápák kardja… kereszt… aztán egy énekszóra is felfigyelt: Erős várunk nékünk az Isten… Szégyellte bevallani, de aztán rájött: az inasnak imént adott gonosz tanácsa miatt nyugtalan az ő lelke! Királyfalvi után kiabált, de jelentették, hogy már fütyörészve elment mulatozni a városba. A tiszttartó nehezen aludt el azon az éjszakán, félve gondolt arra, hogy: „Bizony, megemlegetem én még ezt a napot…”*

Kedves Testvéreim! Hagyjuk egy pillanatra a lelkiismeretükkel viaskodó Istvánokat, mert „száll a madár ágról ágra, száll az ének szájról szájra”, az Aranyosszéktől Háromszékig, a Zsil-völgyétől a Udvarhelyszékig, az észak-erdélyi szórványainktól Udvarhelyszékig száll a hír, miszerint élt egyszer tájainkon egy ember, akinek szavára fejedelmek figyeltek fel, igazmondásától dogmák omlottak össze, s amikor felállt egy kerek kőre hitet vallani, akkor Kincses Kolozsvár büszke népe az Erdélyben alapított egyetlen magyar egyház tanítását tette a magáévá. És száll a hír, repül a hírnév, és messzi országok is tudják már, hogy van egy föld, egy talpalatnyi, ahol egy kis nép nagy szíve világra dajkálta azt a vallást, amely ma otthont ad sok Isten-keresőnek…

Ki ez az ember? Melyik ez a vallás? – kérdi a világ. Milyen ez az ember, milyen ez a vallás? – kérdezzük mi, akik már „tudunk valamit”.

Dávid Ferencről, és a lelkéből csiholt unitárius hitfelfogásról van szó! Magasztalhatjuk, vagy eltiporhatjuk, bálványozhatjuk, vagy érdemeit szándékosan elhallgathatjuk, hőst formálhatunk belőle a mítoszok világában, vagy eretnekséggel vádolhatjuk meg, de valamilyen formában viszonyulnunk kell hozzá! És emlékeznünk kell rá, mert ő a mi egyházalapító apostolunk, akinek szelleme általunk is él! Ő a miénk, unitáriusoké, de – hiszem! – hogy ő minden kereső lelkű emberé is…!

…A XVI. században vagyunk, a reformáció korában. A római katolikus egyház egyre ingadozik. A misék latin nyelvű kizárólagossága ellen, a népegyház gondolata mellett hős emberek emelik fel szavukat. Luther Márton 1517. október 31-én a wittenbergi vártemplom kapujára kifüggeszti elhíresült 95 tételét, és nemsokára a francia Kálvin is új eszmékről kezd beszélni. Protestánsokká lesznek, mert protestálnak és ellenszegülnek, az „istenadta nép” kezébe adják a Bibliát, a szabad vizsgálódás elvét hirdetik, azt, hogy mindenki saját maga tanulmányozhatja és magyarázhatja az Írást, de közben nem veszik észre, hogy bár az Egyház hatalma megtörik, helyette egy újabb hatalom, a Dogma, az Elfogultság hatalma kezdi bilincsbe verni az értelmet…

 Többre van szükség, mélyebbre kell evezni… !

            Ekkor feltűnik egy ember, és kimondja a jelszót: vissza a gyökerekhez! Jézus a mindenféle ember- alkotta törvénykezések, szabályok, korlátok farizeusi bilincséből akarta megszabadítani Isten tiszteletét, ez az ember a túlmagyarázást, a zsinatokon gyártott tévtanokat, a fanatizmus-szülte hamis kegyességet akarta félretenni.

Hogyan nézett ki? - Nem tudjuk. „Háttal állt, arcát nem láthattuk” – egyetlen hiteles korabeli ábrázolás sem maradt fenn róla, így hát arca számunkra ismeretlen. Látszatra, a többi reformátorhoz hasonlított, de valahogy – így érezzük!  – nekünk mégis csak több volt! Jézushoz hasonlóan, vállalta a vértanúságot, a mindig tovább-, a mindig mélyebbre- elve, az igazság keresése jellemezte. Kitartott a lelkiismeret- és a hit szabadságának eszméje mellett. A Bibliát a maga kinyilatkoztató közvetlenségében szemlélte, magyarázataiban nem valami ember-alkotta tekintély vezette, hanem a „legfőbb tekintély”, a lelkiismeret, amelyben a legnagyobb hatalom, Isten szólal meg. Vizsgálódásait pedig átragyogta az értelem fénye!

A hitújítás minden szakaszán elidőzött egy ideig. „Pápista” papként úgy érezte, hogy amit addig hirdetett, nem a végső valóság. Lutheránusként megtapasztalta, hogy ő még mindig csak részigazságok birtokában van. Mint kálvinista, úgy érezte, hogy lelke ideiglenesen nyugalomra talált, de aztán mégis űr támadt szívében. Nem elég, tovább kell lépni! Jézus evangéliumában keresett, kutatott szenvedélyesen, és Márk evangéliuma 12. részének 29. versén megakadt a szeme. Boldogan olvasta: „Halljad, Izrael: Az Úr, a mi Istenünk egy Úr. Szeresd azért az Urat, a Te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, és teljes elmédből, és teljes erődből. Ez az első parancsolat. A második pedig hasonlatos ehhez: Szeresd felebarátodat, mint magadat. Nincs más ezeknél nagyobb parancsolat.” (Mk 12,29) Közel érezte magához Jézust, tisztán látta eszmei mondanivalójának lényegét. Istenkeresésére megtalálta a választ, s ennek hatására azt vallotta: „Nincs az egész derék Szentírásban világosabb és nyilvánabban való tudomány, mint az egy Istenről való tudomány”.

És a „vissza a jézusi tanításhoz!” elvéből jön létre az „újszerű” hitfelfogás, az unitárius. Azt vallotta: „Az egész Szentírás az egy Istenről tanúskodik, ki minket teremtett, és az egy Istennek fiáról, Jézus Krisztusról, ki minket megváltott, és az egy szentlélekről, mellyel eljegyeztettünk az örök életre”. Az Egy Isten tiszteletét hirdette, aki Lélek és gondviselő Atya, az ember-Jézus követését szorgalmazta, Istennek az emberben munkálkodó erejeként felfogott Szentlélek ihletését kereste, s az emberi lélek és a hit szabadsága mellett tette le a garast.

A kor mégsem értette meg a szabad, új szellemet. A radikális reformáció megakadt Báthori torkán. Az újítás ellen törvényt hozni? – micsoda badarság! De a fejedelem megtette, és Dávid fennakadt a rostán! Déva várában –úgymond- „kapott egy utolsó esélyt”: vonja vissza a tanait. „Visszavonni? Azt nem tehetem.” – vallotta a fejedelmi ítélőszék előtt, és ezzel megásta a sírját. Látszólag a halálba, valójában az „Eppur si muove” és a "Hier stehe ich, und kann nicht anders." isteni magasságába emelkedett! („És mégis mozog a föld”; „Itt állok, másként nem tehetek”)

Hallod-e ezt, Testvér? Vannak dolgok, amelyeket nem lehet visszavonni! Vannak igazságok, amelyek ott égnek az ember lelkében legbelül, és egy új életformáért könyörögnek! Létezik olyan hit és olyan meggyőződés, amely nem hagy nyugodni, hanem arra késztet, hogy szembe menj akár az áradó tömeggel is! A világot nem a köpönyegforgató István tiszttartók, a szellők lengedezéséhez igazodó, lagymatag hitű emberek vitték előbbre, hanem azok, akik megálltak a hitben, akik erősek voltak meggyőződésükben – a mindenkori Dávid Ferencek!

Mi lett volna, ha János Zsigmond nem halt volna meg oly fiatalon? Mi lett volna, ha nem Báthori, ha nem Békés Gáspár nyer csatát? Mi lett volna, ha Dávid elfogadja a „Blandrata- receptet” (Török Tamás), és „reálpolitikusként”, „alkalmazkodik”, mert „tetszik tudni, élni kell valahogy…”

…Akkor most nem lennénk itt! Akkor nem mennénk évente Dévára! Akkor nem éreznénk kimondhatatlan büszkeséget, amikor emlékezünk, nem tudnánk azt mondani: kisebbségi vallásként, mégiscsak értéket képviselünk!

Dávid Ferenc hite, állhatatossága és következetessége nélkül, elveszett volna az a delej, az a vonzerő, amely a nyugtalan lelkű, örök keresőket ma is megérinti!

Valahányszor a kiállásról, gerincességről, hithűségről és elvekről beszélünk, Dávid Ferencünk jut eszünkbe!

Milyen nagyszerűen érezte meg Körösfői-Kriesch a lényeget, amikor megfestette híressé vált festményét! Dávid Ferenc alakjában és mozdulatában ott van minden, amiért nekünk követni és tisztelni lehet őt! (Mutatni!) Jobb keze a szívén, gerince egyenes, tekintete a magasságot fürkészi, és bal kezével mutatja az irányt! Ahogy Kányádi írta**:

„háttal áll arcát nem láthatjuk nem volt ideje megfordulni

hogy szoborba képbe örökíthessük villanófény s fotósok

ha lettek volna akik magyarázás közben vagy amint oly-

kor bátorítóan visszapillant az utána menőkre de hiába

mosolya amúgyis nyugalomra intette volna a buzgólko-

dókat megyünk hát mögötte amerre elöljárói tekintetének

fénykévéi mutatják az irányt s az ösvényt lábunk előtt

követjük (…)

Kedves Barátaim, azt hiszem, hogy a lényeget ebben a hittel telített „elöljárói tekintetben” kell keresni, amely „fénykéveként mutatja az irányt”. Ettől próféta ő, és ettől leszünk mi követők!

Az ösvényt, lábunk előtt, kövessük!

Ámen.

* A történetet Májay Bandi bácsinál olvastam, a beszédet az ő emlékének ajánlom.

** Kányádi Sándor: Apáczai.

Kolozsvár, 2009. november 7.                                                                      Koppándi Botond