Lekció: Mt 18,1-7

Textus: 1 Kor 13,11:  … elhagytam a gyermeki dolgokat …

A tegnapi nap, szombaton, Nőszövetségünk szervezésében megtartottuk a virágkiállítást és az adventi koszorú készítést.  Csodálatos volt, ahogyan közel negyven vendégünk tovább gyarapította ismeretét egy botanikus tanár magyarázata alapján a szobanövényekről. Majd nagyon sokan, köztük nyolc gyerekkel, nekifogtunk adventi koszorút készíteni.

            Ebben az ember és virág kapcsolatban az a szép, hogy egymásra vagyunk utalva. Öntözzük, gondozzuk virágainkat, a szobanövényeinket és ezért ők szépségükkel ajándékoznak meg minket. Ez is hozzájárul ahhoz, hogy elviselhetőbb legyen a sokszor bosszúsággal és gondokkal tele világ. És ugyanakkor széppé tegyük ünnepeinket.

            Valahányszor gyermekek társaságában vagyunk, mint a tegnap is az adventi koszorú készítésen, ezt a csodálatos szépséget láthatjuk magunk körül, mint amivel a virágok ajándékoznak meg. Olyan a gyermeki lélek is, mint egy gyönyörű virág.  Isten ránk bízza őket. Létük tőlünk, felnőttektől függ, szükségük van a mi gondoskodásunkra.

Ugyanúgy kell gondozni, ápolni, öntözni, gyomlálni, védeni őket is, mint virágainkat.

            A másik hasonlóság az, hogy a gyermekek is hálásak ugyanúgy mint a virágok, ám sokszor csak addig, amíg gyermekek. Az élet rendje szerint felnőtté lesz egy olyan folyamat után, amit nevelésnek nevezünk.  Ez alatt szerzi meg a gyermek azt a bölcsességet, élettapasztalatot, tudást, ismeretet és hitet, amire szüksége van felnőttként.

Ez a folyamat tehát oda vezet, hogy az ember „ elhagyja a gyermeki dolgokat.”, fokozatosan kihullnak életéből a gyermeki dolgok, vagy éppen szándékosan hagyja el azokat, mert a szülő figyelmezteti, hogy ez nem felnőtthöz illő.

            Nézzük meg melyek is ezek a gyermeki dolgok:

Először is a valakihez, valahová való tartozás tudata. Egyszerűen azt mondhatjuk, hogy biztonságérzet.  Addig amíg van édesapánk és édesanyánk, még felnőtt emberekként is ezt érezzük. Egész életünkre hatással van a szülői hajlék adta biztonság.

            Az őszinteség és a nyíltság a másik alapjellemzője a gyermeki léleknek. Mondjuk, hogy olyan tiszta a lelke, mint a frissen hullott hó, vagy a tavaszi harmat cseppje. Erről árulkodik a tekintete is, ha belenézel ártatlan szemébe: láthatod a képtelenséget a hazugságra, az álarc viselésére és hogy másnak mutassa magát, mint ami.

A felnőttek pedig gyakran azért büntetik a gyermeket, mert igazat mond, mert őszintén megmondja, amit gondol és érez.  És így, a gyermek lassan megtanul színlelni s vége ártatlanságának. Hamarosan csatlakozik ő is ahhoz a tömérdek emberhez, akik kétségbeesetten mondják, hogy már azt sem tudják, hogy kik is valójában ők.  Ezt jelenti elhagyni a gyermeki dolgokat?

Mennyit őriztél meg testvérem gyermeki ártatlanságodból? Van-e még valaki, akinek jelenlétében önmagad mersz lenni?

            A baj a gyermeki lélekkel akkor kezdődik, amikor a gyermeket megfertőzi az a vágy, hogy „valaki” legyen, itt a „valaki”-t pejoratív értelemben mondom. Hányan küzdenek teljes erőfeszítéssel, hogy valakik legyenek, s nem azok maradnak, mint aminek Isten szánta az embert. Valamivé vállunk, ami sokszor nem csendes beteljesedést hoz, hanem öndicsőítést.  Olyan embereket láthatunk, akik elvesztették gyermeki mivoltukat, de emberek lettek belőlük, hogy csak önmagukat tolják az előtérbe, hogy dicsekedhessenek. A látszatot mutatják nekünk, hogy sikeresek, hatalmasok, híresek, de a valóságban csak utánoznak másokat: vagyis képmutatók. Abban a pillanatban, hogy a gyermekből csak valakinek, vagy valakiknek a másolata lesz, kioltódik belőlük az eredetiségüknek a szikrája, amellyel a világra születtek. Abban a pillanatban, ahogy valakit elkezd utánozni, bármilyen nagyszerű vagy szent is legyen az, már nem önmagát adja, egyszerűen kioltja a benne levő Isten képmását. Gondoljunk itt a média által formált sztárocskákra, perc-emberkékre. Tele van velük a bulvársajtó, és több mint 600.000 honfitársunk tudja, hogy ezek a sztárocskák mit ettek reggelire, vagy milyen színű a hálóköntösük. Ha a dolgok mögé nézünk, észrevehetjük, hogy ezek a látszat sztárocskáknak a feje üres, és ami súlyosabb, a lelkük is sivár. A média könyörtelenül kihasználja őket.

            Sokan ahelyett, hogy derűsen lennének, akik és amilyennek Isten teremtette őket, azért hagyják el a gyermeki dolgokat, hogy idegesen másokhoz hasonlítgassák magukat, versenyezzenek, a sikernek és a hírnévnek nevezett üres dolgokért harcoljanak még akkor is, ha azt csak szomszédaik vagy akár, felebarátaik legyőzése, megalázása és elpusztítása árán érhetik el.

            És van testvéreim a gyermeki léleknek egy mindeneknél többet érő tulajdonsága: az, hogy fejlődőképes.  Szüntelenül többé lesz azáltal, amit a szülők, nevelők hozzáadnak felnövő életéhez. Így lesz lassan a gyermekből ifjú, majd felnőtt.

Azt is mondhatnánk, hogy mi felnőttek a saját képünkre és hasonlatosságunkra neveljük  gyermekeinket. Sokszor rájuk is pirítunk, hogy nem vagy már gyermek, illendő lenne megfelelően viselkedni.  De hát ez az élet rendje. Mindannyian így nőttünk fel. És így fognak gyermekeink is felnőni.

Janikovszky Éva írónő, Isten nyugtassa, csodálatos kis könyvet írt többek között, a gyermekek és a felnőttek számára (én magam is szeretem olvasni):  „ Ha én felnőtt volnék” című könyvből idézek: „Minden gyermek tudja, még a legkisebbek is, hogy rossznak lenni sokkal mulatságosabb, mint jónak lenni. Folyton jónak lenni unalmas és fárasztó is.

A felnőtt mindig rászól a gyermekre: mosd meg a kezed, vedd fel a pulóvered, a lábad elé nézz, rakd el a játékaid.  És ha szót fogadunk, akkor a felnőtt végre boldog.

Nem tudom miért van az, hogy a felnőtt csak akkor igazán boldog, ha a gyermek jól viseli magát. Mi öröm van abban? A felnőtt azt csinál, amit akar, a gyereknek pedig azt kell csinálnia, amit a felnőtt akar.

Én egészen másmilyen felnőtt volnék: ha én felnőtt volnék

-         sosem ülnék a széken, hanem mindig térdelnék.

-         Fehér kesztyűs kezem végighúznám minden vaskerítésen.

-         Megennék egy-egy nagy tábla csokit minden ebéd előtt.

-         Hátrafelé mennék az utcán

-         Minden kóbor macskát megsimogatnék

-         Éleseket füttyentenék, hogy mindenki megijedjen

-         Valószínű minden kertes ház kapuján becsöngetnék

-         a feleségemmel és gyerekeimmel fogócskát, bújócskát, szembekötősdit játszanék”

            Mégis milyen jó volna úgy felnőni, felnőtté lenni, hogy ne hagyjunk el minden gyermeki dolgot.  Vagy legalább is a gyermeki érzést. Erre meg is van a lehetőség: Isten atyaságában teljesedhet ki igazán  életünk, úgy hogy „örök gyermek” maradhasson. Gondoljuk Jézus mondására: bizony mondom néktek, ha olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek, nem mentek be a mennyek országába. (Mt 18,3)

            A baj az testvéreim, hogy elhagyjuk a gyermeki dolgokat, felnőttekké leszünk, legalább is azt hisszük magunkról, hogy azok vagyunk. Elvárjuk, követeljük, hogy rajtunk már ne alakítson senki, mi befejezett alkotásként állunk „önnön szoborunkká merevedve” ahogy azt Székely János költő megfogalmazta a Férfikor c. versében.

            Vegyük észre, hogy bizonyos értelemben még mindig gyermekek vagyunk: addig amíg szüleink élnek, számukra gyermekeik vagyunk, érezzük-e ezt a gyermeki mivoltot?

            Vegyük észre, hogy Isten előtt is mindig gyermekek maradunk. Hiába hagyjuk el a gyermeki dolgokat, az ártatlanságot, az őszinteséget, a nyíltságot, Istent nem lehet félrevezetni, becsapni, megtéveszteni. Isten nem azt figyeli, nézi amit mondunk, hanem azt, amit cselekszünk. Isten a szívet vizsgálja.

            Az embereket megtéveszthetjük ugyan ideig-óráig, amíg rá nem jönnek, hogy kik is vagyunk valójában, ám Istent soha.

            És a legrosszabb és a legsúlyosabb ebben és az ilyen felnőtté válásban, a gyermeki dolgok elhagyásában az testvéreim, hogy önmagunkat csapjuk be.  Egy idő után, miután erre rájövünk, kiábrándulunk önmagunkból, csalódottak leszünk.

Pál apostol azt írja, hogy e földi létben csak töredékes az ismeretünk, a tudásunk, a prófétálásunk, homályosan látunk, úgy gondolkozunk és szólunk, mint a gyermekek. De eljön majd a pillanat, amikor a részleges, a töredékes megszűnik, elhagyjuk a gyermeki dolgokat, de annak érdekében, hogy megláthassuk és megismerhessük Istent színről színre.

            Vagyis csak Isten előtt válhatunk igazából felnőttekké. Csak gyermekekként, gyermeki tulajdonságokkal, és ilyen érzéssel, hozzáállással  biztosíthatjuk, valósíthatjuk meg, érhetjük el itt e földön Istennek országát. Lássuk be, hogy mi Isten gyermekei vagyunk. És e föld a mi mennyországunk. Ne akarjuk megváltoztatni, mássá tenni, mint aminek Isten rendelte. Ámen.

összeállította Léta Sándor