November 5-én elmondott beszéd november 4-re emlékezve

Lekció: Jakab 2,14-26

Textus: Jakab 2,14.26

„A szabadság nem olyan, amit ajándékozni lehet – írja I. Silone – Diktatúrában is élhetünk szabadon, elég ha a diktatúra ellenében élünk. Az az ember, aki az eszével él, szabad. Az az ember, aki harcol azért, amit igaznak tart, ugyancsak szabad.”

Testvéreim, mit használ, ha valaki azt mondja, hogy szabadságra vágyik, de cselekedetei nincsenek? Elérheti-e vágyát? Mint ahogyan az ember szelleme halott szabadság nélkül, ugyanúgy mit ér szabadsága is cselekedetek nélkül?

            A felolvasott, Jakab apostol verseit, így lehet értelemzni a mai aktuális történelmi helyzetben.

            K.T. November 4-e egy újabb szomorú nap a magyar történelemben.

Akkora hadsereget küldött a Szovjetunió Magyarország ellen, mint amekkorával Németország rendelkezett a II. világháborúban. Ennek ellenére, forradalmunkat csak november 11-én tudták teljes mértékben leverni. Csepel az utolsó ellenálló sziget.

            Forradalmunknak, óriási visszhangja volt. Reá, tíz évre, 1966-ban Münchenben megjelent a Gloria Victis 1956 című könyv, amely az 56-os szabadságharc költői visszhangját mutatja be a nagyvilágban.

Olyan nagy személyek nyilatkoztak, mint:

Albert Camus:  „Nem tartozom azok közé, akik azt kívánják, hogy a magyar nép újra fegyvert fogjon, bevesse magát egy eltiprásra ítélt felkelésre, a nyugati világ szemeláttára, amely nem takarékoskodnék sem tapssal sem keresztényi könnyel, hanem hazamenne, felvenné házi papucsát, mint a futball szurkolók vasárnapi kupa mérkőzés után. Túl sok a halott már a stadionban, és az ember csak saját vérével gavalléroskodhat. A magyar vér oly nagy értéke Európának és a szabadságnak, hogy óvnunk kell minden cseppjét.”

Most az ötvenedik évforduló alkalmával több mint 50 könyv jelent meg. Emellett több film, kiállítás, előadás is megemlékezik az 1956 október 23. és november 4-e közötti történésekre, és az ezután következő megtorlások időszakára. Mert ezt az időszakot, nem csak nekünk magyaroknak, hanem az egész világnak, örökké észben kell tartania.

            Az 1956-os szabadságharcunk is a Jakab apostol által említett szabad cselekvésről szól.  Arról a szabadságról, amely hozzánk, emberekhez tartozik, ugyanúgy, mint kezünk, lábunk, idegrendszerünk, vagy szívünk.  A szabadság: itt létünk lényege, személyes voltunk velejárója, emberségünk bizonyítéka, Isten küldetése – hiszen ő vezérelte őseinket Kárpát szent bércére.  A szabadság érdekében, nemzetünk mindig kiállott. Bármilyen sértés érte, mindig felemelte szavát, vagy kezét. Mert szabadságunk elvesztése, vagy korlátozása létünk megsebzését jelentette. Azt veszik el tőlünk, akik vagyunk. Ezt pedig 1956 igazolta, hogy nem adjuk fel egykönnyen.

Nyitrai Levente unitárius lelkész, aki hat évet töltött 1956 és 1964 között politikai fogolyként, elitéltként rabságban, így vall: „Akkor, akiket nem tudott kétségbe ejteni a rabság, a kényszermunkán is vallották,- hogy azért is szabadok vagyunk, mert a szabadság nem fizikai, hanem lelki ajándék Istentől. Szabadságától csak azt lehet megfosztani, akit lélekben törnek meg, mi pedig törhetetlen lelkek vagyunk, mert tudjuk, hogy Isten a Lélek, aki senkit sem hagy el, és ahol az Úr Lelke, ott a szabadság. Annyi szabadsággal ott is rendelkeztünk, amennyi teljesen elegendő volt ahhoz, hogy felismerjük Istent, s velünk levő Lelket. És viszont: szabadságban is rabja a tudatlanságának az, aki Isten szabadító Szent Lelkét fel nem ismeri. Mert nincs más szabadság, mint amit Isten ad.”

            „Ahol a szabadság a rend, mindig érzem a végtelent” olvasom József Attila kétsorosát. Mintha a nagy költőnk megtapasztalta volna, hogy rend és szabadság csak együtt élhet, de ez az együttlét a végtelennel való rokonságot jelenti.  Miféle rend lehet az, amely a szabadság ikertestvére? Ez nem más mint a szeretet rendje, mert csak a szeretetben élő ember lehet szabad!

            Pilinszky János: Szög és olaj c. verséből idézek: „szabadság csak a szeretetben létezik, s a szeretet mindenben megtalálhatja tárgyát és vele együtt szabadságát, de elsősorban ott és abban, ami adott, ami eleve az övé.”

            Így érthető, hogy a magyar fiatalok ahhoz ragaszkodtak elsősorban, amit úgy éreztek, hogy az övék, az ők Istentől adott szabadságuk, amelyet egyetlen hatalomnak sincsen jogában elvenni. De azt is mondhatnánk, hogy forradalmainkat, nemzetünk nagyon erős karaktere, a gerincesség hívja elő.

Varró Csabát, fiatal forradalmárt, életfogytiglani börtönre ítélte a kádári hatalom. Elmondása szerint, cellája, a kivégzőhelyiségbe nyíló folyosó első cellája volt, így mindenkit láthatott, akit előtte vittek el a bitófához. Halálra ítélt rabtársainak, a kivégzés előtt, a börtön csendjében, utolsó szavaik így hangzottak: „fiúk, ne bosszuljatok meg!” Ártatlanul meggyilkoltattak, és mégis ezt kiáltották: „ne bosszuljatok meg!” És, gyakran, a kivégzőosztaghoz tartozó őrök elsírták magukat. Ez a legvilágosabb bizonyítéka annak, hogy forradalmunkat hiába fojtották le, sok-sok ember lelkiekben szabad maradt, akár a szeretet segítségével is.

A mostanában sokat idézett bibliai verset: „Az igazság szabaddá tesz”, nyugodtan kiegészíthetjük a szeretet szóval: „Az igazság és a szeretet szabaddá tesz.”

           Lelkésztársamat idézem: ”Nem elég a győzelemhez e szabadság ter­mészetes joga. De egyetlen háborúban sem az győz, akinek igaza van, hanem az, aki erősebb. Időszerű tapasztalatunk, hogy erőfölénnyel a természetes jogot és az erkölcsi igazságot el lehet fojtani. Több nemzedéknyi időre el lehet némítani. Csak a lelki szabadság és béke az, amihez nem lehet hozzányúlni, csak amikor ezeket önként adjuk oda. Van, aki úgy dönt, hogy odaadja, van, aki úgy, hogy nem. A jövő ez utóbbiaké.”  

Kedves Testvéreim! A nagy orosz író, Tolsztoj egyik regényében két, magát vallásosnak tartó ember indul el Jeruzsálembe, hogy ott Istenhez imádkozzék. Zarándoklásuk közben egy ínséges vidékre érnek, ahol egyik településen elválnak útjaik: az egyik lemarad, a másik továbbmegy és eljut Jeruzsálembe. Aki lemaradt, vizet keresve betér egy házba, ahol az éhség miatt haldokol az egész család. Látva siralmas helyzetüket, megteszi az elsősegélynyújtást: kenyeret ad tarisznyájából, vizet hoz a kútról, hisz a szerencsétleneknek jártányi erejük sem volt. Aztán a szent útra szánt pénzén élelmet vásárol, tüzet rak s enni ad a bajba jutott embereknek. Szeretete nem ismer határt, maradék pénzén földet, szekeret és lovat vásárol a családnak, hogy új életet kezdhessenek. Így tér haza, anélkül, hogy megláthatta volna Jeruzsálemet.  Mit ért volna útja, ahhoz képest, hogy mit mutatott meg cselekedetével? S ez a bizonyságtevés töltötte be lelkét, azzal a boldogsággal, amit Jeruzsálem látása sohasem adott volna meg neki.

Mert mit ér az az ember, akinek nincsenek cselekedetei?  Halott, mint ahogyan a test is halott lélek nélkül. Élő halott az ember szabadság nélkül, különösképpen, ha arról önként mond le. Mert a szabadság is halott cselekedetek nélkül.

Például, a magyar gazdák nem fegyvert fogtak, hanem élelmet hoztak vidékről, hogy ellássák a budapesti embereket, a harcosokat. Ez volt a megtartó hit, a cselekedet hite, mely nem szép szavakban, ígérgetésekben mutatkozott meg, hanem tettekben.

„Az ember abban különbözik alapvetően minden más lénytől, hogy nem az egyetemes természeti összefüggés láncszemeként egzisztál …, hanem nyitott lehetőségek elé van állítva. Az embernek tehát feladata, hogy maga valósítsa meg, - például munkával - önmaga különféle történelmi lehetőségeit, és ebben találja meg lényegének kifejezését. Ha lemondana erről a szabadságról, akkor végső soron önmagát adná fel.” (Karl Rahner)

            Testvéreim, a szabadság is halott cselekedetek nélkül.  Mutassuk meg milyen szabadok vagyunk cselekedeteinken keresztül.  Ámen.

Összeállította Léta Sándor lelkész

2006. nov.5. vasárnap