Halottak napja- Mt 4, 16

Amikor a fákon már csak Isten irgalmából vannak rőt levelek, amikor a gyönyörű ősz szinte észrevétlen megadja magát a sivár és dermesztő télnek, amikor úgy tűnik, a sötétség belopózik a szívünkbe is, november elsején belesikolt az életünkbe az árva költő jajgató zokogása: „Édesanyám, édesanyám, mért nem viselsz gondot reám?” (KS) Nem viselhetsz gondot reám, koporsó, sir borult reád.
Valami nagy szomorúság üli meg a tájat, s valami nagy keserűség tölti be a lelkünket. A megszokás vagy az őszinte tisztelet, a megnyugvás vágya és a szeretet, az emlékezés és a vigasztalás vágya- nem tudjuk mi, de valami, vagy minden a csöndes temetők felé visz minket. Gyertyát kell gyújtanunk, virágot kell ültetnünk, könnyeket kell hullatnunk, és emlékeznünk kell. Mert november elseje erről szól. November elseje a halottak napja. Még inkább az emlékezők napja, az árván, egyedül maradtak napja, a kérdéseikre választ alig találók napja. A sírók, a gyászolók, a tehetetlenül szenvedők, a boldogtalanok napja.
Nincs a világon egyetlen ember sem, akinek november elsején ne lenne, akire gondolnia, ne lenne, akit siratnia, ne lenne, akiért gyertyát gyújtania, ne lenne, akiért imádkoznia. Mert a gyilkos idő, az elmúlás benne van zsigereinkben, árnyékot von egész életünk fölé, s azt vesszük észre, hogy az idő múlásával egyre több síron kell gyertyát gyújtanunk.
Édesanyám, édesanyám…sóhajt a költő és vele sóhajtunk, sírunk mi is. Édesapám, édesapám! Férjem, drága férjem! Feleségem, édes feleségem! Gyermekem, drága gyermekem! Drága nagyszülőm, barátom, testvérem! Szegényeim, kik elmentetek, itt hagytatok. Drágáim, kiket elragadott az idő, a betegség, a tragédia. Szeretteim, akik nélkül semmivé vált, megváltozott, árva lett az egész életem!
Igen. Régen volt már, vagy később, de elcsitult már bennünk a fájdalom, elcsendesült a göröngyök zaja, megszépültek az emlékek. A szeretet, amelyet halottaink iránt hordozunk, gondoskodott arról, hogy ők élő helyet foglaljanak el a szívünkben. Az Istentől kapott hit és reménység, vigasztalásul szolgál, hogy jó helyen vannak, élnek az Ő atyai jóságában. Lassan, kínzó fájdalmak árán megtanuljuk elhordozni az elválás, elszólítás okozta szenvedést, és megtanulunk nem nélkülük, hanem úgy élni, hogy csak a szívünkben, lelkünkben, emlékeinkben vannak velünk. De amikor eljön halottak napja, amikor gyertyát gyújtunk, hiányuk egyszerre újra feldúlja életünk rendjét, sebeink felszakadnak, könnyeink elindulnak.
Ilyenkor érezzük meg azt, hogy milyen sivár tud lenni az élet, hogy mennyire a halál árnyékának völgyében járunk. Ilyenkor tör ránk a saját halálunk miatti félelem. Ilyenkor feledjük el mindazt, ami szép, jó, drága, mindent, mi öröm, s adjuk át gyakran lelkünket a szívszaggató fájdalomnak.
Ez a nap erről szól. Emlékezésről, sírásról, megújuló kérdésekről. Gyertyagyújtásról és virágba boruló sírhantokról. De ez a nap ugyanakkor szól a lélek megújulásáról is, a megnyugvásról, az elfogadásról is. Mert a hivő, Istenben bízó ember meghallja a Szentírás szavát: Ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek, mert te velem vagy. Te velem vagy. Te, Istenem, velem vagy. Nem értem, hogy életemben miért úgy történtek dolgok, ahogy történtek, de jó, hogy Te velem vagy. Jó, hogy végig fogtad a kezem. Jó, hogy átöleltél. Jó, hogy vigasztaltál, a bajban erőt adtál, és jó, hogy most is megújítod a lelkem. Mert eszembe juttatod Jézus szavát, az evangélista szavát: Isten szeretet, s ki szeretetben marad, Istenben marad, s az Isten is őbenne. ÉS tudom, hiszem, hogy ők, akikre emlékezem, akikért ma virágot hoztam, gyertyát gyújtottam, ebben a szeretetben élnek, Tebenned, Teáltalad.
Gyertyát gyújtunk. S ez nemcsak az ősi hiedelem miatt van, hogy a síron túli lelkek ma hazataláljanak, haza lássanak, minket szeretettel megsimogassanak, hanem azért is, hogy e lángocskák fényénél meglássuk Isten arcát. Hogy ezek a lángok eloszlassák a sötétséget. Hogy igaza legyen az evangélistának, Jézusnak: a nép, amely sötétségben lakott, nagy világosságot látott, és akik a halál földjén és árnyékában laktak, azoknak nagy világosság támadt. Mert azt mondj a bölcsesség: ha sötét van, ne siránkozz miatta, hanem gyújts meg egy gyertyát. Ha fájdalmad van, sírd ki magad, majd keresd a megmaradás, az élet folytatásának lehetőségét. Nem vagy egyedül. Isten veled van. Veled vannak az itt maradt szeretteid, veled vannak azok, akikkel te is lenni akarsz. És láthatatlanul veled vannak azok is, akiknek emlékét a szívedben hordozod.
Bár halottak napján könnyeket ejtünk s felfokozódnak fájdalmaink, igenis hiszem, hogy ennek a napnak nem kell rettenetesnek lennie. Lehet ez a nap szép, méltóságteljes, tisztelettel és szeretettel teljes. Lehet ez a nap a megértéstől, a hittől, az Istenre találástól világos. A sötétségben élő nép nagy világosságot látott. Sötétségbe élve, sírhantok mellett állva Isten nekünk is leküldött egy fénysugarat: hogy benne bízzunk. Hogy ne csak a szenvedést lássuk, ne csak a hiányt érezzük, hanem tudatosuljon bennünk az, bármennyire is fájdalmas, hogy ez az élet változó, sokszor a halállal is szembesülő. De ebben a változásban, a halál árnyékában is, Ő, a legnagyobb világosság velünk van, és az Ő szeretetében nyugodnak meg azok is, akik elköltöztek miközülünk.
Halottak napján egyedül ez az Istenbe vetett hit képes bennünket megvigasztalni. Egyedül ez képes minket a világosságban tartani, egyedül ez képes arra, hogy méltósággal viseljük, éljük életünket.
Ezzel a hittel a lelkünkben gondoljunk ma szeretettel, hálával azokra, akik e földi világból elköltöztek. Milyen jó, hogy emlékezetünk még őrzi őket, s így közöttünk lehetnek. De ma gyújtsunk gyertyát azoknak is, akik jeltelen sírban pihennek, akik értünk küzdöttek, s életüket adták a szabadságért, egy jobb életért.
Isten legyen velük, Isten maradjon mindig mivelünk. Ámen.

Lőrinczi Lajos

2010.