Nagypénteken

Az erkölcstani bevezetők különbséget szoktak tenni a VAN és a KELL világa között. Ezzel egy kívánatos fejlődési utat próbálnak felmutatni, az adott helyzet és egy elvárt, jobb és értékesebb létállapot között. Más szavakkal, a pillanati helyzet és az etalon viszonyáról van szó. A legtöbb ember, aki ezt a fejlődési lehetőséget választja, úgy gondolja, hogy a VAN világából kiindulva, önmagunk gyakorlásával juthatunk majd el oda, hogy a KELL világát minél jobban megközelítsük. A VAN világában ugyanis még rengeteg érezhető, tapasztalható hiányosságunkkal kell szembenéznünk, ám – ha helyesen fejlesztjük magunkat – elérhetjük, vagy megközelíthetjük a KELL eszményibb világát.

Vannak viszont olyan emberek, akik átmenet nélkül a KELL világát élik meg a jelen pillanatban. A két fogalom közötti utat nem egy időben meghatározott fejlődési folyamatként, hanem egy pillanatnyi aktusként, leszámolásként képesek felfogni. Ha a KELL világa a jobb, akkor azt az itt és most-ban, átmenetek, átalakulások és kompromisszumok nélkül fel kell vállalni. Ilyen ember volt Jézus is, aki a KELL világát Isten országaként határozta meg, s annak jelenvalóságáról, ittlétéről meg volt győződve. Azt tanította, hogy az eszményi létezés, az egyéni és a társadalmi, egyetemes emberi beteljesedés nem lépcsőfokok, fejlődési szakaszok, formálódási időszak kérdése, hanem egy egyszeri elhatározás, egy fatális elrugaszkodás kérdése, amikor az ember felismeri a jobb lét értékesebb voltát, s azt megragadja, mellette pedig kiáll.

Jézus a kompromisszumok nélküli beteljesedés mestere. Szabálya egyszerű, még akkor is, ha számunkra, a másképp gondolkodók számára enyhén szólva rejtélyes: „legyetek tökéletesek...” Az ő felfogásában a KELL világa betölti az elhatározás pillanatában a VAN világát, és a jelen állapota, valamint az eszményi jövendő egyé válik. Mintha – ha szabad így mondani – az isteni teljesség, egyetlen tűzcsóvával, egyetlen lángolással égetne el minden másodlagosat, tisztátalant az emberben, és égetne el minden részlegességet, minden csökevényt, a pillanatnyi állapotot szavatoló részigazságot.

Nagypéntek a VAN világának, az esetlegesség, a csökevényesség világának lázadása az eszmény ellen. Mintha minden emberi gyarlóság egyetlen történelmi pontba sűrűsödne, egyetlen durva ökölbe merevedne, amely kegyetlenül lecsap az eszmény megélése ellen. A papok védik a jól kipontozott, körülhatárolt egyházi hagyományt, a tömeg védi a megszokottságát, Pilátus védi a politikai rendet, a tanítványok védik a bőrüket. Mintha egy világféket húznának meg Jeruzsálemben, amely azt a célt szolgálja, hogy a KELL ne törjön be, ne eméssze föl a jól megszokott rendet, a törvényt, a biztonságot, ami csökevényes, igazságtalan, látszólagos, de a miénk, megszoktuk, megszerettük, berendezkedtünk benne és kényelmessé vált. Egyedül a kereszt áll szemben ezzel a lázadással. Egyedül a kereszt jelzi látható módon az emberiség kudarcát, és emeli ki bukásunkat, esendő mivoltunkat. És a kereszt azóta is áll, azóta is hirdeti, hogy kétezer év után is a KELL oda fel van rá szegezve, s hogy ezt az eszményi létet mi magunk is odaszegeztük önnön gyarlóságunkkal. Nagypéntek a mi személyes bukásunk szimbóluma, alantasságunk, szellemi lomhaságunk metaforája.

Ma szálljon magába minden ember, nézzen mélyen saját magával szembe, és ismerje fel azokat a VAN világához tartozó jegyeket, foltokat, amelyek odaszegezik a Mestert a keresztfához, ma imádkozzon és tartson bűnbánatot mindenki, mert a szellemi feltámadás, a ráébredés útja a kereszt mellett vezet el.

Rácz Norbert