Nagyszombaton

„És szombaton nyugovának a parancsolat szerint.” (Lk 23,57)

Az evangéliumokban csak két utalást találunk nagyszombatra. Az első, az ismertebb, a Máté 27 fejezetének utolsó része, ahol a főpapok katonai őrizetet kérnek Jézus sírjához a római hatalom képviselőjétől. A tudósítás szerint a kérésüket elutasították, így a templom szolgái közül állítottak őrséget a sírhoz. A második utalás Lukács evangéliumában van, az 57-ik vers, mely a szombat megünneplésére vonatkozik. A nagypénteki tragédia befejeztével, napnyugtakor tanítványok és főpapok, barátok és ellenségek, sirató asszonyok és szájtátó tömeg – mindenki elvonul ünnepet tartani.

Ha furcsának is tartjuk, hogy otthagyják Jézus testét – kötelességük a szombatot megszentelni – emlékezzünk Jézus válaszára a tőle atyját eltemetni kérező tanítványnak: Kövess engem, és hagyd, hogy a halottak temessék el az ő halottaikat. (Mt 8,22)

Mindkét esetben ütközik az emberi törvény az istenivel. Az emberi törvény, hogy dolgunkat odahagyva, elhalt hozzátartozónkat eltemessük. Emberi törvény, hogy a keresztfáról levett, meggyötört testnek megadjuk a végső tisztességet. Van-e valami, ami erősebb a halálnál?

Van – ez pedig az élet. Jézus nem részvétlenségből, nem a kegyelet hiányából utasítja el tanítványa kérését, hanem mert az isteni parancsot, az élet szavát követi. A tanítványok, az asszonyok is ott hagyják a testet, mert isteni parancs a szombat megszentelése.

Nagyszombatot mindannyian átéltük és átéljük, amikor elhalt szerettünket otthagyjuk a bezárt tisztaszobába vagy újabban a ravatalozóba. Régen egész éjszaka siratóasszonyok őrizték a halottat, ma a villanyt égve hagyjuk a családi hajlékban, a ravatalozóban még azt se.

Nagyszombatról – a halál magányáról – talán csak azok tudnának igazán beszélni, akik megélték a háború poklát, akik maguk mögött hagyták temetetlen halottaikat, bajtársaikat. Nagyszombatról azok tudnának mesélni, akiknek férje, testvére, barátja odamaradt a fronton, akiről csak egy tábori képeslap érkezett, hogy eltűnt, és akik évekig reménykedtek valamilyen csodás visszatérésben.

Nagyszombatról azok tudnának mesélni, akik eltűnt hozzátartozóikat keresik plakátok, rádió- és tévéműsorok által.

Nagyszombat a senki földje – az elveszett nap, a felfüggesztett idő.

Nagyszombat Antigoné napja és sorsának beteljesedése.

Nagyszombat a végső búcsú előtti csend, amikor a halál jelenlétében letakarjuk a tükröket és suttogva beszélünk.

Nagyszombat temetetlen halottainkról szól, akiket emberi törvény vagy a szeretet kétségbeesett, reménység ellenében is reménykedő ereje nem enged eltemetni.

De nagyszombat rólunk is szól, az élőkről – akik megtartják az ünnepet, akik végzik ügyes-bajos dolgaikat, akik kilépnek a halál magányából az élők közösségébe.

Nagyszombat rólunk is szól, az élőkről, akik a senki földjéről visszatérnek, akik a felfüggesztett időből visszalépnek az élet lüktető, változó, szépséggel és megpróbáltatással teli idejébe.

Jézus tanácsát megszívlelve, engedjük el életünk temetetlen halottait, hogy megnyugodva, a lélek békéjével és az életbe vetett győzedelmes hittel tudjunk majd ünnepelni.

Pap Mária