Bibliai olvasmány: Mt 28,1-10

Megtévesztés nélkül

- Húsvéti beszéd – 2011

Mondjátok, hogy éjnek idején, amíg mi aludtunk, odajöttek a tanítványai és ellopták. Mt 28,13

Kedves Ünneplő Testvéreim!

Néhányan elég rég járjuk a húsvéti készülődés rögös útját. Sokra tehető Nagypéntekjeink száma, melyek maradandó nyomot hagytak a lelkünkben, s melyek addig élnek velünk, míg itt vagyunk a földi téren. Mindez azért, mert nem lelkiismereti kérdés, hogy tudunk-e feledni, vagy megbocsátani, hanem ennél sokkal mélyebben fekszenek a kellemetlen események. Szó szerint elmondjuk, tehát sokan, hogy az előbbiek mások akarata szerint történik velünk, mint ahogy azt megfogalmazta az evangélista is. Időnként természetesen vigaszt, bátorítást, hitet és reménységet adnak az események, máskor viszont elveszünk a legendával határolt cselekmények útvesztőjében. Kellemes hangulatot kölcsönöz a szokásos ünnepi köszöntés, és valószínű több embernek megnyugvást ad, hogy végre fellélegezhet a keresztény világ abból a gyászból és sötétségből, melyet az emberi önkényes akarat borított rá.

Kevés hangsúlyt adunk húsvét alkalmával a bibliai olvasmányban hallott történet mondanivalójának. Bizonyára létezik magyarázat erre is, mint minden másra. Maradjunk ünnepi felöltőnkben, alkalomnak megfelelő öltözetünkben, és ne bújjunk a vének, a főpapok, a katonák és senki más ruhájába. Maradjunk testben és lélekben azok, akik voltunk a múlt héten, a tegnap és minden bizonnyal leszünk holnap is. Halljuk, hogy egy „csomó pénzt” adnak a katonáknak, akik majd azt mondják az érdeklődőknek, hogy elaludtak, és míg meglepte őket az álom, addig a tanítványok ellopták Jézust. Nemcsak pénzt kaptak a hazugságért, hanem kezességet is arra, hogy amennyiben szükség lesz rá, felbujtóik megvédelmezik őket. A végén hozzáteszi az evangélista, hogy ez a szóbeszéd mind a mai napig elterjedt a zsidók között. A történetnek három vetületét emeltem ki annak érdekében, hogy ezek bemutatásával rávilágítsak a húsvéti ünnep lényegére, unitárius üzenetére.

1). Az első a megvesztegetés ügye. „A pokoltól, vagy a rendőrtől, vagy a büntetéstől való félelmen alapuló jóság távolról sem jóság, az csupán gyávaság. A jutalom, vagy a dicséret, vagy a menny reményében gyakorolt jóság pedig megvesztegetésen alapszik.” (Alexander S. Neill) Figyelmesen többször elemeztem a gondolkodó megjegyzését. Szüntelen azt sugallta nekem is, hogy szerinte nincs egyetlen hely ezen a világon, ahol ne kínálnának fel és ne fogadnának el valamilyen megvesztegetési formát. Amennyiben az üdvösség megszerzésének lehetősége is megvesztegethető jóságon áll, akkor nincs értelme vitába szállnunk a világban tapasztalható, igényelt, vagy éppen megvetett előnyök megszerzése érdekében elfogadott „csomó” pénz miatt.

2). A második a hazugság, vagy félrevezetés kérdése. Néhányan még akkor is füllentenek, amikor érdek nem kapcsolódik hozzá, és előnyük nem származik belőle. Mennyire erős lehet a késztetés, ha valakinek sok pénzt és védelmet is biztosítanak, csak hogy félrevezesse, megtévessze embertársait. Már gyermekkoromban megtanítottak két fontos dologra: „Ne szólj szám és nem fáj fejem” közmondás nem volt kedvemre való és akkor a „tiszta szín igaz” vette át a helyét minden ferdítésnek és félrevezetésnek. A tapasztalat sokkal keményebb próbák elé állított, mint némelyek esetében, akik messzire elhárították magukról a felelősséget, sőt mások nyakába zúdították azt. Vagyis előnyösnek bizonyul hazudozó voltuk a gerincességgel szemben. Ennek ellenére hangsúlyozom, hogy a „hazug élet legszörnyűbb átka, hogy kilopja mindenből a valóságot, a tartalmat, ami körülöttünk van, és amit az ég lelkünk táplálékául és öröméül alkotott. Aki hazugságban él, annak az egész világ hamis, semmivé zsugorodik a kezében.” (Nathaniel Hawthorne)

3). „Ha nem akadályoztad meg a bűn elkövetését, amikor megtehetted volna, bűnrészes vagy” – mondta Seneca. Sok oka lehetett saját esetünkben annak, hogy nem sikerült befolyásolnunk néhány történés kimenetelét. Az a kérdés, hogy vajon elegendő-e ha visszautasítottuk a megvesztegetést és a hazudozást, s így faképnél hagytuk felbujtóinkat?

Egyértelműen hangzik húsvét üzenete: Nincs olyan pénz, melyet elfogadhatnánk bárkitől, aki arra kérne minket, hogy félrevezessük embertársainkat, főként Isten dolgaiban, az örökélet tanításában. A megvesztegetéskor felkínált pénz lehet ugyan sok, de egyszer úgyis elfogy bármennyi legyen belőle. Az elveszett becsület visszavásárolhatatlan, hiszen ez nem áll hatalmukban az embereknek. Isten pedig továbbra is a tiszta lelkiismeret, őszinteség pártfogója marad. Ő adjon mindnyájunknak gondmentes ünneplést! Ámen.

Debrecen, 2011-04-24

A kenyér és a bor

- úrvacsorai ágenda – húsvét 2011

Textus: Mt 26,26-27

Kedves Atyámfiai, ünneplő testvéreim!

A történelmi felekezetek tagjai és köztük az unitáriusok is régebb azt tartották, hogy azért létezik a húsvétra történő felkészítési idő, vagyis a böjt időszaka, hogy azalatt szívben és lélekben, elméletben és gyakorlatban felkészítse magát a keresztény és jóra való szándékkal álljon Isten színe elé, az emberek közösségébe, hogy így vállaljon létközösséget az ott megjelentekkel.

Mennyire átértékelődött sok mindenben a készülés és a közösség vállalása! Amennyiben elemezzük ennek a folyamatnak indító okait, szomorú következtetésekre és tapasztalatra jutunk. Ezért hát sokkal jobban tesszük, ha most, ebben a pillanatban inkább megragadjuk a készülés lehetőségének utolsó pillanatát. Ezért teszek eleget kötelességemnek és segítek, hogy kellő tisztelettel és lelkesedéssel vállaljuk a közösséget Istennel és embertársainkkal.

A szentleckében röviden és érthető módon adja tudtunkra az evangélista, hogy Jézus miként hagyományozta emlékező gyakorlattá az úrvacsorát. Pontosan vacsora alkalmával, sőt halálát megelőző este, kezébe vette a kenyeret, megáldotta, megtörte és a „Vegyétek, ez az én testem” szavak kíséretében szétosztotta tanítványai között. Azután fogta a borral megtöltött kelyhet, szintén hálát adott és tanítványainak nyújtotta, akik rendre ittak abból. „Ez az én vérem, a szövetségé, amely sokakért kiontattatik” – fűzte hozzá. Végül hozzátette, hogy többé nem iszik a szőlőnek levéből, csak Isten országában.

Az úrvacsora szereztetésének története, vagy a gyakorolt szertartás megnyugtató érzése különböző formában csapódik le, vagy válik elevenné a tagok életében és lelkében. Tapasztalatom, hogy némelyek nem is annyira Jézus emlékét tartják fenn, amikor valamelyik sátoros ünnepen részt vesznek az ünnepi istentiszteleten és úrvacsorában részesülnek, hanem inkább szeretteikre emlékeznek. Lényegében hasonló folyamat játszódik le lelkivilágukban, mint a tanítványokéban, miután elveszítették mesterüket. A megbánás, a részvét, a fájdalom érzései gyülekeznek szívükben és úgy érzik, hogy egész valójuk egy teljes sírássá állt össze. Ahogy az író fogalmazza ezt: „Sírni a szemünkkel sírunk, más lehetőség nem adatott nekünk, de azon az estén úgy éreztem, mintha minden pórusomból, testem minden hasadékából és zugából patakzanának a könnyek.” (Stephen King)

Tagadhatatlan, hogy sok okunk van a sírásra, kesergésre. Sőt ilyen alkalmakkor felerősödve jelentkeznek emlékeinkben szeretteink, akik lemorzsolódtak életünkről, akik nélkül kellett folytatnunk az együtt elkezdett utunkat. De hát lényegében éppen erről szól az úrvacsora gyakorlata. Szeretettel és hálával emlékezzünk Jézusról és vele együtt mindazokról, akik szebbé tették életünket. Az ő példája az elsődleges támpont, ha szeretnénk kitörni a naponkénti aggodalmak könyörtelen szorításából, a lelket és életet megfojtó keserűség könnyes valóságából.

Jézus saját testére utal, amikor megfogalmazza első figyelmeztetését. Nincs értelme teológiai fejtegetésekbe bocsátkoznunk, hiszen itt most a felkészülésnek az ideje van és nem az ismeret elsajátításáé. A léleknek ugyanis nem ismeretre, hanem érzésvilágra van szüksége ahhoz, hogy megértse, és megfelelő módon kezelje a testiség nyomán okozott és elszenvedett kellemetlenségeket. Ahogy figyelmeztet az írónő: „Testem igyekezett menekülni a fájdalomtól, így újra és újra beszippantott a sötétség, amely pillanatokra, olykor talán percekre is kiszakított a kínszenvedésből, de ettől még kevésbé tudtam lépést tartani a valósággal.” (Stephenie Meyer)

Jézus kiontott vérére figyelmeztet az úrvacsora szereztetésekor. Az evangélista több gondot szentel a cseppfolyós alkoholnak, hiszen arról is beszél, hogy Jézus többé nem iszik tanítványaival, csak Isten országában. A kehely állandó felkiáltójel volt és marad mindennapi életünkben, és kimondottan ünnepszentelésünkben. Ennek találó megfogalmazását vetíti vissza az idézet: „E félálombeli állapotban felötlik bennem, hogy e sártekén olyan emberbőrbe bújt élőlények is járkálnak, akik valójában nem nevezhetők embernek, ők a Másik. És valahol legbelül, vérem sejtjeiben a verbalitás előtti archaikus tudás hideg folyama árad szét. Valami nagyon ősi tudatállapot maradványa, amit még az állati ösztön szívott és dolgozott fel magában, s amelynek nincs szüksége hangra, hogy mindent elsöprő erővel szóljon: „Azt, ami a Másik, el kell pusztítani!”.” (Greg Iles)

Kedves Testvéreim!

Hálát adhatunk, hogy itt vagyunk ebben a közösségben. Köszönjük meg Istennek a kenyeret és a bort, emlékezzünk Jézusra és szeretteinkre és mindenkori kötelességünkre. A világ és benne az ember arra vár, hogy feloldódjon Isten megbocsátó szeretetében. Ámen.

Debrecen, 2011-04-24