DICSŐSÉG, BÉKESSÉG, JÓAKARAT

„Dicsőség a magasságban Istennek, és békesség a földön a jóakaratú embereknek.” Lk 2,14.

Kedves Ünneplő Testvéreim, Atyámfiai! Egy előszeretettel használt karácsonyi szentleckét választottam beszédem alapgondolatául, melyben három gondolat köré szövöm mondanivalómat. Ezt megelőzően figyelmeztetem atyámfiait, akik otthoni Bibliájukban utána néznek a templomban hallott szentleckének. Nekik szól első sorban a tiszteletteljes figyelmeztetés, hogy a régi fordítás kissé eltér az általam olvasottól. Eszerint, a földön békesség és az emberekhez jóakarat szerepel. Mindkét fordítás mondanivalója ugyanazon három gondolat köré csoportosul, s elmondható, hogy csakis fogalmazásbeli különbség tapasztalható bennük. Az általam ismételt forma úgy tűnik, mintha kissé kizáró jellegű lenne, főleg, ha arra figyelünk, hogy a földi békesség csupán a jóakaratú embereknek jár. Ez azonban nem így értendő! Nézzük most a karácsonyi ünnep három gondolatkörét!

1). Legyen dicsőség Istennek! „A lelki életben (…) sokszor nem vagyunk elég bátrak, határozottak. Igaz, vannak jó hívek is, akik emberi tekintet nélkül hűek kötelességükhöz! Ezek a jót, amit tesznek, lehetőleg el akarják rejteni, hogy jobbnak ne tartsák őket, mint amilyenek. Ez az indokolatlan félelem is sok jót megakadályoz. A világnak szüksége van a jók felemelő példájára! Nem emberi dicséret végett, hanem Isten dicsősége miatt! ’Hogy lássák jó cselekedeteiket és dicsőítsék Atyátokat, ki a mennyben vagyon.’ (Mt 5,16)”[1]

Gyönyörű üzenete ez a ma és mindenkorok karácsonyának. Elég bátraknak kell mutatkoznunk – nem csak látszanunk -, egymás szeretetére. Be kell bizonyítanunk a világnak, Istennek, hogy készek vagyunk a tiszta és hatékony szeretet megélésére. Szeretünk, de nem azért, hogy megdicsérjenek embertársaink, hanem, hogy Isten dicsőségét szolgálja ez a szeretet. Ennek a szeretetnek olyan tisztának kell lennie, mint a kristály. Átláthatóvá kell váljon emberi lelkünk, hogy kicsillanjanak belőle az örömszerző, szeretetteljes cselekedetek.

Rómában a tisztelet templomával össze volt kötve az erény temploma. Csak az erény templomán keresztül lehetett bemenni a tisztelet templomába. Azaz a tisztelet piacára nem a gyönyörök, hanem a tövisekkel rakott erények útja vezet. Nem csoda hát, ha ünneplésünk az erény templomán keresztül vezet a tisztelet templomába. Az erény templom ezek szerint a mindennapi életben található, ahol nem ritkán tövisekkel rakott szenvedések dúsítják életünket. Ezek ellenére azonban, mi igyekszünk olyan magatartást tanúsítani, melynek köszönhetően dicsőítéssé válhat istentiszteletünk. Más szóval: „Két módon szolgálhatjuk az Urat. Gyakorlati életmóddal. Vagy szemlélődéssel. A módot az a hit és szeretet mondja meg, amellyel a napot átéljük. Isten szívesen néz az imádkozó és dolgozó kezére, ha mindent Isten dicsőségének előmozdítására teszünk.”[2] Ilyenképpen cselekvéseinkbe, imádságainkba, lelki életünkbe beleolvad a szentlecke első üzenete: Dicsőség a magasságban Istennek!

2). Mai, második karácsonyi üzenetünk a békesség. Karácsonykor komoly gondot fordítunk a békére, a békességre. A békesség-teremtés első feltétele saját magunkban keresendő: lelki békénktől függ. Erről tudunk a legtöbbet mondani. Saját lelkünket ismerjük a legjobban. Jóakaratúak vagyunk magunkkal szemben, amikor kijelentjük, hogy érdemesülteknek találjuk magunkat a tiszta karácsonyi békességre. Megbékéltünk önmagunkkal, amikor engedjük, hogy átáradjon rajtunk a karácsonyi békesség áldása. Saját békességünk érdekében elfogadjuk és megértjük sorsunkat, de azt is, hogy Isten keze után közösségünkben van a legjobb helyünk. Nem a közösségtől várjuk békességünk alakulását, hanem magunk adjuk hozzá egyéni, családi békességünket a közösség életéhez. Békességben vagyunk és maradunk mindennel és mindenkivel, mert tudjuk, hogy életünk saját tetteink gyümölcse. Békességszerző gondolataink, tetteink, közösségi életünk learatott gyümölcsét jelentik.

Karácsony üzeneteként halljuk, hogy legyen békesség a földön. Legyen békéje minden embernek. Legyünk békességben saját sorsunkkal, családunkkal, rokonságunkkal, barátainkkal, gyülekezetünk tagjaival. Legyen békessége minden jóakaratú embernek. Sőt annak is legyen békessége, aki mindig a békétlenséget munkálja. Legyen békessége mindenkinek, hogy egy évben legalább egyszer, így, karácsonykor átáradjon Isten békessége a békétlenkedő emberi szíveken.

3). A harmadik karácsonyi gondolat a jóakarat. Mindenek előtt azt szeretném megkérdezni, hogy vajon csak karácsony tájékán, vagy karácsonykor van szükség a jóakaratra? Nem! Ez az időszak inkább felerősíti a jóakarat hangsúlyozását. Úgy érezhető, hogy sokan átigazították jóakaratra vágyó szívük dobogását is. Karácsonykor reménykednek abban, hogy az emberi jóakarat segít nyomorba, keserűségbe jutott helyzetükön. Ez jól is van ilyenkor, karácsonykor. Igazán azonban az esztendő elmúlt időszakában is éppen ilyen fontos lenne. Mindenkor hasznos, hogy jóakaratú emberek vegyenek körül, s ennek ellenére a legtöbbször csak ilyenkor találunk több jóakaratot, mint egyébként.

Nem akarjuk, és mégis gyötörjük egymást! Hol a hiba? Hol sikkad el a jóakarat, sőt sokszor a tudás és az idegek útvesztőjében? „Miért rossz az adjonisten, amikor kedveseink küszöbén átlépünk, és miért fogadjuk még rosszabb fogadjistennel várt kedveseinket? Miért bántjuk azt, akit legszívesebben az egész világgal szemben védelmeznénk? Beszélgessünk erről egy kicsit a jövőben!”[3] Mit gondoltok szeretett Testvéreim? Mikor lesz majd időnk arra, hogy az újévben, később, jövő decemberig, elbeszélgethessünk újra az emberi jóakaratról? Tudnunk kell, hogy a mai üzenet e része nem csak a jóakaratú emberekhez szól, hanem mindenkihez, akiben előbb-utóbb megszólal a lelkiismeret, melynek köszönhetően belátja, hogy nem bánthatja továbbra is azt, akit különben mélyről fakadó, őszinte szeretettel vesz körül.

Végül, de nem utolsó sorban jóakaratunk jelei mutatkoznak meg abban is, hogy jelen vagyunk unitárius ünnepszenteléseinken. Ünnepet szentel unitárius szokás szerint kis családunk, amikor összegyűlünk, hogy dicséretet énekeljünk a gondviselő Istennek, aki megtartott és elévezetett az idei, karácsonyi ünnepre. Övé a dicséret, hogy megannyi gond, törődés, betegség, árvaság, özvegység között is egy ismételt alkalom lépett életünkbe, amikor beállhatunk a szeretet, a békesség, a jóakarat karácsonyfája alá. Nem is létezik nagyobb öröm annál, mint amikor gyermekként ünnepelhetünk. Angyaljárásos karácsonyestéken repeső szívvel vártuk, hogy mikor léphetünk a díszes karácsonyfa alá. Remegve tépdestük fel a karácsonyfa alá helyezett ajándékokat, s levegőért kapkodtunk a csodálkozás miatt.

Azóta sokaknak eltelt már néhány karácsony, amikor egymaga áll saját karácsonyfája alatt. Nincs, aki örüljön az ajándéknak és sajnos sokaknak nincs, akit megörvendeztessenek. Ezek az emberek elmaradhatatlanul kihasználnak minden alkalmat, hogy karácsonykor azokkal legyenek egy közösségben, akik egy jelvény alatt imádják Istenüket. Ezeknek az embereknek állandóan szívében harsog a buzdítás: „Vallásotokhoz, mely szívetekhez közel áll ragaszkodjatok, adjátok jóakaratú munkátokat minden olyan törekvéshez, ami előbbre viszi az egyházat. Olyan dolgokra szenteld életedet, melyek jobbá teszik a világot.”[4] Istennek, aki megsegít nehézségeinkben, de velünk van ünneplésünkben is, legyen dicséret és dicsőség, és legyen békessége minden jóakaratú embernek. Mindörökké. Ámen.

Pap Gy. László

Debrecen

megjelent az Unitárius Élet 2010/6. számában