Bibliai olvasmány: Mt 13,24-30.

Példabeszéd – 9

„Hasonlít a mennyek országa az olyan emberhez, aki jó magot vetett földjébe. Amikor mindenki aludt, jött ellensége és konkolyt szórt a búza közé, aztán eltávozott.” Mt 13,24-25.

Kedves atyámfiai, Testvéreim!

1). A példázat tartalma a földműves életnek egyik mozzanatára alapul. Már legalábbis amennyire a magvetést vesszük figyelembe. Egy olyan ritka eseménynek vagyunk tanúi, melyről nem sokat szoktunk hallani mindennapi életünk földműves területein. Nem talál bele ugyanis a földműves ember tevékenységébe az a részlet, amikor az éjszaka leple alatt elmegy, s valakinek a szántóföldjére gyomot, konkolyt vet azért, mert irigy, vagy talán alapfokú rosszindulat rejtőzik benne.

Persze, nem marad észrevétlen e gonosz cselekedet, mert a búzával együtt növekedni kezd a haragos, vagy irigy által elszórt konkoly is, mellyel szemben tétlenül állnak a földműves szolgái. Tanácstalanok, hogy kitépjék-e a konkolyt, vagy mi legyen annak további sorsa. Tudják ugyanis, hogy ők tiszta, arra kiválasztott búzát vetettek el annak idején. A gazda megoldja a kérdést, hiszen megmondja a szolgáknak, hogy ne bántsák a konkolyt, hiszen vele együtt sok búzaszálat is kihúznának, ami a végső termés, és maga kárára történne. Hagyják csak ott addig, míg beérik a búza, s akkor majd külön válogatják a búzát és külön kévébe kötik a konkolyt. A búza cséplésre, a konkoly pedig tűzre kerül a megfelelő időben.

2). A példázat értelmét és mindenkori magyarázatát illetően egyéni utakat járhatunk be, azzal természetesen, hogy szem előtt tartjuk a jézusi példázat örök időre szóló figyelmeztetését. Amikor belekezdünk magyarázatunkba, akkor két szempontot kell szem előtt tartanunk: az első mindenképpen az, hogy Jézus ezt a példázatot tanítványainak mondta annak idején, s mint olyan, figyelnünk kell a korabeli viszonyokra, de a keleti ember lelkületére is. A második szempontot a példázat tanító jellege határozza meg, melynek központi témája a rossz és mindaz, ami e körül forog.

Meg vagyok győződve arról, hogy a korabeli tanítványok, majd a későbbiek is sokféleképpen vélekedtek a rossz közöttünk való megjelenéséről, de arról is, hogy az emberek egyénenként miként adtak nyomatékot rosszindulataiknak. Tény, hogy nemcsak a jóság, hanem a gonoszság is jelen van életünkben, s bár sokszor úgy látszik, hogy a gonosz győzedelmeskedik körülöttünk, mégis egyértelműnek látszik, hogy Jézus korában, s ma is egyformán küzdelmet kell folytatnunk az emberi rosszaság, gonoszság ellen.

3). A példázat tanulságát a következőkben látom:

„És néha álmokat álmodunk néha dédelget a szendergés és néha bánt. De mindig szomorú, ha rossz az álom, elrontja éjszakánkat, – ha jó, megrontja nappalunkat.” /Henry Barbusse: A pokol/. Így van ez, hogy szinte éjszakánként jönnek el, mint a rossz álmok azok a kellemetlen alkalmak, melyekben egy-egy gonosz ember nemcsak rosszat akar számunkra, hanem meg is cselekszi azt. A különbség csak az, hogy a rossz álom ébredésünkig feszíti valóság érzetünket, de mikor meglátjuk az új nap fényét, meggyőződünk, hogy csupán álom a kellemetlenség, s akkor rögtön végig árad rajtunk a nyugalom. Van azonban – nem ritkán -, hogy újra és újra felmérjük a valóságot, s döbbenten tapasztaljuk, hogy bizony ismeretlen személy, vagy éppen ismerősünk, életünk nyugalmára tört, aki irigysége, rosszindulata folytán „konkolyt szórt” nyugodt életünk búzatáblájába. Miután ráébredünk erre, tényként minősítjük, azonnal gondolkodóba esünk. Döntéshozatalra szánjuk magunkat, hogy mi tévők legyünk e tekintetben. Feljelentjük a megfelelő hatóságnál, vagy öntörvénykezünk. Annyi bizonyos, hogy az „első lépcsőfok: a rosszat megtorolni; a második: a rosszat eltűrni; a harmadik: a rossz embert sajnálni; a negyedik: segíteni neki. Éppen ez az, amit meg kell tanulni.” /Tolsztoj: Egy élet önvallomásokban/ Mi tévők legyünk, tehát ilyen esetben, mert nemcsak a velünk történtek későbbi „kiheverése” bonyolult, hanem maga az eljárás is, hogy rögtön ne kerüljünk magunk is a megtorló szerepébe, és ne is mutassunk hallgatólagos türelmet a történtekkel kapcsolatosan. Aztán következne az, hogy sajnáljuk az ilyen gonosz embert, vagy éppen pártját fogjuk, hogy igenis, jól teszi, ha irigységét, gonoszságát ilyenképpen éli meg.

Úgy érzem Testvéreim, hogy hasonló, gonosz embertársaink cselekedete miatt megemésztjük saját időnket, hiszen nem azzal foglalkozunk, hogy mi lesz majd az aratással, vagy a gabona tárolásával, hanem, hogy miként lehetne „megszabadulni a konkolytól”. Éppen ezért megkockáztatom a kérdést: Vajon értelmes dolog számunkra, hogy túlzottan foglalkozzunk a mindenben és mindenkor gonosz ember jellemvonásaival? Régóta folyik a jó és rossz közötti küzdelem, s hasonlóképpen régóta tudjuk, hogy mennyit ér egyik, vagy másik ember.

„Aki másnak árt, bizonyos homályos felelősséget vállal magára. Jelszava ez: tégy rosszat, bármi történjék is azután. Önmagát is kockáztatja azon veszélyben, melybe mást beledönt, mert a bosszú láncolata váratlan eseményeket idézhet elő. A gonosz ember öröme irtózatos. Előtte a kifejezés: annál rosszabb reá nézve! Azt jelenti: annál jobb reám nézve.” (Victor Hugo). Azaz egyetlen dolgot tart az ilyen ember szeme előtt: Ha egy mód van rá, akkor ártson embertársának. Ha pedig teheti, akkor helyrehozhatatlanul.

Azon csodálkozom, hogy egyáltalán nem mutatnak tanulékonyságot a gonosz tervező és végrehajtó, konkolyt hintő embertársaink. Ugyanis idejük lett volna arra, hogy megtanulják, hogy az „irigy ember magának árt a legtöbbet, mert annak, akit irigyel dicsőséget, magának pedig gyalázatot szerez. Apollonius azt mondta: Senkire nem kell irigykedni. A jókra nem, mert megérdemlik szerencséjüket, a rosszakra pedig szintén nem, mert ők a szerencsés pillanatokban is boldogtalanok. (Maklári Pap Lajos: Bibliai egyezményes szótár: Pest 1855).

A magunk fajta, hétköznapi emberek, akik nemcsak azért törjük magunkat, hogy becsületesen éljünk, hanem azzal is küszködünk, hogy kiirtsuk földjeinkből az ellenség által, az éjszaka leple alatt elszórt konkolyt, olyan nehézségekkel állunk szemben, melyek hirtelen lefoglalják minden figyelmünket, s úgy érezzük, hogy felemésztik energiánkat is. Az lenne azonban az igazi, Isten akarata szerint való eljárás, ha elfogadnánk ezeket a kellemetlen helyzeteket, s nem tulajdonítanánk több fontosságot olyan embereknek, akik egyszerűen még figyelmünkre sem érdemesültek. Mert, ha azt mondjuk, hogy alapfokon léteznek ilyen emberek, akkor az író Tolsztoj cáfol meg ebben: „A legközönségesebb és a legelterjedtebb babonák egyike, hogy minden embernek van valami határozott tulajdonsága, hogy vannak jó, rossz, okos, ostoba, erélyes, közönyös stb. emberek. Az emberek nem ilyenek. Mondhatjuk azt valakiről, hogy gyakrabban jó, mint rossz, gyakrabban okos, mint ostoba, gyakrabban erényes, mint közönyös, azonban nem lesz igaz, ha azt mondjuk valakiről, hogy jó, vagy okos, vagy valaki másról, hogy jó, vagy ostoba. Pedig mi mindig így teszünk az emberekkel, és ez helytelen. Az ember olyan, mint a folyóvíz: vize valamennyinek egyenlő és mindenütt egy és ugyanaz, azonban mindenik folyó hol szűk, hol tiszta, hol hideg, hol meleg, hol zavaros. Ilyenek az emberek is. Minden ember magában hordja minden emberi tulajdonság csiráit, és néha az egyik, néha a másik jelenik meg, és gyakran nem hasonlít önmagához, holott ugyanaz az ember maradt. Némely embernél ezek a változások nagyon élesek”. /Tolsztoj: Feltámadás/

4). Bezáró gondolatként maradt a példabeszéd mai tanulsága.

Ne törjük magunkat fölöslegesen a gonosz emberekkel való harcban. Nekünk sokkal másabb a feladatunk, mint egy folyamatos küzdelem a megsemmisítésükért. Elsődleges kötelességünk, hogy mindenképpen megmaradjunk a jó cselekvésében. Ne akarjunk rosszat senkinek, de főképpen ne azoknak, akikre nincs okunk még irigykedni sem, hiszen mindaz, amit megkeresnek, az ő fáradozásuk gyümölcse és nem a miénk.

Számunkra az a meggyőződés kell élő és ható legyen, hogy „hisszük és tudjuk, hogy az ember jó és okos cselekedeteivel önmagát jutalmazza és felmagasztalja; rossz és oktalan cselekedeteivel önmagát bünteti és lealázza. Mert a törvény szerint minden cselekedetben benne van a következmény csirája: a jó és okos cselekedetek, végeredményben mindig a sikert és a boldogságot hozzák az embernek; a rossz és oktalan cselekedetek végeredményükben mindig a csalódást és a szenvedést.” (Ismeretlen).

Végül Wass Albert gondolataival erősítem meg a mai példázat mondanivalóját: „S azóta minden esztendőnek a vége felé az Úristen emlékeztetni akarja az embereket arra, hogy a gonoszság útja hova vezet, s ezért ősszel a napok rövidülni kezdenek, a sötétség minden este korábban szakad alá, és minden reggel későbben távozik, hideg támad, és befagynak a vizek, s a sötétség uralma lassan elkezdi megfojtani a világot. Mi, emberek pedig megijedünk, s eszünkbe jut mindaz a sok rossz, amit elkövettünk az esztendő alatt, és amikor eljön a legrövidebb nap, és a Világosság angyala alászáll közénk jóságot keresni, egyszerre mind meggyújtjuk a karácsonyfák gyertyáit, hogy az Úristen, ha alátekint, fényt lásson a földön, s megbocsássa a bennünk lévő jó miatt a bennük lévő rosszat.” /Wass Albert/

Adja Isten, hogy ne lépjen egy gonosztevő se szántóföldünkre. Még kevésbé azzal a szándékkal, hogy elhintse a gonoszság konkolyát. Ha mégis megtörténne, akkor adjon Isten nekünk kellő türelmet, hogy áttegyük magunkat ezen az újabb nehézségen, azzal a ráadással, hogy Istenre bízzuk a gonoszság fölött diadalmaskodó isteni igazságszolgáltatást. Ámen.