- karácsonyi beszéd – 2010.
A szívem égett bensőmben, lelkemen végigcsapott a láng; akkor megoldódott a nyelvem:. Zsolt 39,4
Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim! Mondtam én már az elején, hogy ezen az ünnepen is lesznek, – nem kevesen, akik tele marokkal, de üres szívvel töltik el a karácsonyt, és olyanok is, akiknél még mindig komoly hangsúlyt kap a szegénység, a nincstelenség. Hívő emberként remélem, hogy nem lesz egyetlen keresztény ember sem ezen a földön, akinek lelkét ne érintené meg valamilyen módon a karácsonyi öröm és békesség. Évek óta gyakoroljuk, hogy adventi gyertyákat gyújtunk a várakozási időszak vasárnapjain, s most már az ünnepi alkalomra válogattam lángra szóló gondolataimat.
1). A szívem égett bensőmben – halljuk a zsoltárostól. Tagadhatatlan, hogy sokféle gondolat átcikázott a zsoltárosban, amikor többek között kesergett az ember életének rövidsége miatt. Aztán eszembe jutottak a költő sorai: / Apró lángok bús fényitől csak/ / Sötétebb lesz az éjszaka,/ / Minden kihalt, a szép emlékek/ / Kelnek csupán életre ma./ (Cholnoki László: Halottak estéjén). Csakugyan, annyi mindenért ég a szívünk. Első sorban azokért, akiket szeretünk. Égve fáj a szívünk minden elmulasztott alkalomért, melyben valamilyen jót tehettünk volna azokkal, akik szerettek minket. Ég a szívünk azokért az évekért, melyek nyomtalanul tűntek el életünkből, bár abban is voltak mindig karácsonyok. Ég a szívünk a meggyújtott gyertyákért, melyek nem hoztak egy gyertyányi lángot sem életünkbe, még kevésbé másokéba. Igen, Testvéreim! Jól teszitek, ha ráálltok gondolataim hullámhosszára. Itt állunk az ünnepen, figyelmünket Jézus jászolbölcsője felé fordítjuk, ránk borul az ünnep, s alig van közöttünk valaki, aki ilyenkor ne gondolna arra, hogy miként tehetné jóvá régi tévedéseit. Gondoljunk egy merészet! Ne féljünk attól, hogy ezért újabb megaláztatás ér. Ne engedjük tovább égni szívünket a gyötrő gond miatt. S ha már gondolunk saját szívünk égő állapotára, akkor ne feledjük, hogy szeretteink, embertársaink szíve is éppen úgy ég a vágy, a találkozás, a békesség, a szeretet után.
2). Lelkemen végig csapott a láng – hangsúlyozza a zsoltáríró. Nyomban az a rendkívüli érzés borongott ismét át rajtam, mint, amikor legelőször megégetett a láng. Nem tudom pontosan mikor történt, de lehet, hogy az első gyertyagyújtáskor, vagy más alkalommal. Mindenki számára emlékezetes marad sokáig, ha felnőtt korában érinti kellemetlenül a láng. Más, amikor a kezünk, vagy valamelyik végtagunk ég meg, és különös, amikor a lelkünkön söpör végig a tűz. Talán nincs is különbség a szív égése és a lélek lángolása között. Mintha mindkettő ugyanazt sejtetné. Ahogy múltak az adventi vasárnapok, és véget ért a gyertyagyújtogatás itt a templomban, s otthon is, nem gondoltunk arra, hogy miért is maradtak ilyen aránytalanul a koszorún elhelyezett gyertyák. Soha nem fájt nekünk, hogy kioltsuk a lángot, pedig minden alkalommal segített volna nekünk, hogy végig csapjon lelkünkön valami különös érzés. Engem arra biztatott a zsoltáros, hogy hagyjam csonkig égni a gyertyákat. Ne féltsem a lángot, még akkor sem, ha előcsalja a szép emlékek közül a kellemetleneket, ha könnyet csal szemembe, nem szemet bántó fénye, hanem égő lelkem figyelmeztetése miatt.
3). Megoldódott a nyelvem – zárja mai figyelmeztetését a zsoltáros. Kétféleképpen értelmezhetem a megjegyzést. Az egyik, ha merésszé válik a nyelvem, s elmondom, amit gondolok erről a világról. Bátran elmondom, hogy miként jelenik meg sok otthonban az ajándékokba fullasztott ünnep. Milyen az én ünnepem, és milyen azoké, akik sokkal nehezebb helyzetben vannak, mint én. Hamarosan ráébredek, hogy sok embert az ő baja, s nem az enyém, vagy a másoké érdekli. Ő azon töri magát, hogy gazdaggá tegye az ünnepi asztalát, csinosabbá a karácsonyfát, és annak környékét. Meg kell értenem ezt a hozzáállást, hiszen nincs mit mást tennem. Azaz mégsem. Ézsaiás próféta egyik gyönyörű gondolata jut eszembe: „Ha tengereken kelsz át, veled leszek; és ha folyókon, nem borítanak el, ha tűzön kell átmenned, nem égsz meg, és a láng nem perzsel meg.” (Ézs 43,2.).
Megoldódhat a nyelvem más irányban is. Nem telik el hét, hogy valaki ne kérne meg arra, hogy imádkozzam érte, vagy szeretteiért. Mindannyiszor vállalom, s lehetőség szerint teljesítem ezeket a kéréseket. Most is megnyitom ajkam, hiszen ezt tette velem a mai láng. Hangosan dicsérem, magasztalom Istent, amiért ennyire kedves, gondviselő most is velünk. Megóvott, megvédett minket, s mellénk áll vigaszával, hogy merészen nézzünk a lángba, az ünnep fényébe. Karácsony fényt jelent. Fényt az éjszakában, életünk sötét oldalán. Világosságot jelent, mely állandóan árad felénk. Isten azért áll mellettünk, hogy időről-időre megmutassa szeretetének jeleit. Azért biztat, hogy lángot gyújtsunk, hogy megnyíljon szemünk, holnapba néző reménységünk.
Kedves Testvéreim! Tudom, hogy sokszor égett szívetek bensőtökben főleg azokért, akiket forró szeretettel vettetek és vesztek körül. Hallgassatok mindig égő szívetekre, s ne engedjetek elszaladni egyetlen pillanatot sem életetekből. Soha ne engedjük kialudni a lángot, mely végigcsap a lelkünkön, s újra felébreszti a régóta dédelgetett reményeket. Mondjuk el bátran egymásnak, hogy nem elegendő az ünnepi szeretet. Nekünk mindenkor szükségünk van rá. Ámen.
Debrecen, 2010. dec. 25.
- úrvacsorai ágenda -
„Viseljétek el egymást és bocsássatok meg egymásnak, ha valakinek panasza van a másik ellen.” Kol 3,13
Kedves Testvéreim, Ünneplő Atyámfiai! Elérkezett az a pillanat, amikor rendeznünk kell érzéseinket, gondolatainkat, hiszen erre kötelez az úrasztalán található kenyér és bor, melyeknek hamarosan részesei leszünk.
1). Pál apostol figyelmeztetéséből három tudnivaló csendül ki, melyek aztán egymásba kapaszkodva sugallják, hogy Jézus a sorozatos bántás, megalázás, sőt gyilkolási szándék ellenére is, szeretettel, megbocsátással és panasz nélkül viszonyult bántalmazóival szemben. Arra kér Pál apostol, hogy Jézushoz hasonlóan viseljük el, bocsássunk meg egymásnak, ha panaszunk van egymásra.
2). Szentleckénk kibontásakor a panasz fogalmába kapaszkodom, hiszen meglátásom, hogy ebből indulnak ki mindazok az indulatok, cselekvések, melyek következtében egymás megbocsátására szorulunk, illetve arra, hogy elviseljük egymást. Szeretetben és türelmesen. Mondjuk ki, hogy az emberek panaszkodni szoktak. Én most csupán hármat emelek ki:
a). Először a zsoltárost ismételgetjük, akivel gyakran feltesszük a kérdést: Vajon mikor látunk már életünkben valami jót is? (4. Zsolt 7). Nem azt mondom, hogy embertársainknak nincs okuk a panaszkodásra, csupán megjegyzem, hogy némelyek sok esetben túlzásokra ragadtatják el magukat. b). Az is panaszként jelenik meg beszélgetéseink során, hogy néhánynak, akiket gonoszaknak nevezünk magunk is -, szemmel láthatóan növekedik anyagi- és társadalmi helyzete, s az ott megnyilvánuló ereje (73. Zsolt 12). Tudom, hogy ezzel kapcsolatosan soha nem sikerül megnyugtató választ adnunk, de tény, hogy nincs sok öröm az igazságtalanul megszerzett javakban, vagy akár társadalmi beosztásokban. c). Csupán harmadsorban panaszolunk azokról az embertársainkról, akiknek helytelenítjük magaviseletét, hiszen családi és közösségi életük is megköveteli, hogy szóvá tegyük magunk között kifogásolható életüket. Ezzel kapcsolatosan arra int Jézus, hogy amennyiben panaszunk van valaki ellen, akkor azt mindenképpen négyszemközt intézzük el.
3). Végül arról szólok, hogy mi váltja ki belőlünk a felmerülő panaszokat? Nem általánosítható, de tényként kezelhető, hogy a bennünket érő méltatlanság az első oka panaszainknak. Két példát említek megjegyzésem alátámasztására: a). Az első Ézsau és Jákób esete. A történet az áldás tematikához is kapcsolódik. Ézsau jogosan panaszolhat Jákóbra, hiszen amaz csalárdsággal tulajdonította el tőle az elsőszülöttségi jogot (1 Móz 27,36). b). Az újszövetségi példában a nagyobbik testvér irígysége szüli a méltatlanságot, a tékozló fiúról szóló példázatban (Lk 15,29). Ennek a testvérnek az a panasza, hogy míg öccse elherdálta az örökség ráeső részét, addig maga tisztességgel végezte soron következő feladatait. Ezalatt soha nem rendezhetett barátainak mulatságot, viszont visszatérő, tékozló testvérét kimagasló pompával ünnepelte meg édesapja.
Igaz, hogy mindkét történet a testvérek közötti méltatlanság nyomán szüli a panaszt. De nemcsak a testvéreknek van panasza egymásra. Úrvacsora vétel előtt arra kér Jézus bennünket, hogy bocsássunk meg egymásnak, miként ő is megbocsátott azoknak, akik bántották, halálra adták, akikre igazán panasza lehetett volna, de nem élt a lehetőséggel. Ne nézzük tovább, hogy ki, kivel viselkedett méltatlanul, hanem kihasználva a megbocsátás lehetőségét, emlékezzünk Jézusra, figyeljünk Isten megbocsátó szeretetére, s arra az időszakra, mely jövendőként villantja fel előttünk életünk következő napjait, s melyekben szerencsésebb lesz, ha békével elviseljük egymást.
Hogy így legyen, jöjjetek és imádkozzunk! … Ámen.
Debrecen, 2010. dec. 25.
Pap Gy. László