A mustármagnyi hit

                                                                                                         Mt 17,14-20 
 
 

     “ Amikor a sokasághoz értek, odament hozzá egy ember, térdre borult előtte, és ezt mondta: „ Uram, könyörülj a fiamon, mert holdkóros, és nagyon szenved, mert gyakran esik a tűzbe, gyakran a vízbe is. Eéhoztam őt tanítványadihoz, de nem tudták meggyógyítani. Jézus erre így válaszolt: „ Ó, hitetlen és elfajult nemzedék, meddig leszek még veletek ? Meddig szenvedlek még titeket ? Hozzátok őt ide !”

Ekkor Jézus rákiáltott, és kiment abból az ördög, a gyermek pedig meggyógyult még abban az órában. Akkor a tanítványok külön odamentek Jézushoz, és megkérdezték: „ Mi miért nem tudtuk kiűzni ?” Ő így válaszolt: „ Kishitűségetek miatt. Biznony mondom néktek : ha akkora hitetek volna, volna mint egy mustármag, és azt mondanátok ennek a hegynek: Menj innen oda ! – odamenne, és semmi sem volna nektek lehetetlen.” 
 

Kedves Testvéreim!

     A csalások, hamisítások és lopások korát éljünk. Kezdve az egyszerű kisember mindennapi életétől, fel a nagypolitika szereplőihez, általánossá vált az igazság ferdítése, az önhaszon keresése, a látszat felmagasztalása és elfogadása a valóság kárára. Azt már megszoktuk, hogy becsapnak bennünket és úgy látszik lassan azt is megszokjuk, hogy becsapjunk önmagunkat is. Míg az elsőnél fennen tiltakozunk, mérgelődünk és idegeskedünk, addig a másodikat szépen csendben tudomásul vesszük és az élet megy tovább.

     Ha bemegyünk egy-egy nagy vásárlócsarnokba vagy akár a piacra, rengeteg a hamisított termék- egy-két betű eltérés, melyet a vásárló sokszor észre sem vesz és boldogan viszi haza az Adibas terméket Adidas gyanánt. Úgy gondolja jó vásárt csinált, hiszen potom pénzért világmárkát kapott és dicsekedhet a szomszédságnak. Az már nem számít, hogy pár napon vagy héten belül az ilyen termék már használhatatlan:  fő a látszat. Jól mondták a régiek, hogy olcsó húsnak híg a leve, de úgy látszik, hiába tudjuk a közmondást, nem okulunk belőle.

     Miért vásároljuk az olcsót, az értéktelent, a bóvlit ?

     Azért mert olcsó, mert megfizethető, mert a zsebünkhöz van mérve, mondanák sokan. Lehet, hogy pillanatnyilag így van, de hosszú távon mi magunk is jól tudjuk, hogy rajta veszítünk, hiszen az olcsó  termék életképessége nagyon rövid és jöhet az újabb kiadás. Ez azonban nem számít, ha csak egy rövid ideig is be tudjuk csapni magunkat és környezetünket, hogy márkás dolgokban járunk, azt a kis betűcserét amúgy sem veszi észre senki, hiszen az emberek legtöbbször azt látják, amit látni akarnak és nem azt ami a szemük előtt van.

     Szomorú, de valahogy az egész életünk erről kezdett szólni, az igénytelenség, a látszat uralmáról, melyet hangzatos szólamokban és pótcseledetekben öltöztetve valóságként adunk el önmagunknak és egymásnak. Hogy meddig, ez itt a kérdés? Mikor jön el az a pillanat saját és közösségeink életében, amikor „színt kell vallani”, amikor lehull a látszat nyugtató és bódító fala és szembe kell nézni a rideg valósággal ?

     A Máté, Márk és Lukács evangéliumában egyaránt megtalálható  egy gyógyítási történet, mely a tanítványok sajátunkhoz hasonló élethelyzetét mutatja be és keresi rá a választ. Én a jelen alkalomra Máté evangéliumának tudósítását választottam, azt hallottátok textusként.

     A felolvasott bibliai versek  számomra egy csodálatos pillanatot örökítenek meg. A tanítványok, a mester nyomában haladva, példáját követni törekedve, gyógyítani akarnak. Már egy jó ideje Jézus árnyékában élnek és most itt az alkalom, hogy bizonyságát adják annak, hogy tanultak a mestertől. Hallgatták Jézus tanításait, jelen voltak gyógyításainál és látták, hogy nincs semmi különleges jel, rituálé, amit ők ne tudnának megtenni. Így hát megpróbálják a holdkóros fiút meggyógyítani, de csúfos kudarcot szenvednek.

     Mekkora csalódás, mekkora megaláztatás. Az evangélista elbeszélése nyomán szinte megelevenedik szemünk előtt a tanítványok érthetetlen és szégyentől égő arca, amint Jézushoz fordulnak szemrehányóan.

     Az is érdekes és nagyon is emberi, ahogy az evangélium írója kihangsúlyozza, hogy „...akkor a tanítványok külön odamentek Jézushoz...” Külön, távol a tömegtől, a meggyógyult betegtől, távol megaláztatásuk színhelyétől. Külön, mert talán abban reménykednek, hogy most csak az ő fülüknek, csak nekik, Jézus elárulja a nagy titkot, a nagy varázslatot, amely miatt az ő gyógyításuk nem sikerült.

     Figyeljétek meg, hogy ez a magatartás is mennyire jellemző ránk, emberekre. A hibát nem önmagunkban keressük, hanem rajtunk kívül- van valami, amit nem tudunk, olyan ismeret amelyet nem birtokolunk de ha ez megvan, akkor minden jóra fordul. Ezért szinte vádlóan kérdezik meg a mestertől: „ Mi miért nem tudtuk kiűzni ?”

     Miért? Hiszen veled voltunk végig, tanítottál bennünket, naponta láttuk cselekedeteidet, vállaltuk, hogy követünk téged, úgy cselekedtünk mindent, ahogy azt tőled láttuk és nekünk mégsem sikerült. Miért ? Valamit elhallgattál előlünk, valamit nem mutattál meg nekünk, ezért most arra kérünk, hogy oszd meg velünk ezt a titkot, ezt a tudást, hogy máskor meg ne szégyenüljünk.

     Íme a látszat és a valóság ütközése. Látszatra a tanítványok mindent tudnak, amit Jézus is tud, de a cselekvés pillanatában kiderül, hogy valami mégis hiányzik.

     Jézus válasza meghökkentő a tanítványoknak de nekünk is: „ Kishitűségetek miatt vallottatok kudarcot „ mondja Jézus, mert ha csak egy mustármagnyi hitetek is volna, hegyeket mozgatnátok helyükről.

     Gondolkozzunk el egy kicsit Jézus válaszán. A kishitűség nem egyenlő a hitetlenséggel, inkább a csüggedésre, kétkedésre hajlamos embert jellemezzük vele. Ilyen értelemben mindnyájunk életében vannak pillanatok, amikor kishitűségről teszünk bizonyságot. Jézus azonban tovább megy és azt kéri számon a tanítványain, hogy még egy mustármagnyi hitük sincs.

     Ez súlyos állítás, hiszen  a rabbinikus irodalomban a mustármag úgy szerepel, mint a magok között a legkisebb. A két felhozott indok bár első hallásra ellentmond egymásnak,valójában kiegészíti egymást, hiszen a kishitűség nem a hit csekély voltáról, hanem annak erejéről/erőtelenségéről szól , míg a mustármaghoz való hasonlat valóban a hit mértékére utal.

     Itt kell megemlítenünk azt is, hogy bár a mustármag a legkisebb a magok között, termése elérheti a 3 méter magasságot , tehát Jézus válaszában a használt jelképben ott van nemcsak a kicsiny kezdet , hanem a hatalmas kiteljesedés lehetősége is.

     Mit válaszol hát Jézus a tanítványoknak, mi a kudarc oka ?

     Röviden és magyarán : kevés a hitük és az is gyenge lábon áll.

     Fordítsuk meg Jézus tanítását és kezdjük a hit mértékével. Lehet-e mérni a hitet ? Vajon úgy nő velünk együtt, ahogy mi cseperedünk ? Gyermekes és naiv kezdetben, majd öntudatos és lázadó, aztán bölcs és beletörődő, mint fizikai létünknek állomásai ?

     Valószínű, legalábbis Jézus válasza ezt sugallja, de e növekvő vagy éppen csökkenő, kiteljesedő vagy éppen haldokló folyamatnak egy előfeltétele van:  a mustármag, a kezdet, vagyis az, hogy legyen. Jézus azt tanítja, hogy kezdetnek elég egy mustármagnyi hit, mely ha „felnő”, az azt birtokló ember világokat tud teremteni és alakítani.

     Milyen gyönyörű jelkép, melynek valóságát naponta megtapasztaljuk életünkben és mégis vakok vagyunk azt észrevenni. Az elültetett mag termést hoz, a kisgyerek felnőtté cseperedik – a teremtett világban minden önmaga kiteljesedésére törekszik, sokszor segítség nélkül és akaratunk ellenére .

     Így van ez a lélek világában is, de úgy, ahogy a fizikai világban, itt sem elég csak a kezdet, szükség van a folytatásra, a munkára, az áldozatra. Az elültetett magot ápolni kell, a vállalt gyermeket nevelni kell, a meglévő hitet erősíteni kell. Ahogy mérjük a termést, ahogy látjuk gyermekünkben a nevelés sokszor áldásos vagy éppen romboló hatását, úgy mérhetjük hitünk mélységét és tisztaságát is naponként életünk és cselekedeteink révén. Sokan vannak gyülekezeteinkben és közösségünkben, akik ezt megcselekszik, bár legtöbbször nem tudatosan, nem is mindig a közösség összefüggésében, hanem Isten gyermekeként.

     Ez a mérés és tudatosítás azonban nem mindig áll összhangban a közösségünk által elvárt vagy megkövetelt, cselekedetekben is megnyilvánuló hit mértékével. És talán ez is az egyik baja életünknek, hogy intézményileg igen sokat és sokszor méricskélünk, s lassan fontosabbá válik a szám mint a lélek. A sok felmérés híveinkről, gazdasági állapotunkról, közösségi életünk gyengeségeiről, egyszóval a fizikai és gazdasági létünk állapotáról nem  igazán járulnak hozzá a hitünk megerősödéséhez, inkább letörnek bennünket.

     Nem azt mondom , hogy nincs szükség ezekre, hiszen hangsúlyozom, hogy mennyire fontos a valóságban élni és nem a szépnek mutatott látszat mögé bújni. Szükség van a felmérésekre, de csak akkor, ha van is valami célunk vele, ha nem puszta adathalmaz, kallódó papíros, hanem a jövendőnek, a reménységnek, a változásnak a kiinduló mozzanata.

És itt van életünk és közösségeink igazi gondja, mellyel nekünk is viaskodnunk kell , mely bennünket is arra indít, hogy a tanítványok keserűségével megkérdezzük mesterünktől:

„ Mi miért nem tudjuk kiűzni ?” 

     Miért nem tudjuk kiűzni anyagi és lelki félelmeinket, miért nem tudjuk kiűzni  a közömbösséget, a fásultságot, miért nem tudjuk végre kiűzni saját és közösségeink életéből azokat a gondokat, melyek évről évre megnyomorítanak bennünket, mert minden évben végigbeszéljük őket, de megoldást nem találunk ?

     Mi miért nem tudjuk ezeket a gondokat kiűzni, hiszen mi is a mester tanítványai vagyunk és van hitünk, még ha néha le is ragad a mustármag nagyságánál ?

     Azt hiszem, nem a hitünk mértékével van az igazi baj, hanem hitünk erejével. Jézus nekünk sem tud mást mondani, mint amit a tanítványoknak mondott: kudarcunk oka nem a hitetlenség hanem a kishitűség. Mi is mint a tanítványok megelégedünk a látszattal és amíg lehet, mint a strucc, homokba dugjuk a fejünket. De mind egyéni, mind közösségi életünkben egyszer csak eljön az a pillanat, amikor muszáj szembenézni a valósággal és minél később ejtjük meg ezt a számvetést, annál nagyobb a csüggedésünk annál jobban szükségünk van a hit bátorító erejére.

     A kishitűségünk sokrétű. Először is önmagukban nem bízunk eleget. Hitünkben, tudásunkban, képességeinkben – ez az oka annak, hogy az első kudarc vagy csalódás után már nem is próbálkozunk. Mind több és több embertársunk fogadja el, néha meg éppen tetszeleg is a vesztes, az elnyomott, a meg nem értett szerepében, ilyen emberekkel pedig legfennebb múltat siratni és temetni lehet és nem jövendőt építeni.

     Másodszor kishitűek vagyunk közösségünket illetően. Itt is sokszor a számok vonzásában élünk és nem merjük vagy nem akarjuk megtörni a bűvös varázst. Mert egyszerűbb elfogadni, hogy kevesen vagyunk, mert egyszerűbb az áldozatvállalás csökkenő voltát kimagyarázni, mint merni és változtatni. Gondoljátok, hogy nincs igazam? Nézzétek meg az egyházfenntartások kérdését. Az E.K.T. megszabta a minimális egyházfenntartást 50 lejben, vajon hány egyházközség tartotta ezt be? Kifogás mindig van- szegények vagyunk, sok az idős, több lesz a hátrálékos – pedig ha jól megnézzük az egyházközségek életét, nem a szegény özvegyasszony két fillére hiányzik a kasszából.

     Magunkban nem hiszünk, másokban még kevésbé – a bizalmatlanság, a reménytelenség forog körbe és megmérgezi még az egészségeseket is. A kishitűségért nagy árat fizetünk, mind gazdaságilag, mind lelkileg, hiszen ha nem bízunk magunkban és közösségünkben, akkor nincs előrelépés, nincs változás, csak stagnálás és visszaesés. Akkor nincs és nem lesz jövendő, csak egy hosszú agonizálás.

     És végül ez a mustármagnyi hitünk is sokszor ingadozik Istenben, amikor megcsap bennünket a bánat,a szenvedés, a halál előszele amikor ő nem az a „Jóistenke”, akinek elképzeltük.

     Ez a valóság K.T., mely köré felépítettük a kishitűségünkkel szembenézni nem akarás „minden rendben” vagy éppen „minden rendben lesz” látszatfalát. Ez a fal azonban akaratunktól függetlenül is omlani kezdett, mert a külső világ nyomása mindinkább ránk nehezedik. Ebben a változó világban olyan kihívásokat kell elviselnünk, melyekre egyelőre sem fizikailag, sem lelkileg, sem szellemileg nem vagyunk rákészülve.

     Szükségünk lesz hitünkre, önbizalmunkra, tudásunkra és mindenekelőtt közösségünkre, hogy megmaradjunk és nekünk sincs más mint ez a mustármagnyi hit.

     Jézus azonban arra tanít, hogy a mustármagból lehet hatalmas fa, a kicsiből is lehet nagy, az erőtelenből erős, a reménytelenségből remény –csak hinni kell s e hitet cselekedetekbe ültetni.

     Ehhez azonban nem elég az egyes ember hite és munkája – mindnyájunké  kell. Mindnyájunké, ezért két bűvös szót kell megtanulnunk – egyetértés és együttműködés – s e tudást törekednünk kell valósággá változtatni.

     Higgyünk hát magunkban, közösségeink jövendőjében és tegyünk érte közösen és meglátjátok, hogy Isten reményeinkben meg nem szégyenít.

     Hogy mi is vallani tudjuk az apostollal: „ Mi nem vagyunk a meghátrálás emberei, hogy elvesszünk, hanem a hitéi, hogy örök életet nyerjünk.

Pap Mária

Szentivánlaborfalva