Pap Mária: Egy korsó sör - A kommunizmus áldozatainak emléknapjára

A kollektív emlékezetnek vannak furcsaságai, melyeket nem jegyeznek a történelemkönyvek. Ennek számunkra a legismertebb példája az 1848-1849-es forradalom leveréséhez és a söriváshoz kapcsolódik. Magyar ember nem koccint sörrel, mert az aradi vértanúk kivégzése után, a hagyomány szerint sörrel koccintottak és ünnepeltek a hóhérok. A forradalomról ma már jórészt csak a nemzeti ünnepnapunkon emlékezünk meg, a Jókai regényeit vagy olvassuk, vagy nem, de a kollektív tudatunkban ott él és nagyrészünk gyakorolja továbbra is a sörhöz kötődő tilalmat.

Nem tudom, hogy valaki járt-e utána, hogyan alakult ki ez az össznemzeti tiltakozási forma, de elődeink fontosnak tartották, hogy átörökítsék és több mint másfél százada él a köztudatban. Fennmaradásának egyik okát én abban látom, hogy szinte alig volt család, közösség, intézmény, amely valamilyen módon ne vett volna részt a forradalomban. Mindannyiunkat érintett, és amit közösen vállaltunk fel, amiért közösen harcoltunk és szenvedtünk – azt a kollektív emlékezet nem felejti el, még akkor sem, amikor áldozatok, hóhérok, túlélők már rég por és hamu az anyaföldben. A kollektív emlékezet e nagyon is triviálisnak tűnő gesztuson, tiltakozáson keresztül, az egyén mindennapjában, életében újra és újra megerősítette azokat az emlékeket, melyeket a szabadságharcban résztvevők, vagy azoknak családjai, egyházaink, iskoláink adtak tovább az ifjú nemzedéknek, ezáltal is erősítve az emlékezést.

Február 25-e a kommunizmus áldozatainak emléknapja. A köztudatban alig ismert ez az emléknap, pedig szenvedő alanyai, élő tanúi teszik ki társadalmunk túlnyomó többségét. Az elmúlt évtizedekben, a kezdeti lendület, a mindent megismerni akarás után, ma már jórészt csak a kutatókat és az áldozatokat vagy hozzátartozóikat foglalkoztatja a kérdés.

A kommunizmus áldozatairól, az elnyomás éveiről születnek ugyan regények, filmek, képzőművészeti alkotások, létrejött a máramarosszigeti múzeum, de ez mind nem elég.

Semmi sem olyan hatásos, mint amikor te meséled el a történteket, te, aki átélted. Amikor fontosnak tartod, hogy átadd gyermekednek, unokádnak élményeidet, mert egy dolog a történelemkönyv és szépirodalmi alkotás, más dolog a megélt valóság. A kollektív emlékezetért mi vagyunk a felelősök Nincs olyan család, közösség, intézmény, melyet a diktatúra elnyomása nem érintett volna, és mi mégis mintha kollektív amnéziában szenvednénk.

Igaz, nem dicső harcról és elbukásról, szabadságvágyról és nemzeti összefogásról szólnak azok az évtizedek, amelyekre a kudarc ellenére is érdemes emlékezni – de az elnyomás keserűsége, a félelem fojtogatása, az agymosás, a kompromisszumok, a felvállalt vagy megjátszott szerep a túlélésért – egyéni és közösségi életünk kitörülhetetlen részei.

Amikor áldozatokról beszélünk, hajlamosak vagyunk azokra gondolni, akik életüket adták, a mártírokra. Számomra február 25-e nemcsak róluk szól, hanem mindnyájunkról. Mind áldozatunk voltunk - árulók és beárultak, kivégzettek és megfélemlített lapulók, kollaboránsok és ellenállók, a névtelen és arctalan csendben tűrő és szenvedő tömeg.

Február 25-e személyes életemben is fontos dátum – lányom születésének napja. Ő már egy új világba született, ahol a kenyeret, vajat, cukrot nem dekára mérik, ahol gyertyát csak ünnepélyes alkalmakkor gyújtunk, ahol oda utazunk, ahová engedi a zsebünk, ahol szabadon kinyilváníthatjuk véleményünket, ahol többé-kevésbé azok lehetünk, akik valójában vagyunk.

Új világ, új veszélyekkel és kihívásokkal – de ezt a világot csak akkor értheti meg igazán, ha tudja, hogy mire épül fel. Ha tudja és ismeri a múltat, könnyebben eligazodik a jelenben és valószínűbb, hogy nemzedéke bölcsebben tudja majd alakítani a jövendőt.

A kommunizmusra való kollektív emlékezet jelenleg még nagyon ellentmondásos és diffúz, ezért is értékelődik fel az egyéni emlékezetünk felelőssége. Talán több időnek kell eltelnie, hogy a társadalom tisztán és érzelemmentesen tudjon közelíteni a kérdéshez, de nekünk, egyéneknek, csak ez az élet és idő adatott. Nekünk most kell felvállalnunk a részünket az emlékezésben, elmondanunk történetünket családban, egyházban, közösségben és megadni a jövő nemzedéknek az esélyt az emlékezésre. Hogy ennek milyen jelei lesznek majd – egy korsó sör vagy valami más – ki tudja?

Forrás: http://www.unitarius.org/data/eue/show.aspx?docid=7207