Rácz Norbert - Pünkösd

Kint ülök a Donát úton, a nagyszüleim kertjében, és próbálom magam ráhangolni pünkösdre. Megérteni és ráérezni arra, hogy mi is történt a tanítványokkal akkor, ott. A szöveg elég szűkszavú: az ünnep alkalmával együtt voltak Jeruzsálemben, majd zúgás eredt az égből, Lélekkel teltek meg, lángnyelvek jelentek meg, beszélni kezdtek. Évezredek távlatából a szavak is más fénybe kerülnek, az események átformálódnak, és maradunk az aggasztó kérdéssel: „Mit tegyünk, atyámfiai, férfiak?” Mit tegyünk 2014-ben, a Lélek ünnepén, az Egyház ünnepén? Mit tegyünk megannyi kiüresedett és formalizálódott és megkövesedett vallási formáink közepette? Mit tegyünk azzal az üzenettel, aminek az aktualitása és tisztasága kétezer év távlatából is fájdalmasan hiánycikk? Mit tegyünk ezzel a Jézussal, akinek a szavainak lényegét annyiszor rejtjük el, csomagoljuk be mézes prédikációba, „emészthető formába”, hogy ne fájjon túlságosan a szembesítés. Gyermekkoromban anyám a piramidont, amit valamilyen okból kifolyólag nem tudtam lenyelni, lekvárba ásta, hogy csússzon le. Sokszor érzem, hogy a keserű szembesülést a szentírási igazsággal ugyanígy süllyesztjük valami cukros, émelygős szószafaládéba, annak érdekében, hogy ne fájjon, ne sértsen, hogy magunkat a jó oldalra tudjuk pozicionálni, és kétezer éves távolságból nyugodt lélekkel álljunk egy magunk készített piedesztálra, ítéletet mondva mások, az elbukottak felett.

Itt, a Donát úton, egyszerűbbnek tűnnek a dolgok. Valahogy lehull a vakolat, lepereg a humusz, és tisztábbá válnak az események. Adott tizenannyi nő és férfi. Adott számukra egy pozitív példa, egy tragédia és egy létkérdés: menni, vagy nem menni? Menni vissza, haza Galileába, felejteni, vénasszonyosan sopánkodni, és vizenyős szemmel emlékezni egy meg nem valósult, egy meg nem valósulható álomra, vagy maradni egy valószínűtlen eksztázisban, vállalni egy utópiát, egy lehetetlent, egy Himalája megmászását, egy űrutazást, egy kvantumugrást.

Ha jobban belegondolunk, a kérdés továbbra sem rendeződött, és – bár a körülmények, az idő, meg nagyon sok minden megváltozott – az alaphelyzet változatlan. Menni, vagy maradni? Menni tovább ebben a krónikus létleépülésben, vagy maradni az utópiával, a Sehol sincs ország létezésének bizonyosságával? Nekem pünkösd üzenete egy olyan Lélek mellett való elköteleződés, ami igazi közösségről és őszinte, formalizmus-mentes hitről szól. Maradásról amellett az igazság mellett, ami bolondság és lehetetlen, naiv, meg buta, a valóságtól elrugaszkodott és nem kifizetődő. Feladni a kényelmesen berendezkedett létezést, és vállalni az át- és továbbgondolás fanyar és gyakran maró ízét. Ne feledjük, a láng nemcsak fényt ad és melegít, hanem éget, süt, fájdalommal is jár. Istvánt megkövezik, Jakabot kivégzik, a közösséget üldözik, az emberek értetlenkednek, a pénz fogy, a munka nehéz. De minden nehézség és égés, és fájdalom semmivé válik, amikor az ember a gyülekezetben megtöri a kenyeret, és odaadja valakinek: Tessék, testvér, egyél, lakj jól.