Mk 10,17-18; Lk 23,34

Jézus életének két nagyon különböző, hangulatában ellentétes helyzetet, szavakat választottam. Márk evangéliumában a Mester azok között van, akiket szeret, és akik szeretik, tisztelik őt, akik csodálják és példaképnek tartják. Egyik tisztelője kérdez tőle és jó Mesternek nevezi. És erre mondja válaszképpen: senki sem jó, csak egy, az Isten.

A másik a még fülünkben csengő szenvedéstörténet. A keresztfára feszített Jézus, azok között van, akik gyűlölik, akik irigyek rá, akik félnek tőle, akik meg akarják őt ölni, könyörög Atyjához: „Atyám, bocsáss meg nekik … „

A két evangéliumi verset az elmúlt napoknak örvénylése, sodrása hozta bennem a felszínre: az ünnep, virágvasárnaptól húsvétig, majd az ünnep után az a néhány nap, amit lelkésztársaimmal tölthettem el magyarországi munkaértekezletünkön, kirándulásunkon.

Húsvétkor újból, mint minden ünnepen, mint már évek óta mindig, sokat foglalkoztunk a békesség kérdésével és lehetőségével. És gondolom nem fogok senkit megbotránkoztatni, ha elmondom, hogy a lelkészek közössége is régóta és állandóan foglalkozik a  békesség megvalósításának ügyével, mert közöttünk is sok a széthúzás, a régi sérelmek okozta ellenszenv, a csoportokra való feldaraboltság. Gyülekezet és a lelkészi társadalom, de minden épeszű, ép lelkű ember vágyakozik a békességre, s ezért kell foglalkozni vele.

Kívülről várjuk a megoldást. Az Ószövetség népe külső és belső szenvedéseiből úgy próbált menekülni, hogy megalkotta a megígért Messiás képét, aki majd Isten küldöttjeként megváltja a világot, a közösségi és egyéni élet minden területét megtisztítja, helyreállítja. Ez a várakozás jó túlélési módszer volt, megtartotta a reményt a legnagyobb csapások között is, de ugyanakkor nagy kárt okozott az emberek egyéni életében, nagy kárt okoz ma is, mert az ember könnyen abba a túlzásba esik, hogy gondjait, bajait majd más fogja megoldani.

Ma is többféle ilyen reménység van gondjaink kívülről jövő megoldására: akár - a vallásos felfogás – nem tudjuk megoldani, mert gyarlók vagyunk, de Jézus megoldotta, hiszen értünk halt meg a kereszten – a hitre jutott ember túllép a hit határain, és belépve a babonaság birodalmába becsapja önmagát

-          a világi, szekularizált felfogás – nem tudjuk megoldani, de az államszervek, a pártok, a bíróság megoldja, hiszen nekik ez a feladatuk – a láthatatlanokban hinni már nem tudó ember Isten vagy Jézus helyébe intézményeket helyez, de az önámítás, önmagunk becsapása ugyanaz marad.

A katolikus egyházban emlegetik a kulcsok hatalmát, titkát, melyet a pápa birtokol, mint Péter apostol örököse, s a kulcsok majd utat nyitnak Isten országa felé.

            Hitünk szerint a kulcsok a mi kezünkben vannak, s nincsenek titkok, melyeket egyszerű emberi ésszel és lélekkel mindannyian ne tudnánk megérteni, megélni.

            A békességet sem Messiástól vagy idegen szervektől kell várni. A békessége kulcsai nem pápánál, papoknál van, hanem bennünk.

            A két Jézusi szóban látom a kulcsot, hogy ember és ember között az utak megnyíljanak, hogy a távolságok eltűnjenek, hogy a szakadékok megszűnjenek. Mert gondjaink, békétlenségünk, nyugtalanságunk a szélsőségekből származnak, amikor az embereket szélsőségesen elválasztjuk a jók és a rosszak csoportjába: amikor valakit annyira szeretünk, hogy tökéletesnek látjuk, mindenki fölé helyezzük, minden szava mögött isteni megnyilatkozást látunk – pedig ő is csak ember; vagy amikor valakit annyira gyűlölünk, csak a rosszat látjuk meg benne és rójuk fel neki erőszakosan és ítélkezve, amikor minden szava mögött a rosszat, a kígyót látjuk meg – pedig ő is csak ember. S amikor valakit dicsőítünk, akkor az elbízhatja magát, vagy nekünk okoz majd csalódást, ha ráébredünk arra, hogy nem tökéletes. Jézus elhárítja a dicséretet, a dicsőítést, nem bízza el magát és az Atyára mutat, mert Jézust életében is sokan dicsőítették, s számukra csalódás is volt az, amikor meghalt.

            Példaadó ez a jézusi béke teremtés. Kövessük hát példáját. Végezzük el házi feladatként ezt a gyakorlatot: ülj le csendesen, s keress néhány hibát, gyengeséget, gyarlóságot abban, akit nagyon szeretsz, nem azért, hogy szereteted elpárologjon, hanem azért, hogy szereteted ne váljék dicsőítéssé, hogy ráébredj arra, hogy akit szeretsz, ember, s hogy senki sem jó, csak egy, az Isten, s hogy ezáltal még jobban szeresd, elfogadva a hibáit.

És aztán nehezebb feladatra szólítalak: ülj le csendesen, s gondolj arra, azokra, akiket nem szeretsz, akikről csak rosszat szoktál beszélni, akiktől félsz, akiket ellenségeidnek tartasz. Gondolj rájuk, és keress bennük valami jót, tulajdonságot, képességet, hogy ellenszenved ne váljon vak gyűlöletté, vad haraggá, hanem ellentéteid, ellenségeskedésetek ellenére meglásd, megértsd, hogy ember ő. S próbáld a rosszat is megérteni, megérteni, hogy mit miért tesz, s hogy miként lehetne az oda-vissza adok-kapoknak békésen véget vetni. Próbáld megérteni a rosszat is, hogy te is könyöröghess érte Jézus példája szerint: Atyám bocsáss meg nekik …

Ezek a kulcsok. Fogjuk meg, forgassuk meg a nagy, berozsdásodott lakatokban, zárakban, s nyissuk meg ajtónkat egymás és a békesség felé. Ámen.

Szabó Előd, ürmösi unitárius lelkész

2010. április 12.