Kigyúlt egy fény

„Ezért maga az Úr fog nektek jelt adni: Íme egy fiatal nő teherben van, és fiút fog szülni, és Immánuelnek nevezik el.” Ézs 7,14

Ha sötétség van az életedben; ha nem látod, hogy mi legyen a következő lépés; ha úgy gondolod, hogy van mindennapjaidban valami, ami hiányzik, amiről álmodozol vagy amire vágyakozol, vagy valami, amitől szívesen megszabadulnál, mert terhel, mert lehúz, mert beárnyékolja minden percedet; ha sokszor panaszkodsz vagy a sok hallott panasz miatt néha úgy érzed, hogy „minden elhagy e világon …”; ha mosolyod is többször keserű, mint édes, ha nevetésed is inkább gúnyos, mint felszabadult, ha ajkadon a dal is csak fájdalomról szól; azaz még egyszer, ha sötétség van vagy van valami sötét életedben, akkor jézusi, meglepő módon mondom neked: boldogok, akik sötétségben járnak!

Igyekszem nemcsak kijelenteni ezt, hanem meg is indokolni! Ha elhiszitek, ha sötétségben járva boldogságot éreztek lelketekben, mikor hazamentek, akkor sikerült jobb lábbal, jobb lélekkel advent útján közösen elindulni.

Advent időszakában egyáltalán nem meglepő módon hívom segítségül Ézsaiás prófétát. Népének történetében oly súlyos időkben jutott neki a prófétálás, az isteni üzenet közvetítésének feladata, terhe, sorsa. A babilóniai fogságot megelőző időszakban élt és működött, de egy olyan korban, amikor az ország vezetőinek életmódja és gondolkodása, de a nép Istenhez való viszonyulása is előre vetítette a készülődő tragédiát. Ezt az elkerülhetetlenséget akarja a próféta érzékeltetni, amikor a felolvasott vers szerint a terhes nő képét tárja a nép elé: az asszony már terhes, és gyermeket fog szülni. A gyermek még nem látható, de születése mégis elkerülhetetlen; még nem hallható hangja, de minden jel arra mutat, hogy feltartóztathatatlanul közeledik; el lehet fordulni létezésének ténye elől, de, aki egy kicsit is figyelmes, aki a valóságot akarja látni, az könnyen észlelheti, hogy idő kérdése csupán megérkezése, megszületése. Ézsaiás esetében a gyermek megszületésének elkerülhetetlen volta a bűnök miatti jogos ítélet elkerülhetetlenségét jelképezi: a büntetés még nem valósult meg, de minden feltétele kialakult már: a bűnök felhalmozódása, az Istentől és törvényétől való elrugaszkodás, az Úr haragja és elhatározása. Mindezek következtében a büntetés, az ítélet annyira elkerülhetetlen és természetes, mint, amilyen elkerülhetetlen és természetes, hogy a terhes anyának gyermeke születik. Mindez csak idő kérdése: amikor a gyermek már nemcsak tejen és mézen él, s a jót a rossztól meg tudja különböztetni, akkor fog bekövetkezni az Úr büntetése is.

Mi ebben a boldogság? – kérdezhetitek, s jogosnak tartom a kérdést, mert valóban csupán ítéletről és büntetésről beszéltünk eddig. A boldogság az, hogy úgy tűnik, – nemcsak ebből az egy versből, hanem a próféta egész tevékenységéből – hogy Ézsaiás elsősorban nem azért haragszik, mert a nép és vezetői bűnök fertőjében vergődnek, hanem haragja elsősorban azért lángol, mert mindezt nem veszik tudomásul, nem látják meg. Vagyis nem az a legnagyobb baj, hogy a sötétségben járnak, hanem az, hogy nem vesznek e sötétségről tudomást; nem az a legsúlyosabb, hogy az ítélet felé közelednek elkerülhetetlenül, hanem az, hogy vakok, süketek és érzéketlenek e valóság előtt. S ha nem fogják fel a veszélyt, akkor esélyük sincs, hogy az utolsó pillanatban, kétségbeesett cselekvéssel és imádkozással megpróbálják jóvátenni bűneiket, s az Úr kegyeibe visszatérjenek, az Úr annyiszor tanúsított türelmét és megbocsátását élvezhessék. Mert vakok, nem látják, hogy sötétben járnak, mert süketek, nem hallják a vészjelzéseket, mert érzéketlenek, nem érzik, hogy betegek, s ezért nem találnak világosságot, hangot, gyógyulást. Ezért haragszik, kesereg, dühöng, fenyegetőzik a próféta az Úr szavait tolmácsolva.

Értitek már, hogy mi a jó hír és boldogság? Hogy miért boldog az, aki sötétségben jár, aki szenved, aki bűnöktől és keserűségtől terhes felhőket hordoz magában, aki az ítélet és a büntetés felé sodródik? Azért és akkor boldog, ha ezt meglátja, meghallja, megérzi, tudomásul veszi. Boldogok lehetünk advent első vasárnapján, ha meg tudjuk fogalmazni azt, hogy sötétségben járunk, s ha meg tudjuk azt is fogalmazni, hogy mi az a sötétség, ami életünk mindennapjait árnyékolja; hogy mi az a mag, amit naponta elvetünk, s ami elkerülhetetlenül ítéletet, büntetést, fájdalmat okoz, szül majd számunkra, akár holnap, akár egy gyermek felcseperedésének ideje alatt. Hiszen természetes, hogy, aki rájön arra, hogy sötétségben jár, annak lelkében fölébred a fény, a világosság utáni vágyakozás: még nem kerül azonnal a fény birodalmába, de már érzi, hogy ott a helye, már érzi, hogy ott van a boldogsága, már érzi, hogy a sötétség baj, a bűn keserves, a némaság nyomasztó, s menekülni kell onnan a világosság, a tisztaság, a kinyilatkozás felé. Ézsaiás ezt a felismerést, s a felismerésből fakadó vágyat hiányolja népéből. Nemcsak az országból, annak vezetőiből, a nép egészéből, hiszen nemcsak az a baj, hogy az ország, a nagy közösség a pusztulás felé sodródik; a baj az, hogy a közösség pusztulása éppen az egyének, az emberek életének Isten-nélkülisége miatt következik be, azaz a népet körülvevő sötétség a nép fiainak lelkében lakozó sötétségből származik. Az Úr nem küld prófétát hiábavaló munkára, nem csak azért kell Ézsaiás az Úr dühét, haragját, készülő ítéletét hirdesse, hogy hírt vigyen, hanem azért, mert az Úr még mindig hajlandó a megbocsátásra, a megbékélésre, s még az ítéletben, a megszülető gyermek nevében is bíztatás szólal meg: Immánuel, azaz velünk az Úr.

Ézsaiás próféta ma sem hiábavaló módon szólal meg közöttünk. Ma is ugyanaz az üzenet: a terhes asszony gyermeket szül. A bennünk levő bűnök, gyengeségek, sötétség következményekkel fenyeget: gyűl bennünk, sűrűsödik, mígnem áthatolhatatlan fallá keményedik, mígnem felrobban szétvetve mindent magunk körül és bennünk. Mindez érvényes a mi egyéni életünkre, s ebből következően közösségeink életére. Mert vannak a történelem nagy malomkerekének számunkra, kicsiny egyének számára feltartóztathatatlan fordulatai, de lássuk be, hogy nemzeti vagy vallási közösségünk fogyását, kopását, romlását mi magunk okozzuk, amikor elfordulunk az Úrtól és törvényeitől, amikor beletörődünk a rajtunk úrrá lévő közömbösségen, amikor aprópénzre váltjuk ünnepeinket, amikor bezárkózunk otthonaink magányába, amikor … sorolhatnánk tovább. Sorold tovább! Mert még akkor is, ha ítélet-ízűnek hangzik is mindez, de hidd el, hogy ez a jó hír! Ma ez az öröm! Hogy fel tudjuk sorolni, meg tudjuk nevezni, ki tudjuk mondani mindazt, ami bánt, s fellázadhat bennünk végre a fényre, a tisztaságra, az Úrra vágyakozó Ember.

(Hány ilyen örömteli, Ember-lázadás, advent van a Bibliában!

Jákób adventje az álom, amikor a létra képe ráébreszti arra, hogy szent a föld, ahol jár. Akkor ébred rá bűneire, s akkor ébred fel benne a vágy, hogy Isten gyermekeként éljen.

A tékozló fiú adventje a disznócsorda mellett történik meg. Akkor ébred rá, hogy milyen bűnös életet élt, s akkor ébred fel benne a vágy, hogy hazatérjen, hogy atyja mellett otthonra találjon.

Pál adventje a damaszkuszi út. Akkor ébred rá, hogy milyen téves az út, amin jár, s akkor ébred fel benne a vágy, hogy Jézus követője, tanításának hirdetője legyen.

Életük további menete csupán természetes és elkerülhetetlen következménye adventi ébredésüknek.)

De van más adventi örömhír is! Azaz nem annyira más, mint ennek a folytatása, kiegészítése, hiszen a vágy, az álmodozás nem elég, sőt sokkal kegyetlenebb és kilátástalanabb lehet körülöttünk minden, ha vágyakozunk valamire, de ugyanakkor az a tudat is bennünk él, hogy vágyunk, álmunk elérhetetlen távolságban van, lehetetlen megvalósítani. Az örömhír pedig adventkor így szól: a világosság, a tisztaság, a kinyilatkozás vágya nem egy elérhetetlen álom, nem megvalósíthatatlan, hanem valós lehetőség életünkben.

Ezen kijelentésemet, bizakodásomat is a próféta szavaira alapozom. Mert nemcsak az természetes és elkerülhetetlen, hogy a bűn ítéletet szüljön, hanem az is természetes és elkerülhetetlen, hogy a tisztaság, az őszinteség jutalmat, fényt eredményezzen. Azaz, ki mint vet, úgy arat, ki mint veti ágyát, úgy alussza álmát, ki, amilyen gondolatokkal és tettekkel szórja be az életének termőföldjét, olyan gyümölcs terem, olyan gyermek születik majd természetesen és elkerülhetetlenül. Vagyis újabb örömhír: a fény felé való vágyakozásodat gondolatokkal, tettekkel, élettel tudod a megvalósulás felé irányítani. Szabad vagy jónak lenni, tiszta gondolatokkal élni, másokon segíteni, közösséged és önmagad iránt felelősen élni, áldozatot hozni, s ha mindezt megteszed, akkor nyugodt, boldog leszel, világosságban fogsz élni, mert te magad leszel a világosság. Végeredményben: szabad vagy a boldogságra, a világosságra!

S ha ez még mindig nem elég az örömből, a legnagyobbat, s legbiztatóbbat a végére hagytam. A próféta szól: „Íme egy fiatal nő teherben van, és fiút fog szülni, és Immánuelnak nevezik el ...” Immánuel pedig annyit tesz: velünk az Úr! Ez az advent mindent betöltő biztatása, életünk értékére való ráébredés, az örömtől lelkesedő felkiáltás: Velünk az Úr! Ézsaiás ítéletet hirdet a népnek a bűnök miatt, de még az ítéletben is jelen van a megbocsátás, a megbékélés, a jóvátétel reménységeként az Úr. Adventkor azt mondjuk, hogy, ha vágyakozunk a fényre, s azért teszünk is, akkor a világosságra rátalálunk, az megszületik számunkra, s természetesen akkor is Immánuel a gyermek neve, akkor is velünk az Úr. Mert a fényre való vágyakozásunk felébredése, jó szándékunk irányítása még nem fog bennünket tökéletes, tévedhetetlen szentekké varázsolni, de segítőként, támogatóként, a szeretet biztonságával mellettünk, velünk az Úr. Velünk életünkben, s velünk, többes számban, velünk közösségeinkben, a hozzá imádkozó, hozzá vágyakozó, őt kereső, őt tisztelő közösségekben.

Örvendezzünk! Sötétségben járunk, de valahol kigyúlt egy fény! Még nem látjuk, arcunkat-lelkünket még nem fürösztjük e fényben, de létezéséről, kigyúlásáról meg vagyunk győződve. Kigyúlt valahol a fény, ki kellett gyúlnia, akkor gyúlt ki, pontosan abban a pillanatban, amikor a fényre való vágyakozásunk bennünk feltámadt. E fényhez közelednünk kell, fényre vágyakozásunkat tettekkel és életünkkel táplálva, de a fény is közelít felénk, mert nem tehetetlen és élettelen a forrása, hanem az Úrtól származik, s sötétségben, világosságra vágyakozásunkban, önmagunkkal való küzdelmeinkben, bukásainkban és sikereinkben … mindig: Velünk az Úr! Ámen.

Szabó Előd

2010. november 28.