Gyémántszív vagy hússzív?

„Szívüket gyémántkeménnyé tették, hogy ne hallják a törvényt, sem azokat az igéket, amelyeket a Seregek Ura küldött lelke által a régebbi próféták útján. Emiatt háborodott fel olyan nagyon a Seregek Ura.” (Zakariás 7,12)

Az ószövetségi szemlélet szerint a próféták a nagy történelmi események lüktetését kitapintva mindig az Úr akaratát, üzenetét tolmácsolták az elbizakodott vagy éppen biztatásra szoruló népnek. Otthontalanságuk, szókimondó bátorságuk, a hatalomtól való idegenségük, furcsa tetteik koruk „csodabogaraivá” tették őket, de nemcsak megmosolyogták, kigúnyolták, furcsállták őket, hanem éppen felsorolt jellemzőik miatt az emberek hajlamosak voltak elhinni, amit mondtak; elhinni azt, hogy nem saját bölcsességüket, bölcsködésüket beszélik, hanem általuk, ajkuk által maga az Isten szólal meg. Érdemes a legismertebb próféták közül kettőnek az elhívását megvizsgálni: Ézsaiás és Jeremiás esetében is az Úr vagy angyala megérinti, Ézsaiás esetében parázzsal, az elhívott ajkát, hogy tisztává, méltóvá tegye azt a szólásra, hogy igéit, szavait az Úr prófétájának ajkára adja.

A prófétaság végigköveti a bibliai nép évszázados történelmét. Minden korban – a virágzás rövid idejében vagy a nyomorúság hosszú évtizedeiben egyaránt – szükség van az Úr igéjét közvetítő „csodabogarakra”. A babilóniai fogság ezt az időszakot kettéválasztja: a fogság előtti próféták az Úr ítéletét hirdetik, megjövendölik a romlást, mely a nép és vezetőinek bűne miatt következik be. A fogság alatt a próféták biztató hangon szólnak, s az Úr szabadító üzenetét hozzák a csüggedésben. A fogság után, a kezdeti lelkesedést követően újból szükség van az Úr hangjára, biztatására, amikor a nagy birodalmak megint a kilátástalanság felhőivel fenyegetik az oly tisztának, kéklőnek tűnő eget.

Ebben az időszakban lép fel Zakariás. Csodálatosan gazdag képi világot fedezünk fel könyvében. Látomásaiban az Úr népe iránti hűsége nyilvánul meg, mely biztatásul kell szolgáljon a népnek: ha úgy is tűnik, hogy fájdalmasan elcsendesült, s állandósult a rabság, a nyomorúság állapota, de mindez csak a vihar előtti csend, s nagyon közel van már az idő, amikor az Úr nyilvánvaló módon belép a nép életébe, ítéletet tart, de megkönyörül az övéin, s népét az eszményi szabadság és jólét állapotába vezeti.

De van könyvének hetedik részében egy gondolat, mely már a fogság előtti próféták tanításában is elhangzott, s melyet úgy tűnik a nép nem vett eléggé komolyan; egy figyelmeztetés, mely régi és új idők emberének egyaránt szólt, mely nem a történelmi fordulatok függvénye, hanem mindig friss és időszerű. Természetesen minket is az ilyen igazságok, üzenetek érdekelnek a leginkább; hiszen Zakariás próféta kora óta jó néhányat fordult már az idők kereke, de talán az, ami az őt megelőző korban igaz volt, s az ő korában is az, a mi korunkban is időszerű és friss maradt. A böjt, a vallásos szertartások kérdését boncolgatja, s arra a nem új, de hangoztatásra szoruló igazságra mutat rá, hogy a böjtöt, a vallásos szertartásokat fontosságban mindig megelőzi a könyörületesség, az emberség erénye.

Felolvasott versünkben pedig arra a kérdésre is választ ad, hogy miért kell ezt az igazságot újból hangoztatni: azért, mert a nép bedugta fülét, hogy ne hallja azt, mert természetesen kényelmesebb volt betartani a vallásos előírásokat, a böjtöt, az étkezési tilalmakat, kényelmesebb volt áldozni, mint az élet minden területén, az élet minden pillanatában az Úrnak tetsző életet élni. Természetesen ma is így van: ma is kényelmesebb egy héten egyszer templomba menni, egy évben négyszer úrvacsorát venni, az ünnepeket megelőző időszakban buzgólkodni, mint mindenkor és mindenhol Istennek tetsző igaz életet élni. Az embernek mindig rokonszenves volt az a gondolat, hogy, mint a piacon, az Úr szeretetét, jóindulatát is meg lehet meghatározott áron vásárolni, s utána lehet úgy cselekedni, mintha Ő nem létezne.

Ehhez a kényelméhez ragaszkodva „szívüket gyémántkeménnyé tették, hogy ne hallják a törvényt, sem azokat az igéket, amelyeket a Seregek Ura küldött lelke által a régebbi próféták útján.”

Ennek a képekkel olyan találóan bánó prófétának ennek a képénél álljunk meg advent második vasárnapján. A gyémánt a legértékesebb drágakő, melynek átlátszósága és fénye tökéletes, fénytörése és színszórása a legmagasabb fokú, ugyanakkor egyedi a drágakövek között, mert egyetlen elemből, szénatomokból áll. A legismertebb lelőhelyek Indiában, Brazíliában és Dél-Afrikában vannak, de a világ számos pontján bukkantak rá ilyen helyekre, s a felfedezés mindig vidékeket és embereket tett vonzóvá, gazdaggá, hatalmassá.

Különleges értéke ellenére a próféta nem pozitív tulajdonság, nem erény és érték megnevezésére használja a gyémánt képét, hanem pont a gyémánt képével magyarázza meg, hogy miért haragította magára a nép az Urat. Mert a próféta a gyémánt ugyancsak közismert jellegzetességét nevezi meg: a gyémánt ugyanis a legkeményebb természetben fellelhető ásvány, összetörhetetlen, elnevezése is a görög legyőzhetetlen szóból származik. A gyémántot nagyon nehéz, s csak nagy szakértelemmel lehet alakítani, formálni, művelni.

Törhetetlensége, keménysége értékessé teszi a gyémántot, de a törhetetlenség és a keménység nem erény, hanem egyenesen bűn az emberi szív esetében. A próféta nyilvánvalóan arra utal, hogy az emberi szív nem szabad olyan kemény legyen, mint a gyémánt.

Pedig a világ, a társadalom, a közösség nagyon értékeli és szereti a gyémántkemény-szívű embert. A törhetetlent, a legyőzhetetlent. Akinek nincsenek gondjai, nehézségei, kétségei, érzelmei, fájdalmai, félelmei, könnyei. A társadalom, a világ nagyon szereti, ha valaki gyémántkemény-szívű, mert az pontosan, megbízhatóan, kiszámíthatóan végzi munkáját, tölti szabadidejét, keresi pihenését, táplálja önmagát, ezért képletekbe lehet beleszámítani, s a képletek eredménye minden esetben helyes lesz, a termelés és a gazdasági előrelépés szolgálatára. Ezért az eszményi ember ilyen, s ezért sokszor mi is igyekszünk ennek az eszménynek megfelelni, törhetetlennek, legyőzhetetlen gyémántnak lenni, vagy – mivel ez lehetetlen számunkra – legalább ilyennek tűnni. Ezért, ha kérdeznek, mindig jól vagyunk, ezért, ha fáj valami, könnyeinket elrejtjük, ezért akkor mutatkozunk a legmagabiztosabbaknak, amikor a legnagyobb kétségek gyötörnek, s akkor tűnünk a legbátrabbaknak, amikor a legjobban félünk; mert félelmünk okánál is jobban félünk attól, hogy környezetünk észreveszi, hogy félünk; fájdalmunknál is jobban fáj, hogy könnyeinket meglátják; kétségeinknél is jobban gyötör az, hogy mások esetleg megérzik kétkedésünket. S akkor kényelmetlenné válunk, akkor segítségre szorulunk, akkor másoknak, s a közösségnek terhére lehetünk, s a társadalom, a közösség eszményétől eltávolodunk: gyengéknek tart bennünket a környezetünk. Ezért megkeményítjük szívünket, gyémántkeménnyé tesszük, így állítjuk a kirakatba, s őrizzen meg a Fennvaló attól, hogy valaki a kirakat mögött a mélybe nézzen, s meglássa, hogy a gyémánt kemény ragyogása mögött sokszor milyen viharok tombolnak.

Advent második vasárnapján a próféta jó híre az, hogy az ember szíve nem ilyen, nem ilyen kell legyen; hogy ez csak a sokszor lelketlen társadalom eszménye, s nem az Istennek tetsző élet. Gondoljunk csak arra, hogy az Úr akarata szerint alkotott minket: formálhatta volna szívünket, testünket, életünket kőből, vasból, acélból vagy gyémántból, ha azt akarta volna, hogy kemények és törhetetlenek legyünk. Ehelyett azonban nem véletlenül porból és lélekből formált, s szívünket is törékeny anyagból gyúrta. A por, a föld könnyen formálható anyag: a földműves keze alatt termőfölddé és kenyérré, a kőműves keze alatt fallá és otthonná, a fazekas keze alatt pedig edénnyé alakul. A por, a föld nem ragyog, nem csillog, nem törhetetlen, s mégis értékesebb a gyémántnál, mert edény, kenyér, otthon lesz belőle. Bizonyára az Úr is azért formált bennünket, s szívünket porból, földből: hogy korongján lágy érintése alatt formálódjunk, mint a fazék; hogy magjait belénk szórva terméssé, kenyérré váljunk; hogy egymás mellé illesztve bennünket otthont készítsen magának. Ezért haragszik, ezért háborodik fel, amikor megkeményítjük szívünket, amikor gyémántkeménnyé tesszük azt, amikor törhetetlenek, de egyben formálhatatlanok vagyunk. Mert akkor finom érintése feleslegesen simít végig szívünkön: nem leszünk akarata szerint alakuló, formálódó szívek, életek; elszórt magvai feleslegesen hullnak gyémánt szívünkre, mert abból semmi ki nem kél; akkor feleslegesen helyez bennünket egymás mellé, mert nem alakulunk egymáshoz úgy, hogy eggyé, közösséggé, otthonná váljunk. Ragyogók, törhetetlenek, kemények leszünk, de elvész igazi értékünk, melyet az Úr bízott ránk, lelkünk, életünk törékeny formálhatósága, termékenysége, alkalmazkodó készsége.

Ne szégyelljük hát érző, törékeny, múlandó szívünket, életünket, s ne próbáljuk törhetetlennek, legyőzhetetlennek mutatni mások előtt, hanem bátran vállaljuk fel azt, amit érzünk, akkor is, ha az könnyekben, kétségekben, fájdalmakban és félelmekben nyilvánul meg. Hiszen mindezek által formálódunk, alakulunk, alkalmazkodunk. Adventben, s majd az érkező ünnep óráiban sok-sok isteni érintés simogatja meg lelkünket, sok isteni mag szóródik szét közöttünk, sok építő gondolat és érzés tölt be minket. Ne keményítsük gyémánttá szívünket, hanem élő, törékeny, érzékeny szívünket felszínre hozva engedjük, hogy ezek bennünket jobbá tegyenek, bennünk a világ és Isten számára termést hozzanak, s minket egymás mellé, eggyé forrasszanak, hogy gyülekezetként, közösségként élhessük mindennapjainkat.

És akkor az ünnep nemcsak egy kötelességtudóan és piaci lelketlenséggel lerótt fizetség és bér lesz az Úr felé, hanem élő találkozás és mindennapi életünket meghatározó, Istennek tetszővé formáló áldás lesz. Ámen.

Szabó Előd

2010. december 5.