„A hit Isten ajándéka”

Ef 2,8

Dávid Ferenc emlékünnepélyünkön tisztelettel és
szeretettel köszöntöm gyülekezetünk közösségét, a
pécsi református gimnázium vendégkórusát, és nem
utolsósorban a kedves rádióhallgatókat.
A történelem ismétlődik, mondjuk sokszor. Ez különösen
igaz a pécsi unitárius gyülekezet történetére, életére
nézve. Közel 250 éves pécsi „szünetelés” után, bár
lélekszámban kevesen, de bízó hittel keressük
helyünket a harmadik évezred kezdetén. Öröm számomra
az, hogy a pécsi református egyházközség gyülekezeti
terméből szólhatok, és talán nem véletlen az, hogy
mint egykor, a 16 század második felében, e két
egyházközség sorsa ma is összefonódik
Emlékezni gyűltünk ma össze. Egy olyan emberre,
kinek neve helyet követel Európa és a világ
szellemtörténetében, kinek helye ott van a nagy
reformátorok között. Az egyetlen magyar alapítású
egyház reformátorára, aki valami egészen egyedit adott
a világnak. Aki kora korlátait maga mögött hagyva, a
reformáció utolsó hajtásaként -a radikális reformációt
beteljesítve- az unitárius egyházat alapította.
Tudjuk, hogy mit köszönhetünk Dávid Ferencnek. Az idő
végtelenségében felvillanva Ő hozta magával az
unitárius hitet, az ember Jézus szeretettanára épülő
egyistenhitet, a szabad vizsgálódás és a türelem
eszméjét, melyet, ha nem fojtanak meg –őt
elhallgattatva, börtönre ítélve-, bizonyára
évszázadokkal lendíthette volna előbbre az európai
fejlődés menetét.
Ma talán nem is az életéről és a szorosabb értelemben
vett tanításairól szeretnék beszélni, hanem az Ő és
követői szellemi hatásáról, arról a szellemi hatásról,
melynek következtében, 1568-ban, Erdélyben, a tordai
országgyűlésen -a világon itt először- kimondták és
törvényesítették a vallásszabadság eszméjét: „mindenki
azt a hitet vallhatja, amely felfogásával megegyezik,
mert a hit Isten ajándéka.”
Manapság egyre többet hallani ezen edictumrol, bár
közelről sem szélesebb körben. Mi lehet ennek oka?
Talán a hagyományos unitárius türelem „visszaütése”,
vagy csak egyszerűen, a történetírás részleges és
hiányos munkája? Vagy csak a puszta közöny? Pontosan
ezt nem lehet tudni. Mindenesetre több figyelmet
érdemelne.
Lelki szemeink előtt áll első püspökünk, Dávid Ferenc
alakja, a szabad vizsgálódás és a türelem felesküdtje,
a józan ész tekintélyének segítségül hívója, aki a
semper reformanda szellemében, a reformáció hosszú
útját bejárva jutott el hitéig, Isten ismeretéig.
Istenfogalom nélkül nem beszélhetünk vallásról, és
Dávid Ferenc tudta, hogy e fogalom kiaknázhatatlan,
hogy Isten ismerete mindig túlmutat önmagán. Tudta,
hogy vizsgálódásában az értelemnek is fontos szerepe
van-, bár a ráció nem léphet a transzcendens helyébe-,
és hogy ez nagy távlatokat nyit meg előtte. Valami
lázas kereséssel, szüntelen vizsgálódással ment Istene
elé, mint aki tudta, hogy az élet -és ebben a hit- a
fejlődés folyamatának jegyzőkönyve, de úgy is, mint
aki tudta azt, hogy életünk egy személyes Isten nélkül
csak puszta elvonatkoztatás. Folyamatosan hatolt be a
feltárulkozó Titokba, hogy megtalálja a
lelkiismeretével megegyező felfogást.
Itt meg kell jegyeznünk azt, hogy Dávid Ferenc hite
nem illethető túlzott racionalizmussal. Nem csupán
puszta elméletet, szabad filozófiát akar nyújtani,
hanem a Jézusi tanításokon alapuló élő és személyes
hitet, az Atyában, a szeretet Istenében. A hit
intellektuális alapjait, világnézetét igencsak ki
lehet terjeszteni, de mit ér minden, ha az elnyomja az
élő hitet. Bizonyára ezért van az, hogy manapság az
amerikai unitáriusok egy része, akik szemében és
lelkében a hit csupán egy világnézet, egy bizonyos
fajta optimista életszemlélet szinonimájává vált, az
erdélyi gyökerekben keresik megújhodásukat.
A szabad vizsgálódás szelleme „kézzelfogható”
eredményt szült, a tordai országgyűlést, mely
kimondatta, hogy: „a hit Isten ajándéka, az hallásból
lészen, mely hallás Isten igéje által van”. A nagy
hitviták kereszttüzében Dávid Ferenc ezt így
fogalmazta meg: „A hit kérdésében nem a hatóság
karjával, hanem az ige igazságával és a lélek
szeretetével kell eljárni….Nincs nagyobb esztelenség,
sőt lehetetlenség, mint külső erővel kényszeríteni a
lelkiismeretet és a lelket, aki felett hatalommal csak
teremtője bír.”
Bár élesen nem lehet szétválasztani, nyilvánvaló az,
hogy minden vallás egy intellektuális, világnézeti, és
egy úgynevezett érzelmi, etikai alapból tevődik össze.
Valaki így fogalmazta ezt meg: Istent mint fényt, és
mint szabályt lehet felfogni.
Attól vagyok mi egy gyülekezet, egy egyház, hogy
azonos vallási nézeteink vannak. És bár
mindannyiunknak vannak saját meglátásai, ha másként is
látunk sok dolgot, közös nézetünk lényegében nem
változik. Így van ez minden egyházzal, felekezettel.
Az is igaz, hogy e nézeteket nem lehet, nem szabad
feladni. Attól vagyok én igazi unitárius, katolikus,
református és evangélikus, avagy más vallású, mert e
nézeteket vallom, és igazán, mélyen, a magam hitét, a
magam megtalált igazságát csak így élhetem meg.
Valahová tartozni kell, szoktuk mondani népiesen, és
fontos ez, főleg akkor, amikor tudjuk, hogy hitünknek
nemcsak egyéni, hanem közösségi vonatkozásai is
vannak.
Igaz az tehát, hogy minden út elkeskenyül, ha a
magasba visz, minden igazság - így a vallási is-
megoszthatatlan, szétválaszthatatlan. Minden ember
ahhoz az Istenhez jut el, akit önmagának megfogalmaz.
És annál inkább jut el hozzá, minél inkább e
megfogalmazás, e kép letisztul. Sokan és sokfélék
vagyunk, különböző meghatározottsággal, különböző
képességekkel, igényekkel, így sokféle igazságot is
birtokolunk. De ez még nem baj. A kép szépségét,
változatosságát is a színek összessége adja.
Akkor van baj, amikor nem tudunk mindannyian ragyogni,
egymás hitét életre juttatni, Isten ajándékával nem
tudunk igazán élni. Bár a jogállam és a kiteljesedő
ökumené elősegíti a szabad hit gyakorlását, mégsem
lehet azt mondani, hogy minden rendben volna. A
hitről, mint Isten ajándékáról sokszor többet
beszélünk a háta mögött, mint a szemébe, a felekezeti
elfogultság is érezteti hatását.
Csak reménykedni tudunk, hogy e kérdésben érzéseink, a
szeretet, a fény vezet majd minket. A vallás e második
eleme úgymond mélyebben hatol be az igazságba,
felszabadítja bennünk a szeretni tudás képességét,
ugyanakkor egyetemessége magába olvasztja az ember
kicsinyességét is. A vallás az egyén és közösség
hitének, hivatásának, ugyanakkor erkölcsi életének is
meghatározója. Igaz ez a keresztény vallások esetében
is, ahol Jézus szeretettana mindenkinek szól, nemcsak
megérezhető, hanem megélhető is, nem más, mint valóra
váltható életlehetőség. Isten azt kívánja tőlünk, hogy
hivatásunk megélésében lépjünk túl önmagunkon is, egy
szebb-jobb világ, Isten országa megvalósításának
érdekében.
Ez az út nem könnyen járható. Jézusi értelemben vett
szorosabb kaput, szabadságunk kiteljesedése esetén
dialógust, azaz párbeszédet, a türelem megélését,
egymás terhének hordozását, folytonos fejlődést
követel meg. Igaza van Renan-nak, amikor azt mondja:
„Idő és sok tapasztalás kell addig, amíg odáig jut az
ember, hogy belátja: egy dogma sem érdemli meg, hogy
szembeszálljanak érte, s vétsünk a szeretet ellen.”
Példaértékű számomra Dávid Ferenc kora, amikor a
vallási párbeszéd virágkorát érte. Tudjuk, hogy voltak
túlkapások is, sokszor indulattal telített gondolatok,
érzések feszültek egymásnak, de az emberek
párbeszédben voltak, a templomokban, a házakban, az
utcákon saját és végső kérdéseikről beszéltek: mert
fontos volt ez számukra.
A dialógus problémáink, kérdéseink megfogalmazását
jelenti, ugyanakkor a másikon keresztül nemcsak
önmagunk megértését segíti elő, hanem közös
eszményeink esetleges megoldását is. Legfontosabb
feltétele az, hogy ne csupán saját igazságunkra
figyeljünk, hanem a másik ember megértő elfogadására
is képesek legyünk. Ennek első stációja mindannyiunk
esetlegességének számbavételét jelenti. Tudomásul kell
vennünk azt, hogy nem egyedüli igazságot birtokolunk,
mert az abszolút igazság csak Istené. A
részletigazságok az emberek nézetei, az egyetemes
igazságok Isten igazságai.
Éppen ezért eleve fogékonynak kell lennünk a másság
iránt, a másikat ne legyőzni akarjuk, hanem mérlegelni
és megérteni. Ez természetesen nem zárja ki saját
magunk vállalását, másságunk megmutatását, hiszen ez
éppen feltétele, ha úgy tetszik, a gondolatok
„kijátszásának.”
Ha így teszünk, akkor egy szüntelen feltárulkozásban,
nyitottságban élhetünk, mely nyitottságot éppen a
folytonosan szerzett újabb tapasztalatok, egy táguló
és nemesedő világ táplál. Különösen szükségünk van
erre a Ma korában, amikor világunk egyre inkább
átláthatóbbá, megismerhetőbbé és testközelivé válik,
amikor, ugye, például az európai nemzetek szorosabb
összefonódása, jövőjének közös alapja és sorsa
valósággá válik
A mások véleményének meghallgatásával, tiszteletben
tartásával együtt jár a türelem erénye is. Mi
unitáriusok 434 éves történelmünk során erre a vallási
türelemre és lelkiismereti szabadságra esküdtünk fel,
az ellenreformáció, az üldöztetések idején is, és ezt
teszzük ma is.
Így valósulhat meg tehát a vallásszabadság, a türelem
eszméje, mely elősegíti azt, hogy a hitet minden ember
mint „Isten ajándékát” élje meg.
Ez szabadság, a türelem ezen eszméje azonban túlmutat
önmagán. II. János Pál pápa szavaival élve: „A
szabadság beteljesedése a szeretet!”
Ez rávilágít arra, hogy a dialógus, a türelem, a
szabadság eszméi igen fontosak életünkben, de nem
elégségesek. És miért? Mert ezeknek önmagukban úgymond
nincs pozitív töltetük. Nem elég csak párbeszédben
lenni, türelmesnek lenni, Istenünk sokkal többet kíván
tőlünk. A felebarátot, a mellettünk lévő embert
nemcsak élni hagyni, hanem életre segíteni is kell. A
szabadsággal kezdeni kell valamit, élni kell vele, és
nem tehetünk mást, mint azt, hogy beteljesítjük
Istenünk törvényeit. A törvény betöltése pedig a
szeretet. Mint ahogyan a nagy parancsolat is mondja:
„Szeresd azért az urat, a te Istenedet, teljes
szívedből, teljes lelkedből, és teljes elmédből és
minden erődből… Szeresd felebarátodat, mint magadat.
Nincsen más, ezeknél nagyobb parancsolat.” (Mk.12,
29-31) Nemegyszer megtapasztaltuk már, hogy a
szabadságunkkal nem kezdhetünk azt, amit éppen
akarunk. Istentől függő lények vagyunk, és ha
figyelembe vesszük az Atya akaratát, akkor már nem is
gondolunk másra, akkor a szolgálat is szabadságunkra
válik. Föl kell nőnünk a feladathoz, mert mi lenne
hivatásunk más, mint az, hogy Istenünk munkatársaiként
keressük meg helyünket a nap alatt, teremtett
világunkban.
A szabad lelkiismeret által kialakított hit, Isten
ajándéka, tehát nem a kizárólagosságot és a
különállóságot kell hogy szolgálja, hanem a
szeretetet, egymásért, a világunkért való élést. Adja
Isten, hogy mindannyian ennek tudatában éljünk, hogy
láthatatlan kerekasztalainknál az asztalfőn a szeretet
Istene üljön.
Beszédemet Augusztinus, azaz Szent Ágoston szavaival
zárom, amelyek latin patinával így szólnak: In
necessariis unitas, in dubiis libertas, in omnibus
autem charitas. Tehát: „A szükséges dolgokban legyen
egység, a kétesekben szabadság, mindenben pedig
szeretet.”
Ámen


Máté Ernő
Pécs, 2002-11-09