Lekc[ió]: Ján, 4, 1-24.

Tex[tus]: Az Isten lélek: és akik őt imádják, szükség, hogy lélekben és igazságban imádják. (Ján, 4, 24.)

Szeretett Gyülekezet!

A felolvasott alapige úgy emelkedik ki az egész Szentírás betűrengetegéből, mint a Himalája hegyvilág legfelső csúcsa a földkerekség többi hegyei közül. Még a Hegyi Beszéd gyöngysorai között is olyan tiszta fénnyel ragyog, mint egy mélytüzű gyémánt ékszer. A kinyilatkoztatás ereje és fénye sugárzik belőle.

A jelenet leírását, amely keretéül szolgál a világmegváltó kinyilatkoztatásnak, hallottátok a lekcióból. Csöndes beszélgetés közben áll szemben egymással a názáreti férfiú és a samáritán asszony. Egy törzsről fakadt két ág, akiknek népét századok óta engesztelhetetlen gyűlölet mély szakadéka választotta el.

És, íme! A galileabeli férfi vizet kér a megvetett nép leányától, a bűnös asszonytól. S tetézi ezt a „botránkoztató” tettét azzal, hogy éppen a Garizim hegyéről üzen hadat Jeruzsálemnek a egyetlen mozdulattal fölborítja a formákba csontosodott egész arzenálját azoknak, akik csak Sion hegyén tudják elképzelni az Úr lakását.

Ezért a gesztusért meg kell egyszer halnia a názáretinek! A Garizim hegyéről egyenes út vezet a Golgotára. A Garizim hegyén két világtörténelmi esemény zajlódott le. Az egyik Jézus megváltói munkájának ténnyé válása és befejezése, a másik a tiszta vallási kultusz megalapítása.

Az unitárizmus, mint vallási irányzat, a Jézus alapította unitárius vallás, a Dávid Ferenc alkotta unitárius egyház, azt tanítja, hogy Jézus tanításaival és életével váltotta meg az emberiséget s megváltói munkájának koronája a Garizim hegyén elhangzott ige és nem a Golgotán elhullott vére s önként vállalt halála.

Az unitárius vallásnak ez az egyik sarkalatos tétele az eredendő bűn fogalmával való szembefordulásból fakad. Mi unitáriusok ugyanis a bűnbeesés közismert legendáját a mesék birodalmába utaljuk. Nagy kockázatot vállalva hirdetjük, hogy az Isten az embert jónak és nem bűnösnek teremtette és teremti. A szeretet Istene nem ismer született bűnös embert, született bűnös fajtát, született bűnös nemzetet. Csak megtévedt embert, sors üldözte fajtát és balsorsú nemzetet, akike[t], mint az élet megvert Lázárait, mint tékozló fiúkat, mindig könyörületébe fogad, ha könnyeikben megtisztultan kopogtatnak az atyai ház ajtaján. Tételünk az: gyarlóságunkból ered bűnös voltunk és nem bűnben születésünkből gyarlóságunk.

A végiggondolt reformációi gondolatnak ez az egyik vívmánya, amely éppen az unitárius felfogásban találja meg legtisztább kifejezését, nem akarván megállani revideáló munkájában Pál apostolnál.

A másik nagyjelentőségű eseménye a jelenetnek, a Garizim hegyén tett kinyilatkoztatásnak az a ténye, hogy Jézus azon a napon, amelyen az alapigében foglalt kijelentést tette, állt legközelebb az égi Atyához, az Istenhez. Ekkor mondotta ki azt a szót, amelyen majd az örök vallás épülete nyugszik. Itt alapította meg a tiszta kultuszt, amely nem ismer időt, fajt, országhatárokat és amely minden emelkedett lélek kultusza lesz az idők végezetéig. Vallása ezen a napon nem csak az emberiség jó vallásává, hanem abszolút vallásává vált. És ha más bolygóknak vannak értelemmel és erkölccsel felruházott lakói, vallásuk nem különbözhet attól, amit Jézus Jákob kútja mellett nyilatkoztatott ki.

Ámde a jó vallás, az abszolút vallás teljesedésétől még ma is távol állunk. Úgy látszik, hogy az ideált csak pillanatokra érhetjük el. Jézus szava villámlás volt a sötét éjszakában s közel kétezer esztendő sem volt elég ahhoz, hogy az emberiségnek – legalább a kicsi részének – a szeme hozzászokjék. (Renan) A látástól elszokott szemek nem szeretik az erős fényt. Kényelmesebb nekik az enyhe, homályos világítás, amely inkább foglalkoztatja [a] képzeletet. Ebben a félhomályban születnek aztán a naiv lélek gyermekes elképzelései, csodák és babonák képében, temetik be az élő vizek forrását és vonják sötétségbe a magasban itt-ott feltetsző villámlásokat.

A reformáció elindításának hónapjában, ma, különös erővel kell hangsúlyoznunk, hogy az erkölcsi biztonságában megingott világot csak az Isten lelkéből lelkedzett emberi léleknek Istennel való egybeolvadásával lehet megmenteni. Mert „a lélek az Isten mélyéből ered, a lelkiismeretben fakad és Istenbe tér vissza.” S ezt az utat közvetítő nélkül, önmagának kell megtennie. Ennek, az Isten lelkének élő vizével táplálkozó léleknek nem kell templom, nem kell szertartás, nem kell dogma, mert önmaga, egymagában Istennek temploma és egyháza. Ez a lélek a maga titkos kamrájában is megtalálja Istent, mert keresi őt és az Atya, ilyen kereső lélek előtt sohasem rejtőzködik el s az Atya is ilyeneket keres, mon[d]ja Jézus. Ebben a tit[kos] kamrában az Istennek, az Atyának, az Úrnak vagy a világegyetem nagy építőmesterének – kinek, ahogy tetszik – telítődik égi tisztasággal az Istenre talált lélek, szent elhatározások lendítő erejével, a kutató ösztönök meggyőződéssé szilárdult határozottságával.

És „a csontokba rekesztett tűz” lobogó lánggá erősödve lesz fényforrás s Isten lelkéből fakadó bölcsesség, szépség és erő.

Ahhoz tehát, hogy az emberi lélek az Isten közvetlen közelébe juthasson, nem kell semminemű közvetítő médium, csak az Istent kereső szív tiszta vágyakozása.

A mértani tudomány azt tanítja, hogy két pont között a legrövidebb út az egyenes út. Ez az igazság áll arra az útra is, amely az embertől az Istenhez vezet. Szükség, hogy az ember lelke ezt az utat járja, ha nem akar eltévedni a mellékösvények bozótjában. Szükség, hogy akik az Istent imádják, lélekben és igazságban imádják.

Parancs ez számunkra! Olyan követelmény, amire csak igennel, va[gy] nemmel lehet felelni. Minden félmegoldás, megalkuvás csak veszélyezteti azokat a drága kincseket, amiket az Isten bízott az emberre, hogy akként sáfárkodjék azokkal, mint illik ez ahhoz, aki az Ő nevét felveszi vagy említi.

A sorsa, az élete fordul meg az egyháznak azon, hogy a tiszta kultuszt minden kultuszok fölé helyezze. Akinek szeme van a látásra, annak látnia kell, hogy a mai forrongó világban sok tekintetben fordulóponthoz érkezett az Úr Jézus Krisztus földi anyaszentegyháza. Nem védhető, nem tartható tovább az a felfogás, hogy az Istent csak ebben vagy abban a templomban lehet imádni. Az Istent nem lehet kisajátítani, mert Ő mindenütt ott van, ahol az emberi szív megnyílik előtte. Az Isten országának örök igazságait őrző egyház, a nála letett drága kincsek veszélyeztetése nélkül, nem emelheti az embert, lelket, felekezetet elválasztó falakat olyan magasra, hogy azok az égi Atya lelkének fényességét elzárják a világosságra sóvárgó lélek elől. Az élő víz forrását senki előtt se lehet eldugaszolni., aki abból akarja enyhíteni szomjúságát. A felülről ránk világító égi fény, amelyből feltörő élet vize mindannyiunknak közös tulajdona, drága öröksége, akik a Megváltó keresztje után haladunk. Ámde a magasságok fénye, a mélységek élő vize hasztalanul ontja sugarait, hiába árasztja üdítő csöppjeit, ha nem talál lélekre, amit megvilágosítson, szívre, amit elárasszon. Elő kell tehát varázsolni Elő kell tehát varázsolni az Istentől eltávolodott emberekből a világosságot nélkülöző lelkeket és az elszikesedett szíveket. Tanítvánnyá kell tenni minden embert, minden népeket. A forma szerinti keresztényt tanítvánnyá kell gyúrni – erősen hangsúlyozva, hogy a hívőt csak a hitelvek kötelezik és nem a hittételek – , olyan tanítvánnyá, akinek szíve önként tárul ki a Lélekisten befogadására s ajka önként zendül Isten nagy ügye mellett boldog bizonyságtevésre, ha az Atya szeretetének melege megérinti, mint Memnon szobra a napsugár csókjára.

Az emberek milliói ma keserű lemondással és riadt kétségbeeséssel merednek a civilizációvá nyomorodott kultúra romjaira. A megcsalatás érzésével bűnbakot keresnek, a céltalanul kiontott vérért felelősek után kutatnak és jobb hiányában jelszavak bódító italában keresnek feledést. Kritika nélkül támadnak mindent, amiről azt gondolják, hogy vélt tisztító munkájukban útjukban áll. A támadást az egyház sem kerülheti ki és gyakorta őreá zúdul a félrevezetett emberek vádaskodásának egész súlya. Kezében az élő víz kelyhével, a gyűlölködéstől izzó légkörben, mindenütt a földön , ahol a názáreti lelke él és hat, az egyháznak hallatnia kell szavát, még több erkölcsi bátorsággal és ha kell, a mártírium vállalásával is, minden más tábor felé, félelem nélkül. S Istentől rendelt hivatásának területén maradva, földiekben talán szegényebben, de lelkiekben meggazdagodva, úgy fogadja lelkébe a majdan megbékélt szívek melegéből feléje áradó fényt, visszfényét az égi magasságból reáhulló örök világosságnak, áldozatos munkája egyedüli jutalmaképpen.

Így járva tábort rideg lelkek és áttüzesedett szívek seregében, a hitvallók, vértanúk ragyogó útjára lépve, vegye fel a nemes harcot azokkal, akik a középszerűség vakondtúrásán állva nem tudják elhinni, sőt, egyenesen tagadják, hogy a jelenvaló világon felül van egy magasabb rendű világ is, amelynek égbenyúló csúcsai mágneses erővel vonzzák magukhoz az örök csillagnézők, az örök álmodók, az örök nyughatatlanok, Isten lelkének fényességétől megbűvölt glóriás hőseit. Azokat az égbe világító lelkű vértanúkat, akiknek jutalma idelent csak gúny és kereszt, odafönt pedig a Golgota sivár kővilága vár, s minden földi vagyonuk talán egy szál havasi gyopár, amit halódó szívükre borítva látják meg „a megnyilatkozott egeket”.

Ezeknek a hősöknek fénylő sorában menetelve járta a mártírok útját az egyetlen magyar földön született vallásreformátor, Dávid Ferenc is, akinek az vala a bűne, hogy a megoszthatatlan egy Istent nem tudta részekre osztani. Igazának vallói, mi, ma, a reformáció elindításának hónapjában, kegyelettel küldünk egy sóhajtást Erdély bércei felé, magas Déva vára mellett, ismeretlen sírhalmára. Boldog büszkeséggel gondolunk reá, akinek lelke most már a magas ég csillagösvényét járja és aki vezérharcosa volt annak a világraszóló küzdelemnek, amelynek során a magyar lélek a hit és lelkiismeret szabadságának törvényét minden népek között legelőször a föld kerekén meghirdette. Amit ma még itt kellene mondanunk a kulturvilág felé, azt csak gondoljuk. De erős hittel valljuk, hogy eljön az idő, és az nem most vagyon, amikor a földi igazság is éppen olyan magától értetődően megoszthatatlan lesz mindenki számára, mint maga az egy és oszthatatlan Isten.

És most kedves atyámfiai, szemeinket az Isten lelkének föltetsző villámlására szegezve, ajkunkat az evangélium élő vizének csöppjével en[yhit]ve, hordozzuk sorsunk nehéz keresztjét tovább, jézusi türelemmel, mint az eljövendő, boldogabb, égi haza boldogító reménységének boldog birtokosai. Ámen.

Barabás István

lelkipásztor

Barabás István 1928-tól 1950-ig a Budapesti Unitárius Egyházközség (Budapest V. Koháry u. 4.) unitárius lelkésze ezt a beszédét gyülekezetének nyilvánossága és a Magyar Rádió mikrofonja előtt mondta el az egykor Koháry, ma Nagy Incác utca 4. sz. alatti templomban. Hogy közelebbről mikor, arra egyelőre csak következtetni tudunk. Egyrészt a prédikáció megfogalmazásából, másrészt abból a körülményből, hogy a Magyar Rádió és Telefonhírmondó Rt. Anyagából előkerült gépiratos prédikáció (MOL K 615 360. cs.) első oldalán jól kiolvasható a „Dr. Randé” szignálás. Azt pedig tudjuk, hogy Dr. Randé Jenő 1946 és 1957 között volt a Magyar Rádió munkatársa (később főmunkatársa stb.). S mivel nevezett lelkészt 1950. november 1-jei hatállyal nyugállományba helyezték, 1952-ben pedig már meghalt, a beszéd a koaliciós években, 1946 vagy 1947 (esetleg 1948) októberének valamelyik vasárnapján hangozhatott el.

Barabás István egyébként az Istentiszteletek rádiós közvetítésének kezdeményezője volt. Mintegy 60 éteren át sugárzott beszédéből ez ideig alig egynéhánynak sikerült nyomára akadnom. Felkutatásuk pedig már csak azért sem lenne haszontalan, mert beszédei, prédikációi összegyűjtve, könyv alakban vagy füzetes kiadvány formájában soha nem jelentek meg.