Kedves Testvéreim!
Ha különbséget akarunk tenni, vagyis, ha megakarjuk különböztetni az Ószövetséget az Újszövetségtől, Isten és ember kapcsolatát, egymásra való hatását, egymáshoz való viszonyulását, akkor valahol egy vízválasztót kellene keresni, amely mint egy határ húzódik meg az un. két bibliai világ között. Ez a vízválasztó, ez a határvonal pedig nem lehet más, mint az a názáreti Jézus, akinek tanítása, próféciája, cselekedetekben megmutatkozó Istenhite kétezer évvel ezelőtt “lélekreformációt” hajtott végre korabeli embertársai lelki világában. Hogy nem lehetett könnyű dolga, az abból is következtethető, ahogyan viszonyulnak a megújuláshoz, a megtérésre való felszólításhoz a megelőző kor szellemvilágából maradt, abban leragadt írástudók és farizeusok. Valami olyan, vagy hasonló „lélekföldrengés” lehetett Jézus korában is, mint aztán több száz évvel később a reformáció idején.
Azt tudjuk, hogy a váltás mindig nehéz. Hagyományok, szokások, törvények tömkelegében és összevisszaságában, sokszor ezeknek puszta megszokottságában jobb elsimultan élni, észrevétlenül tölteni a mindennapokat, mintsem sokak szemében kitűnni a sorból. Ezt az egyszínűséget, a „léleksivatag porával” való azonosulást változtatta meg a maga alapjaiban Isten legjobbik gyermeke, a Názáretből jövő tanítómester: Jézus.
Testvéreim! Ahhoz, hogy folytassam a beszédem és kapcsolódjak is a felolvasott vershez, igencsak érdemes egy lelki pillantást vetni e rész 19. verésre. Itt a következőt olvassuk: „Mi szeressük őt, mert ő előbb szeretett minket”. Ebben a versben, mintegy teremtéskezdeti időre utalva hangsúlyozza János, hogy Isten az embert annak létezése előtt már szeretet-bizalmáról biztosította. És nem csak az első emberpárt biztosította erről Isten (és itt a paradicsomból való kiűzetés előtti időről beszélünk) de az utánuk következő mindannyiunkat, hiszen tudjuk, hogy Isten szeretete örökkévaló és személytől független. János tanítása alapján pedig, e 19. vers üzenete értelmében, ezt a már megelőlegezett és mindig sugárzó szeretetet kellene viszonozza Isten irányába a teremtés koronája: az ember!!
Érdekes módon erről a kölcsönös szeretet gyakorlásról tudomása kellett (volna) legyen - és talán volt is – az Ószövetség minden meghatározó szereplőjének. Maga a Tízparancsolat is erről szól! És mégis hányszor olvassunk Istennek esetenkénti haragjáról gyermekei irányába. „Az Úr haragja felgerjedt…Olvashatunk erről a 4Móz 25,3-ban. Itt Izrael elpártolásáról van szó. Józs 7,1-ben
„De az Izrael fiai hűtlenül bántak vala a teljes Istennek szentelt dolgokkal….”. Bir 2, 20 „Mivelhogy átalhágta ez a nemzetség az én szövetségemet, melyet atyáiknak parancsoltam, és nem hallgatott az én szavamra”.
Ugyanis az történik, és minden hasonló versből ki lehet olvasni, hogy az embert figyelmen kívül hagyta Isten szeretete. És, ahol csak tehette, bosszantotta Istent. Ennek tudható be az a sok konfliktushelyzet, amelyeknek sokaságával találkozunk az Ószövetségben. Nem csoda hát, ha teljes volt a véleménykülönbség a Jézust megelőző kor és a Jézussal érkezett újszövetségi kor között Isten megítélésében, Isten és ember kapcsolatában.
Igen! Pontosan ezt láthatjuk az evangéliumokban, hogy Jézusnak Istenhez való közeledése teljesen új alapokon áll. Már az Atya megszólításban benne van az a mély, meghitt gyermeki kapcsolat, amely a teljes bizalomra és a teljes szeretetre alapul. A jánosi levélben, e mai napra szóló bibliai vers első részében ezt olvastuk: „És mi megismertük és elhittük az Istennek irántunk való szeretetét.
Testvéreim! Egy őszinte, Isten ismeretén alapuló, meggyőző erővel ható eredménye ez a megállapítás a lélek munkálkodásának. Ahhoz, hogy valaki valakit, vagy valamit megismerjen, idő kell. És nem csak idő, ha nem az üggyel való foglalkozás. Ennek a mély kapcsolatnak az eredménye vezeti Jánost ahhoz a felismeréshez, amely aztán a Szentírás egyik gyöngyszeme is lett és a jézusi tanításnak a következményekét nyert kapcsolódási pontot Isten az ember között: Az Isten szeretet, és a ki a szeretetben marad, az Istenben marad, és az Isten is ő benne”
Mennyivel másképpen hangzik ez a bibliai vers, ez a megújult, a lélek őszinte kibontakozásában új lelki tavaszt ígérő megállapítás, mint az, amikor Istennek az ember által folyamatosan szított haragjával kell együtt éljen akár Józsué népének, akár a Birák korabeli embernek.
A Jézussal elkezdődött új időszámítás, nemcsak naptárszerit mondja ki, hogy Jézus előtt pl. első század, vagy Jézus után pl. 50-ben. Ez valóban több mint időhatár. Mert nem a számok világában nyer újrakezdést, hanem annál inkább a lélekben indít el egy olyan újjászületést, amely mind a mai napig meghatározza a kereszténység nemcsak számbeli gyarapodását, ha nem lélekszerinti fejlődését is.
A ma élő keresztény embernek nem kell rettegnie, mint az ószövetség emberének kellett Isten haragjától, mert ő ezt így tudta és minden jelenséget annak is tartott.
A ma embere, Isten gyermeke szoros kapcsolatban kell éljen teremtő Atyjával. Ez a kapcsolat a már említett kölcsönös szereteten és kölcsönös bizalmon kell alapuljon. Ezt az új-szövetséget, ha szabad így fogalmazni, kétezer éve örök érvénnyel írta alá lélekben Jézus Istennel.
Hogy megszeghető-e ez az újszövetség? Hitfelfogásunk szerint Isten nem tart minket semmilyen irányban kényszer alatt. Isten minket olyan tehetségekkel áldott meg, mint: a hit, értelem, szabadakarat, lelkiismeret, vagy a szeretet. Ezeknek vizsgálatában világossá válik előttünk mozgásterünk Istennel való kapcsolatunkban. Az unitárius keresztény ember ezeknek összességét a felolvasott bibliai versben találja meg. Ennél pontosabb iránytű és biztosabb út Isten és ember együttmunkálkodásában nem létezik. Bizton követhető, mert ezen az alapon épülhet csak Istenországa. Ámen
Benedek Jakab
2008. március 30