Advent 1 vasárnapja 2008

„Monda néki Jézus: És vagyok az út, az igazság és az élet" Jn 14,6

Kedves Testvéreim!

            Az elmúlt hetekben, napokban hangosbemondó k, mindenfelé kiragasztott hirdetések, falragaszok hívták fel a figyelmünket arra, hogy valami fontos esemény következik egy egész ország életében. Nem sokat kellett kíváncsiskodni ahhoz, hogy tudomásunkra jusson: parlamenti választásokra kerül sor nov. 30-án országszerte, sőt még ennek vonzás területe átnyúlik hetedhét országon túlra is, hiszen a megváltozott választási törvények szerint óceánokon túlról is lehet szavazatokat gyűjteni. Társadalmi kivetülése mellett egyéni és pártérdekek szerint is lázban égtek az érdekeltek, és az eszközök színes skáláját vonultatták fel, hogy önmagukra vonják a figyelmet. Nincs is ebben semmi különös, hiszen így működnek ezek a dolgok szerte a nagyvilágban. Az ígérgetések időszaka ez, amikor attól válhat naggyá, helyezheti előtérbe magát valaki, hogy  - nem is annyira minőségben, mint mennyiségbe - , ígérgetéseivel milyen mértékben tudja meghaladni ellenfelét, vetélytársát. Ez különösen fontos abban a tekintetben, hogy előbbre juthasson a ranglétrán, hogy bejárhassa álmainak, vágyainak útját.

            Az útról jut eszembe, hogy ilyenkor nem számít, hogy kátyús-e, vagy sima, az sem hogy kilométerben mennyit jelen, időben mikor érkezik meg a célhoz. A fontos vinni a hírt, hogy én vagyok a legjobb, új élet kezdődhet egyének és közösségek életében: ha, rám szavaztok, megválasztotok és így tovább. Sokan mondják és joggal, hogy többször kellene választások legyenek, mert akkor maga a választópolgár is, a mindennapok kisembere is a középpontba kerülne megannyi gondjával és bajával, és ha nem is oldódnak meg mindezek a gondok, de legalább jobban egymásra figyelünk.

            Testvéreim! Valahogy az elmondottaknak a tükrében figyeljük sokan  a körülöttünk zajló eseményeket, és talán alig vesszük észre, hogy megérkezett az adventi időszak, a Karácsonyra való készülődés áldott időszaka. Addig, amíg ma százak arra összpontosítanak, hogy bonthatnak-e este pezsgőt a győzelemre, addig nagyon sok helyen gondolom honi tájainkon, de szerte a nagyvilágban Jézust váró hangulat tölti meg az otthonokat, templomokat, de nem utolsó sorban az emberi szíveket és lelkeket.

            Kétezer esztendő távlatából és annak több- kevesebb ismeretében, gondolom megszokottnak tűnik az adventi időszak. A rohanás, az rohanás marad, a mindennapokban hordozott keresztnek súlya nem sokat változik, életünknek vannak napsütéses és árnyas oldalai. És ebben a mondhatni egyhangúságban szólít meg minket a názáreti Jézus és mondja nekünk is: ahogyan mondta tanítványának Tamásnak: „Én vagyok az út, az igazság és az élet".

            Ha most a Jézusra való találásunkban, az Istenhez való megérkezésünkben útkeresésünk folytán kétkedéseink támadnának, „mond kit/mit választanál? Mi lenne a mi feleletünk?

            Őszintén megvallva nem könnyű az útválasztás. Kísértések sorozatának van kitéve az ember, sokszor színdarabosdit játszik, csakhogy szerephez jusson. Sokszor feladja önmagát, megfeledkezve azokról az érétkekről, amelyek az Istennek tetsző élte mozgató rugói kellene legyenek. És ebben a kavalkádban, léleksokszínűségben, de ugyanakkor összevisszaságban is, folytatja Jézus felolvasott bibliai versünk részeként: „senki nem mehet az Atyához, hanem ha én általam".

            Jézus, különösen az adventi időszakban, a szeretet fényforrásához közeledve önmagát ajánlja fel követendő példaként embertársai számára. És mi a különbség a ma embere és Jézus között, kérdezhetnék sokan, hiszen jöjjetek énutánam, kövessetek engem, hallgassatok reám, szinte ugyanazok a szavak hangzanak el mai is, mint kétezer esztendővel ezelőtt.

            Testvéreim! A különbség mindig abban van, hogy ki mondja! Hogy milyen emberi, milyen erkölcsi háttere van a szavak hordozójának? Milyen fedezete van a kimondott szónak, milyen emberi magatartás erősíti, vagy gyengíti a szavak súlyát?

Ezen kellene elgondolkodnia ma mindenkinek. A kimondott szó nem attól lesz hiteles, ha minél hangosabban mondjuk, attól sem, hogy tülekedésünk folytán az első sorból, vagy a következő sorokból hangzik-e el. A szó valóságtartalmá t mindig a cselekedetekben mérik. Attól fajsúlyosabb a kimondott szó, hogy mennyire van túlsúlyban benne az őszinteség, az embertársért való tenni akarás, az egyének, közösségek gondjainak megoldására való törekvés.

            Ma sok próféta van, és így sokan prófétálnak. Jövendőmondástól hangos a táj. A nagy remények szédítő magasságából sokan már nem látják a valós dolgokat. Ezekhez is szól Jézus. Isten közelségébe nem a szavak szárnyán, de annál inkább,  a lélek szárnyán juthat az ember. A szeretet hullámhosszán kell elérni az embertársat és nem a hangosbemondó n. A mindennapok ismeretében kell felmérni a helyzetet és nem a feldíszített választási karavánok fényszóróinak tükrében.

            Lehajolni az emberekhez. Bekötözni a lelki sebeket. Sok a tennivaló. Egyre több. És kevés a munkás.

            Az adventi időszak kezdetén rátudunk-e hangolódni a jézusi közelségre? Vagy tegyük fel így a kérdést: Közel tudjuk-e magunkhoz engedni a Mestert? Kitudunk-e lélekben, őszintén tárulkozni előtte, vagy van rejtenivalónk, amit azért mégsem lenne jó, ha meglátna?

            Advent a karácsonyra való készülődés időszaka. A lélek felkészítése a nagy találkozásra.

Az együttlétre. A kizártság felszámolására. A lelkeknek otthonná tételére, ahol mindenkinek helye van.

            Advent a lelki fejlődés áldott időszaka, amikor vasárnapról-vasá rnapra megtapasztalhatjuk, hogy mennyire tudtunk azonosulni a felolvasott versük üzenetével, mondanivalójával.

            Az adventi gyertyák fényei ezt az utat világítsák be, hogy a keresztény világ Jézus nyomdokán Isten találhasson. Ámen

Benedek Jakab

2008. 11.30.  -  advent első vasárnapja