Úrvacsorai Ágenda 2009, Húsvét

„Mit keresitek a holtak között az élőt” Lk 24,5b

Ünneplő Testvéreim!

Túl van Jeruzsálem népe a golgotai szomorú,  egyesek számára lelki megpróbáltatáson, másoknak talán egy látványától érdekes eseményen. A tanítványok szétszéledtek.  Aritmatiai József  engedélyt kért Pilátustól, és Nikodemus segítségével Jézus testét a keresztfáról leveszik, lemossák, tiszta vászonba takarják és egy közeli sírboltba temetik.

            Véget ért egy emberi élet, s talán keresztfára juttatói elkezdhették örömünnepüket, úgy értékelve tettüket, hogy ezzel egy ideig csend és nyugalom lesz az egész provinciában. A római katona szava még egy ideig visszacseng a lelkekben: „Bizony ez az ember igaz vala” Lk 23,47, aztán minden elcsendesedik. Mint ahogyan temetéseken lenni szokott: a közvetlen hozzátartozók tovább gyászoltak, a keresztfa alatt ott roskadozó édesanyja Mária, és János a tanítvány pedig továbbra is átérezték a gyász személyes mélységét, mások pedig nyugovóra tértek, hiszen a következő nap talán újabb, érdekesebb dolgok történhetnek.

            Az ember azt hinné, hogy ezzel véget értek az események. De ebben az esetben nem így volt. És nem csak az első Húsvétnak a tovább éltetője az, ami ezután következik, de magának az emberi életnek is egy új meghatározást ad, új célt jelöl ki, egy új teret biztosít, és ugyanakkor  a  lélek örökkévalóságának lehetőségét nyitja meg. Más felekezetek az élet misztériumának nevezik ezt, mi azt mondjuk, hogy ez a lélek, az élet diadala a halál felett.

            Hogy ez mennyire így történhetett kétezer évvel ezelőtt, ezt csak a lélek tükrével, a lélek szemüvegén át tekintve értheti meg az ember.

            A sírbolthoz siető asszonyok megdöbbenve látják, hogy a kő el van hengerítve, a sír pedig üres. Aztán két fényes ruhában öltözött ember kérdezi tőlük a felolvasott bibliai versünket: „Mit keresitek a holtak között az élőt” és így folytatják: Nincs itt, hanem feltámadott!. emlékezetek rá, mint beszélt néktek, még mikor Galileában volt”. Lk 24,6

            Ünneplő Testvéreim!

            Jézus tanításaiból most két fontos dolgot emelnék ki, és ezeknek segítségével keresném a magyarázatot arra, amit a Szentírás és még sokan feltámadásként emlegetnek. Az egyik az, amit a Jn 4,24-ben   olvasunk: „Az Isten lélek”, a másik pedig Ján. 6,63. A lélek az, ami megelevenít, a test nem használ semmit. A beszédek, amelyeket én szólok néktek, lélek és élet” .  Ez a két jézusi mondás értetheti meg a legjobban velünk a  lelki feltámadásnak lehetőségét, annak lehetséges voltát.  Viszont, ahhoz, hogy Jézus halála után ez bekövetkezzen, oda elmaradhatatlanul szükséges volt  nemcsak a félelemmel teli, de az azon felülemelkedő hitre, mert ez tette bizonyossá a sírbolthoz kimenő asszonyok számára és számukra is, hogy Jézus, Isten bennünk munkálkodó lelke által, további lehetőséget kap emberi lelki életeket építő munkája folytatásához a halálon túl is. Ha ezt ilyen megközelítésben nézzük, látjuk és vizsgáljuk, akkor nem nehéz kiejteni  az örökélet gondolatát. Ugyanis saját életünkben már megtapasztaltuk, hogy lélekben szeretteink, akik már fizikailag nem lehetnek köztünk bennünk, általunk  tovább élnek. Sőt erőt jelentenek számunkra, bíztatást és reménységet, amikor elcsendesedve rájuk gondolunk.

            Így jön közel hozzánk Jézus is. Itt nem időben kell mérni a távolságot, hanem lélekben. Mennyire telített a lélek az emlékekkel, a tanítások időszerűségével, fontosságával, vagy mennyire üresedett ki a lélek ezektől, mennyire törlődött ki emlékezetünkből sok-sok kedves, vagy kevésbé kedves emlék.

            Ha párhuzamot vonunk a jézusi és szeretteink emlékét éltető érzések között, akkor mind a kettőt a lélek  súlyával kell mérjük. Ez tartja felszínen, vagy ez süllyeszti a mélybe az örökélet időállóságát. Az előbb egy szót említettem Testvéreim, hogy általunk! És ez nagyon fontos. Mert az anyaszentegyház is a tanítványok által kelt életre. Hogyha egy eszmének vannak hordozói, hirdetői, ha egy emlék, egy kedves arc ismételten megjelenik életünkben, az már az örökélet útjára lépett. De fontos tudni, hogy az örökélet nem bennünk teljesedik ki, ha nem Istennél. Mi egy láncszem vagyunk ebben a folyamatban. A végső állomás: az Isten. Ő az, aki a végtelen időben elhelyez minket, ha törvényeit megtartva szeretetben élünk egymással. Itt erősödik fel, az örökélet hullámhosszán a cselekedetekben megélt hitünk, mert ennek fénycsóvájában már benne van Isten felé, az örökkévalóság felé vezető utunk.

            Ezért mi is ma feltesszük a kérdést: „Mit keresitek a holtak között az élőt? A választ, Istennek, Teremtő Atyánknak,  és embertársainknak tetsző életünk adja meg. Így legyen! Ámen

Benedek Jakab