Bizalmunk Istenben és önmagunkban!

 

„Ne nyugtalankodjék a ti szívetek: higgyetek Istenben, és higgyetek énbennem” Jn 14,1

 

            Kedves Testvéreim! Kedves Atyámfiai!

 

            Egy mélyértelmű, de mondhatnám így is, hogy egy megrendítő beszélgetésnek lehet tanúja az, aki a János evangéliumának eme 14. fejezetét elolvassa. Jézus  tanítványai, pontosabban Tamás és Filep azok, akik e leírások szerint még mindig nem látják elég tisztán tanítványsági életük eddigi eredményeit, és végső fokon azt a célt, amire elhivattattak.

            Végig olvasva a 14. fejezetet, azt is mondhatnók, hogy nyugtalanságuk „időszerű”. Időszerű olyan értelemben, hogy addig kell kérdezni a kérdezhetőt, - jelen esetben Jézust - , ameddig közöttük van. Ameddig még újabb és újabb, eleddig még nem világos dolgokat világíthat meg számukra. És bár nagyon egyszerű, de mégis hihetetlenül mély értelmű szavakkal válaszol a Mester a tanítványoknak.

            Tamás kérdésére: „Uram, nem tudjuk hová mégy, mi módon tudhatjuk azért az utat?” Jn 14,5 Jézus válasza egyik gyöngyszeme a Szentírásnak: „Én vagyok az út, az igazság és az élet. Senki sem mehet az Atyához, ha nem ha én általam”. Jn 14,6

            Lehet-e Testvéreim ennél pontosabban, szebben, érthetőbben megfogalmazni az Istent kereső ember számára azokat a lehetőségeket, amelyek nyomán találkozhat a teremtmény a Teremtővel?

Mai világunk, életünk, a kételkedések, a bizonytalanság, az ígérgetések világa. Megrendült a bizalmunk önmagunkban, embertársainkban, sőt sokak bizalma megrendült még Istenben is. Kevés az olyan ember, akinek szavára alapozni és építeni lehet. A kételkedés annyira elharapózott, annyira erőt vett saját énünkben is, hogy minden lépésünk, minden tervünk, elképzelésünk előtt már betegesen tesszük fel magunknak a „Vajon lehetséges”? még inkább elbátortalanító kérdést, kérdéseket. A tamási lelkület nemzet-betegséggé nőtte ki magát. Ennek a betegségnek orvosa, csak egyedül Jézus tud lenni. Igen, Jézus, aki Filepnek a kérdésére:

„Uram mutasd meg nekünk az Atyát, és elég nekünk”. Jn 14,8 válaszolva mondja: „Annyi idő óta veletek vagyok, és még nem ismertél meg engem, Filep? A ki engem látott, látta az Atyát, mi módon mondod azért te: Mutasd meg nékünk az Atyát? Nem hiszed-e, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya én bennem van? A beszédeket, amelyeket én mondok néktek, nem magamtól mondom, hanem az Atya, a ki én bennem lakik, ő cselekszi e dolgokat. Higyjetek nekem, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya én bennem van, ha pedig nem, magokért a cselekedetekért higyjetek nékem”. Jn  14,8-11

            Szinte magam előtt Látom Testvéreim, ahogy Filep lehajtja fejét e súlyos szavak előtt. Mert e szavaknak súlya egyszerre fellelhető értelmükben és mondanivalójukban egyaránt.

            Pillanatok alatt újra elvonul előttem a három éves tanítványsági idő. Amikor nem csak a szép szavak, az alkalomadtán ünneplő tömeg, a meggyógyult betegek határtalan öröme, az írástudók és farizeusok, a hatalom emberei vádaskodásainak határozott visszautasítása tarkította a tanonc éveket, de annál inkább az a jézusi Isten szolgálat, amely messze kimagaslóan más volt mindenki más szolgálatánál.

Milyen érdekesen, de valahol egy kissé keserűen is mondhatta Jézus Filepnek: „..ha pedig nem, magokért a cselekedetekért higyjetek nékem”.

            Azon gondolkodom Testvéreim, hogy miért van az, hogy az élet a maga hibáival oly sokszor ismétli önmagát, anélkül, hogy sikerülne e hibáit valamelyest is helyre igazítania?

            Miért van az, hogy kétezer esztendő távlatából is még mindig önmagunkban hordozzuk a tamási, a filepi, és sajnos nagyon sokszor a júdási természetet és lelkület  is?

            Miért van az, hogy Jézus hiába mondja nekünk jóra intő, saját életünk, jelenünk, jövőnk megtartó tanításait, és mi „oda se neki”.

            Hova lett a Jézus lelkületű önbizalom belőlünk, de egyáltalán, az emberekből, az egész társadalmunkból? Amikor kimondott szavunkra elmondhatnók bátran, és mernők is vállalni: igen, higyjetek énbennem.

            Önbizalmunk mellett,  Jézus még egy igen fontos dologra hívja fel a figyelmünket. Azért nem említettem ezt hamarabb, mert embere válogatja, és kinek-kinek szabad akaratára van bízva a helyezés megállapítása.

            Jézus az Istenbe vetett bizalomról beszél. Azt mondja: higyjetek Istenben. Úgy is fogalmazhatnék Testvéreim, hogy e kettősség tudja csak egyensúlyban tartani lelki és fizikai életünk. Önmagunkra és Istenre való támaszkodásunk. Igen, Istenbe és önmagunkba vetett hitünk!! Nem feltétlenül a közmondás mondatja velem ez alap igazságot, mely szerint: „Segíts magadon és az Isten is megsegít”.  Hanem inkább ennek valóság tartalma. Kár lenne most arra pazarolni az időt, hogy érveket hozzunk fel az elmondottak igazolására. Ugyanis mindenki magán tapasztalhatta, érezhette, hogy milyen fontos Isten és önmagunk „jelenléte” bármilyen életproblémánk megoldásában.

            Éppen ezért igen fontos e jézusi tanácsot meghallgatni. Igen fontos e tanítás szellemében megtalálni ismét az egyensúlyt,  szóban és cselekedetben egyaránt.

            Milyen érdekes, hogy a kötéltáncosok ott fent a magasban egy rudat visznek magukkal. Egy kapaszkodót, amelyre a kiindulástól a

 

megérkezésig igen nagy szükségük van.

            Életünk magasságaiban és mélységeiben ez a kapaszkodó nekünk Isten. Keze, ha szemmel nem is látható, de mindig ki van nyújtva felénk és fogja a mi kezünk.

Igen, Testvéreim, Isten láthatatlanul is vezet minket, hogy önmagunkra és Ő reá találhassunk. Ámen.