Együtt,  a szeretetben!!

„Jézus pedig ezt látván haragra gerjede és monda nékik: Engedjétek hozzám jőni a gyermekeket, és ne tiltsátok el őket, mert ilyeneké az Istennek országa”. Mk 10,14

Kedves Testvéreim! Kedves Atyámfiai!

            Ismerős a kép, amit most mégis néhány gondolat erejéig felelevenítek előttetek.

Végelláthatatlan sorokban kígyóznak az emberek a különböző nyugati országok nagykövetségei előtt. Vasrácsokkal elzárt, őrző-védő alakulatokkal körülvett, mindenféle akadályokkal leszűkített, szinte egy személyre szabott bejáratokon lehet csak ezeket az épületeket  megközelíteni. Az alapos vizsgálat, a megalázó motozás után, Külföldi munkavállalási engedély megszerzése a cél, és ennek érdekében nem számít, sem éjjel, sem nappal, sem eső, sem szél, sem fagy, sem forró napsütés. Nem számít sem jóllakottság, sem éhezés. Sokszor  a cél szentesíti az eszközt is, így aki bírja - marja alapon valóban nem számít semmi sem.

Ha az országos helyzetet vesszük alapul, a sok munkanélküliséget, a bezárt gyárakat, megszűnt és bizonytalan munkahelyeket, akkor igazat adunk a tülekedők hadának. Látni a sorokban mindenféle embert. Olyat is, akiről bizton feltételezhetjük, hogy valóban dolgozni akar és olyat is, aki aligha tud eleget tenni a szigorú munkabírási követelményeknek. Látva a mindennapi nélkülözésből fakadó kétségbeesett arcokat, el egészen a nap mint nap egekig tornyosuló, társadalmi igények gerjesztette, saját magunk által is hozzáadott elvárásokig, mit tehetünk egyebet, mintsem bele egyezőleg bólintunk a látottak és hallottak folytán.

            A riporter kérdésére sokan a sorba állási körülményekre panaszkodnak, a balkáni feltételekre, a személyzet közömbösségére, az embertársak minősíthetetlen viselkedésére. Aztán megjelennek az első „megszabadultak”. Akinek sikerül megszereznie a munkavállalási vízumot, az elfeled minden tortúrát. Szeme előtt már glóriaként lebeg a megálmodott keresetei lehetőség. Pontos terve van az elkölthető pénz vonatkozásában. Akinek nem sikerül megszereznie a vízumot, az békát és kígyót emleget, de nem adja fel a reményt, hiszen a csábítás az folyamatos, állandó kísértőként van jelen a „menni akaró” ember életében.

            Az elmondottak után, amely úti riport is lehetne a munkavállalási vízum megszerzésénél, szegődjünk Testvéreim embertársunk mellé, aki sikerrel járta meg nagykövetségi „zarándokútját”, - legyen férfi, vagy nő,  - és kísérjük még egy kicsit figyelemmel életét.

Egy olyan embert szemléltünk ki, vagy netalán házastársat, akinek, vagy akiknek gyermeke is van, egy, vagy több. Az öröm az határtalan. Mindenki örvend, a felnőttek azért, hogy pénzkereseti lehetőséghez jutnak, a gyermekek a valószínű szebb ruháknak, játékoknak, édességeknek, vagy talán a világot-látás lehetőségének is.

            Aztán megtörténik az elválás, mindenki fogadkozik, hagyatkozik, feladatokat ró ki a másiknak. Az elmenők a maradóknak, a maradók az elmenőknek. Persze a gyerekek, mivel kicsik, a nagyiknál maradnak, vagy a rokonoknál. És megy minden a maga rendje szerint. Egy ideig. Levélváltás, telefonálás, pénzküldés. Mindenki jót remél itthon is, és messzi idegenben is.

            De a napok teltével, előtérbe kerül a család hiánya. Megdöbbentő híreket hallunk és olvasunk. Van olyan falu országunkban, ahonnan a munkaképes lakosság 7o-8o% külföldön dolgozik, és a gyermekek a nagyszülőkre, rokonokra vannak hagyva már évek óta. És amikor megkérdezték az idős nagymamát, hogy a kis unoka szülei mikor látogattak haza, megáll, elgondolkodik, és szemét törülgetve mondja: hát, talán két-három éve? És jönnek a panaszok. Statisztikai adatokkal támasztotta alá a hasonló helyzeteket a riporter. Nem emlékszem pontosan a számokra, de annyira megdöbbentett, hogy azt is mondhatnám, hogy ijedtemben elfelejtettem a mondottakat.

             A megdöbbentő hírek és képek láttán és hallatán a bibliai vers jutott eszembe Kedves Testvéreim: „Jézus pedig ezt látván haragra gerjede és monda nékik: Engedjétek hozzám jőni a gyermekeket, és ne tiltsátok el őket, mert ilyeneké az Istennek országa”.

Az ismerős történetben nem országhatárok választották el a gyermekeket a Mestertől, ha nem a tanítványok akarták ezt tenni, arra hivatkozva, hogy Jézus pihen. De  a tanítómester szeretete legyőzte a fáradságot, és a tanítómester szeretete legyőzte az elválasztó falakat is.

Érdekes és megható, ahogyan Jézus magához hívja, magához öleli, más, talán addig nem látott, idegen szülők gyermekét.

Mennyire elszomorító, fájdalmas, már-már felér a gyásszal, amikor arról hallunk, hogy gyermekeknek százai, ezrei, a jobblétben róluk megfeledkező szülő, szülők miatt nagyszülőknél, rokonoknál, de ami ennél is fájdalmasabb: gyermekmenhelyeken kell, „jobblétre” szenderüljenek.

Testvéreim! Jézus csodálatos tette példaértékű. El kellene gondolkodjon ezen minden szülő, minden gyermekkel megáldott, vagy gyermekneveléssel foglalatoskodó felnőtt ember.

            A pénz nem szabad elvakítson senkit, annyira, hogy megfeledkezzen Istentől kapott szülői kötelezettségeiről. Az árván, magukra, vagy másokra hagyott gyermekek vajon felnőtt korukban milyen érzéssel tudják mondani, ha egyáltalán tudják: „szép gyermekkor jöjj vissza egy szóra”. Amúgy is Testvéreim annyi fájdalom ér minket, kicsiket és nagyokat egyaránt. Legalább zárjuk ki ezt a közös fájdalmat életünkből és szóljunk Jézus szavával: „Engedjétek hozzám jőni a gyermekeket, és ne tiltsátok el őket, mert ilyeneké az Istennek országa”.

Kedves Tetsvéreim,  szülők és gyermekek!  Oh,  ne legyen semmi akadály akkor, amikor gyermekünk ölelésünkre vár. Ne legyen semmi akadály, akkor, amikor szeretetünk megtapasztalása lehet egyetlen gyógyír gyermekeink lelki gyarapodásában.

Ne legyen semmi akadály akkor, amikor élete legmeghatározóbb időszakában gyermekünknek szülői nevelésre van szüksége. Mert, együvé tartozásunk lehet csak biztos alapja és ígérete Istenországa megvalósulásának.    Ezt ne tévesszük soha sem elől.  Jézusnak e vasárnapon elhangzott felhívása erről is szól.  Ámen

Benedek Jakab