Emberi sorsok!

�És monda néki Jézus: A rókáknak barlangjuk van, az égi madaraknak fészkük; de az ember Fiának nincs hová fejét lehajtania�. Lk 9,58

            Testvéreim! Kedves Atyámfiai!

            A minap, az ég felé üresen tekintgető  gólyafészekről valaki szomorúan állapította meg, hogy elmentek a lakók. Három héttel ezelőtt Kolozsvár fele menet Segesvár és Medgyes között a villanyvezeték teljesen elfoglalva, több kilométer távolságon át fekete volt a fecskéktől. Ős is elmentek.

            Ami valamelyest megnyugtató a két említett történetben, az, hogy a köztudat szerint nekik két hazájuk van. Ha esetenként egyik hazájukban jobban fáznak is, mint a másikban, vagy idegen madarak foglalják el helyüket, ők erről csak az ők nyelvűken tudnak beszélni, es látni lehet, amikor és ahogy csiripelő hanggal röpködnek elfoglalt házuk, otthonuk előtt. Van egy történet erről, talán már tudjátok is, de a felolvasott bibliai vers honi tájainkra érvényes gyakorlata csendül ki a történetből. Így elmondom.

A fecskecsalád tavasszal megérkezik az eresz alatt található fészke elé. Nem mennek be azonnal, mert a fecskeszülők el szeretnék mondani fecskegyermeküknek, hogy ezt a házat ők építették, hogy mennyit dolgoztak, hogy legyen ahol a gyermekeiknek, unokáiknak éveken át lakniuk. Beszélnek a vidékről, az ott lakókról, a szomszédokról, viselkedésről, szokásról, és amint a lelkesedő szülőket   figyelmesen hallgatja a fecskegyermek, a fecskefészek idegen lakója kidugja fejét a fészeknyíláson és a fecskék által nem ismert nyelven megkérdezi: Mit beszélsz?

            Testvéreim! Atyámfiai!

            Manapság sokat beszélünk a lélekszám csökkenésről, a kivándorlásról. Az önmagát saját munkájába teljesen eltemető ember általában nem veszi észre, hogy mi történik körülötte, ha valamit érzékel is ezekből csak legyint egyet. Talán arra gondol, hogy családjából csak egy ment el. De száz családból már százan mentek el.

            Testvéreim! A nagyvilágban zajlik az élet. Emberek jönnek, mennek, meghallnak és születnek. Van, aki törődik önmagával, közösségével, nemzetének sorsával, és van aki nem. Ez mindig és mindenütt így volt. Azonban vannak kivételek is. Van, ami  most van és van ami itt van. A nagy nemzetek általában tudják, érzik velük különösebb dolgok nem történhetnek. Túlélnek földrengéseket, természeti katasztrófákat, még a háborúk sem ejtenek olyan nagy sebeket, mint a kicsiken és erőtleneken. Aggódásunk erdélyi kisebbségünkért nem hisztéria, ha nem aggódás és féltés a szó igaz és nemes értelmében. Példáért nem kell átmenni a szomszédba, csak át kell tekinteni a kerítésen. Ebben az aggódásban és féltésbe belezúg és visszahangzik, tehát visszhangzik Jézus mondása: �A rókáknak barlangjuk van, az égi madaraknak fészkük; de az ember Fiának nincs hová fejét lehajtania�.

Ismerjük el, hogy nálunk megbomlott a társadalmi rend. Itt most úgy van, hogy a kicsik tanítják a nagyokat, új világról szól ez a tan, ahol már nincsen, vagy egyre inkább nem divat a családi kötelék, felelősséget nem vállal senkisem az eljövendő nemzedékért, ha nem inkább megnyitja a ház ajtaját a nagyvilág felé és boldogulni külhonba küldi gyermekét.

Szinte már érzékelni lehet, hogy génjeink is megváltoztak, inkább szeretnek idegen génekkel vegyülni, mint ismerősökkel.

            Mit tehetünk? Mint említettem egyre kisebb lesz közösségünk. Aki marad még az is tántorog. A nagyvilág éhes a mi népünkre. Éhes, mert általában átlagon felüli tisztességes, becsületes, munkás embereket, ha nem is ölel forrón, de magához fogad.

            Milyen a jövő? Azt mondják Testvéreim, hogy Mohács után még nem volt ilyen nehéz. Ha elmegyünk, akkor ki kéri jogainkat és jogaink kinek kellenek? Ha elmegyünk , akkor miért öli most a testvér a testvért, a rokont, a barátot egy talpalatnyi földért, néhány fadarabért, amelyből sem bölcső, sem koporsó nem lesz? Miért, ha holnap, holnapután mindennek hátat fordítunk és úgy megyünk el, hogy vissza sem nézünk?

            És aki elmegy, miért panaszkodik, mert ismerjük el azt is, hogy sokan üzennek haza Jézus szavaival:  A rókáknak barlangjuk van, az égi madaraknak fészkük; de az ember Fiának nincs hová fejét lehajtania�.

            Sokan azt mondják, csak azért beszélgetünk, hogy ne hallgassunk. De ha mind hallgatunk, akkor ki figyel fel reánk. A néma gyermeknek az anyja sem érti a szavát.

            Azt mondtam el, amit mindenki tud, de amiről beszélni kell. Azért kell beszélni, mert a beszédből kialakulhat egy cselekvési irány. Az egyház egy közösség és ez a közösség önmagát kell erősítse. Itt nem azonnal anyagiakra kell gondolni. A találkozás, bekapcsolódás a közösségi életbe, részt venni az imádkozás alkalmain, ezek mind, mind közösséget erősítő cselekedetek.

Mi tökéletesen tudjuk, hogy a külvilág hangos az ítélkezésektől. Hogy mindenki jobban tudná csinálni egy adott helyzetben a dolgokat, mint mások. De azt is tudjuk, hogy a tettek emberei  legtöbbször sehol sincsenek. A fogjuk meg és vigyétek hozzáállásból, sem őseink, sem a jelen nemzedék nem tudtak és nem tud jövőt, megmaradást építeni. Ilyen vonatkozásban nem csak a külhonba szakadt fiaink üzenete fog fájdalmasan érinteni, de a belső vélemény is megegyezik a külsővel: �A rókáknak barlangjuk van, az égi madaraknak fészkük; de az ember Fiának nincs hová -és nem lesz hová - fejét lehajtania�.

Nekünk ez a szülőföldünk, és ez a hely az otthonunk.  Ha lélekszámban nem is tudjuk látványosan magunkat erősíteni, lelkünket mégsem hagyhatjuk parlagon. A legnagyobb erőnk lelkünkben és szívünkben van. Ott van az egymásra vigyázó tekintetekben. Még megmaradt otthonainkat nem tehetjük otthontalanná. Nem adhatjuk fel Testvéreim önmagunkat.

Wass Albert soraival zárom beszédem, de azelőtt még hozzáteszem, mindezeken még érdemes gondolkodni.

�Kivághatják a fákat mind egy szálig,

Porrá tehetik, házunk, mindenünk.

Mégse győzhetnek le soha, apám.

Mert g y ü m ö l c s f á t ott

csak mi ültethetünk!

(Levél, Bajorerdő 1947)

            Még egyszer elmondom a verset kedves Testvéreim. Egy szót Wass Albert szíves engedelmével kicserélek, mert mi még

itthon vagyunk.

�Kivághatják a fákat mind egy szálig,

Porrá tehetik, házunk, mindenünk.

Mégse győzhetnek le soha, apám.

Mert g y ü m ö l c s f á t  itt

csak mi ültethetünk!

   Ámen.