Felelősséggel élve!

 

�És monda az Úr Kainnak: hol van Ábel, a te atyádfia? Ő pedig monda: Nem tudom, avagy őrizője vagyok-é én az én atyámfiának?  1Móz 4,9

 

Kedves Testvéreim! Kedves Atyámfiai!

 

            A felelősségről szeretnék beszélni ezen a vasárnapon.

Isten felelőssége gyermekei iránt.

Az ember felelőssége Isten iránt.

Az ember felelőssége embertársa iránt.

Szándékosan a sorrendet megfordítva, ez utóbbival kezdeném.

Az ember felelőssége embertársa iránt.

Az elmúlt vasárnap du. a már általam régebb is említett �Csellengők� �műsorát� nézve egy család különös története ragadta meg figyelmemet. Egy apa elhagyja a családját, amelyet egyéves kislánya és annak édesanyja alkot. Elmondják, hogy hogyan is történt mindez. Az édesanya fürdeti kislányát és közben, valószínű biztonsági okokból bezárja az ajtót, benne felejtve belül   a kulcsot a zárban. Közben megérkezik az élettárs, az apa,  zárva találja az ajtót, kulcsával nem tudja kinyitni a zárba  benne felejtett másik kulcs miatt, és egy ideig tartó várakozás után elmegy,  - három hónapra. Hiába tudakolóznak utána, semmi hír, ő pedig nem ad magáról életjelt. Aztán egy véletlen folytán, - egy számla kiegyenlítése miatt � végül is ráakadnak tartózkodási helyére és az egymást meggyőző beszélgetés után, ismét egymásra talál apa, anya,  és gyermek.

            Tehát, mint a mesében, a boldogság végelláthatatlan örömével végződik a történet. Mondom, mindenki boldog, a műsor szerkesztője, a család és mi is. El is lehetne felejteni az egész történetet, ha egy �óvatlan� pillanatban nem döbbenne rá az ember arra, hogy az egész társadalmunk, sőt az egész világ át van szőve ilyen és hasonló valóságtörténetekkel, lelki megrázkódtatásokkal, lelki kínokkal, tragédiákkal. És ezt látva, hallva lépten-nyomon, akaratlanul is feltevődik a kérdés: Hol van? és egyáltalán van-e felelősség tudat a társsal, az embertárssal szemben? Legyen az gyermek, szülő, testvér, rokon, ismerős!!

            Mire minderre a közömbösség fásult érzésével egyet legyintenénk Testvéreim egy újabb képsor, - ez már egy hazai adón,  és    mint dézsából hideg víz  - ébreszt rá arra a valóságra, hogy még sok a bepótolni valónk a felelősségérzet vonatkozásában.

Ha a szülőt úgy általában megkérdezik, hogy mi a legdrágább számára,  akkor gondolkodás nélkül válaszolja, hogy a gyermeke. És ez a legtermészetesebb is. Akkor, ha ez így van, akkor miért van az, hogy országunkban,  - és más országokban is  -  ezrekre tehető az olyan gyermekek száma, akiket a külföldön dolgozó szülők szándékosan kezdenek elfelejteni. Olyan nagyméretű problémává nőtte ki magát �az újvilági évek során�, a valamikor családban élő, de ma már nagyszülők és dédnagyszülők által nevelt gyermekek sorsa, amivel az amúgy is gyengélkedő román társadalom, sem az ugyanezen a szinten lévő kormány, nem tud megbirkózni. Egy újabb, szemünk előtt  felnövő nemzedék van veszélyben, és ez joggal teszi fel a felelősségérzet kérdését állami hatóság és egyének részéről egyaránt. Amikor már a gyermek sem számít, csak a pénz, a jobblét csábító ereje pedig  legyőz minden lelki érzelmet és kötődést, akkor nagy baj van Testvéreim! És ez a baj,   -a lélek ilyen irányú betegsége - beláthatatlan következményekkel járhat!!

            Megrázóan szól a kérdés és a felelet egyaránt évezredek távlatából:

�És monda az Úr Kainnak: hol van Ábel, a te atyádfia? Ő pedig monda: Nem tudom, avagy őrizője vagyok-é én az én atyámfiának?  Vajon elhallatszik-e Isten és Káin ezen szomorú párbeszéde Kedves Atyámfiai, a napsütötte ültetvényekre és megannyi munkatelepre szerte a nagyvilágba? Elhallatszik-e Spanyolországtól el  Olaszországig, Magyarországtól el Németországig, Izraeltől el Ausztráliáig, tengereken innen és tengereken túl? Eljut-e a kérdés a szülők felé: tudtok-e valamit gyermekeitekről, vagy, egyáltalán akartok-e tudni róluk? A tűző napfényben megcsillan-e vajon az elhagyott, talán el is felejtett gyermeki könny �a délibábos rónaságon�, azoknak könnye, akik már évek óta nem látták sem apjukat, sem anyjukat? Igen, Testvéreim, az édesanya és édesapa meséje helyett csupán csak a hazaküldött cuccos játékok ringatják beváltatlan álmokba ezeket a gyermekeket!!!

Talán egy kissé fanatikusnak tűnik, de azért merem remélni, hogy a hívő ember számára nem annyira szigorú e kijelentés, hogy igenis felelőséggel tartozunk, és egyben felelősek is vagyunk, Isten iránt, és Isten előtt, minden cselekedetünkért.

A fent említett történetek annyira sokkoló hatással kellene legyenek Isten gyermekére, hogy fel kell ébredjen, lángra kell gyúljon benne a felelősség érzet Isten iránt, már annál az egyszerű, de biztos ténynél fogva is, hogy minden életek teremtője és megtartója maga az Isten.   Isten gyermekeinket, szeretteinket, embertársainkat, teremtett világát, felelősségünk hatáskörébe állította. És Isten rendszeresen megkérdez minket: �hol van Ábel, a te atyádfia? S bár lelkünk Isten csodálatos gazdagságának, lelkének része, mégis a legszegényebbek lennénk Testvéreim, ha csak így tudnánk felelni:   �Nem tudom, avagy őrizője vagyok-é én az én atyámfiának?

�Hol van Ábel, a te atyádfia?� Igen Testvéreim, ezt a kérdést Isten teszi fel nekünk, ha mi nem vagyunk képesek magunknak feltenni. Mert Isten felelősséget érez minden gyermeke iránt. Ez a felelősségérzet magát a számonkérést is jelenti. Ugyanis, semmi sem mentesülhet és nem is mentesül a felelősségre vonás kérdése alól.

És ezt az Isten által gyakorolt felelősségre vonást nem szabad zaklatásnak venni. Istennek joga van, mint minden teremtmény Atyjának, megkérdezni gyermekét: mit tettél, mit teszel azért, hogy világom és benne az élet nekem is tetsző legyen. Mert nem csak önmagunknak kell tetszelegjünk Testvéreim. Nem csak önmagunkat kell meggyőzzük jóságunkról, sokszor úgy érezzük, eget rengető csodás tetteinkről, de annál inkább Istent is. Hiszen Isten az, aki megítéli minden cselekedetünket.

És én megvagyok győződve arról, és gondolom, ez kell legyen minden Istenben bízó ember szent meggyőződése is, hogy a káini válasz nem megnyugtató, közel sem kielégítő sem Isten, sem ember felé: Nem tudom, avagy őrizője vagyok-é én az én atyámfiának?

Éppen ezért Testvéreim, gondolkodjuk el az Istentől reánk ruházott egymás iránti, és Teremtő Atyánk iránti felelősségünk magunkba hordozott,  jelenlegi állapotán. Ha pedig hiányosság van ebben a tekintetben, akkor mihamarabb pótoljuk ezt a hiányosságot, mert Isten már a következő percben megkérdezheti tőlünk: �hol van Ábel, a te atyádfia?�. Nekünk pedig Testvéreim, a kérdésre válaszolni kell!!!   Lehet, hogy  azonnal!!!  Ámen