- húsvéti ágenda -
"
A mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma".
Ünneplő Gyülekezet! Kedves Testvéreim!
Még a Húsvétot megelőző 6. vasárnap délután történt a következő. Az egyik világutazó Csilléről és Bolíviáról szóló útbeszámolóját néztük a Duna TV műsorán, amikor valaki igen csak bátran, dörömbölni kezdett a veranda külső ajtaján. Siettem ajtót nyitni az érkezőnek, amikor a már oly sokszor megszokott kép tárult elém. Zsebében kotorászó, bizonyítékot kereső vándor, szava meg nem állt, csak mondta jövetele célját. Távolról érkezett, halálosan megéhezett, és így tovább. A Mester szava jutott eszembe: "Mert éheztem és ennem adtatok, szomjúhoztam és innom adtatok, jövevény voltam és befogadtatok engem, Mezítelen voltam és megruháztatok, beteg voltam és meglátogattatok, fogoly voltam és eljöttetek hozzám". Mt 25,35-36.
Igen, jóhiszeműen, mert az éhezőnek ennivaló kell, szelet kenyérrel tértem vissza várakozó embertársamhoz. És akkor jött a meglepetés. Különös fintorral, a kenyeret is és engem is megalázó hangon adta tudtomra a vándor, hogy neki nem kell kenyér. Na csak, gondoltam magamban, de már nem volt, akivel tovább társalogni, mert vérig sértve bandukolt ki a kapun a néhány perccel azelőtt halálosan éhes ember.
Ünneplő Testvéreim! Unalmas a történet, mondhatnák nagyon sokan, ugyanis naponta ismétlődnek ezek a történések igen sokunkkal. Hogy miért mondtam el mégis ezt a történetet, osztottam meg ezt a személyes élményt? Azért, mert a világon mindenütt a legtermészetesebb módon az éhezőnek kenyeret, enni valót, a szomjazónak vizet, innivalót adnak. Talán itt nálunk van csak az a fordított helyzet, hogy kenyér és víz helyett, kimondottan pénz kell az éhezőknek és szomjúhozóknak.
Azért is mondtam el a történetet, és inkább, hogy képzeljük mi is magunkat egy vándor szerepében. Hiszen mi magunk is az élet vándoraiként érkeztünk ide Húsvét Ünnepén az Úrasztalához. És mi magunk is kopogtatunk egy lelki otthonon, és történetesen belülről Jézus nyit nekünk ajtót, Jézus köszönt minket nagy érdeklődéssel. Mi pedig előadjuk a tőlünk megszokott módon, - ez is lehet sokféle - jövetelünk célját. Mester, lelki éhség gyötör, éhezünk és szomjúhozunk az életünket megtartó evangéliumod után. Jöttünk, hogy tanításaiddal útba igazítsál minket, jöttünk, mert lelki és fizikai betegséget sokasága gyötör, jöttünk, mert megaláznak, kigúnyolnak az emberek, jöttünk, mert nincsen, aki meghallgasson, mert nehéz az élet keresztje, mert bánatunk, van, mert gyász szakadt reánk, mert Jézus, reád, a Te segítségedre van szükségünk! Jézus alázatosan az asztalra mutat, mint tette valamikor a 12 tanítványa társaságában két évezreddel ezelőtt. És akkor mi, önmagunkból szinte kikelve, megkérdezzük: csak ennyit adsz nekünk?
Testvéreim! Fura történet lenne, nemde? Tagadhatatlan, hogy változó világunkban változnak a szokások, különböző dolgokhoz való hozza állásunk. De a változás nem szabad lelki süllyedést jelentsen. A változás nem jelentheti önmagunk megtagadását. Nem jelentheti emberségünk, istenfiúságunk, jézustanítványságunk feladását! A keresztény ember mindig nagy örömmel és lelkesedéssel, ugyanakkor lelki megelégedéssel és hálával kell kinyújtsa kezét a felkínált kenyér és bor után. Az elutasítással nem csak a felkínált alkalmat, lehetőséget tartjuk távol magunktól, de azt is, aki szeretettel, békességgel, lelke minden jóindulatával szeretne felénk közeledni.
Érdemes elgondolkodni a dolgok felett. Ugyanis meggondolatlan döntéseinknek lelkünk szenvedi kárát. Vagy testünk. Ne utasítsuk el tehát a felkínált alkalmat, éljünk vele itt és most, de életünk minden pillanatában, mert azt mondja, azt ígéri nekünk a tanítómester, Jézus: "Én vagyok az életnek ama kenyere, a ki hozzám jő, semmiképpen meg nem éhezik, és a ki hisz bennem, meg nem szomjúhozik soha". Jn 6, 35 Ámen
Benedek Jakab