Mert te jó vagy Uram!!!

“Mert Te jó vagy Uram és megbocsátasz, nagyon szereted mindazokat, akik hozzád kiáltanak”. Zsolt 86,5

            Kedves Testvéreim! Kedves Atyámfiai!

            Ahogy egyre közelebb kerülünk az ünnephez, az ember az ő alaptermészetéből kiindulva egyre többet foglalkozik Istennel. Vagy igy is mondhatom, hogy egyre többet gondol  Istenre és Istenhez fűződő kapcsolatára. Bizonyára ez összefügg a lelki készülődéssel is, hiszen Húsvét üzenete elvárja, megköveteli ezt a “meghittebb kapcsolatot”.

            A 86. zsoltár a maga teljességében Isten közeli, a zsoltáros  teljesen  beleéli magát ebbe a lelki hangulatba.

            Ugyan nem csak ez a rész érezteti a zsoltáros istenközeliségét, hiszen a többi fejezetből is ez súgárzik ki, azonban itt találjuk kiemelten az általunk is oly sokszor megfogaalmazott kérést, amely igy hangzik: “Mutasd meg nékem a te útadat, hogy járhassak a te igazságodban, és teljes szivvel féljem a te nevedet”. 11v., és amely egyben a lélek búzgóságára??!! is rávilágit.

            A felolvasott verset ellemezve, Testvéreim, a zsoltáros az első részben Isten jóságáról és megbocsájtásáról beszél. Egy pillanatig átvillant gondolat világomon, hogy Isten megbocsátó készségéről szóljak, azonban ez Istennél nem csak készség, mint általában az embereknél lenni szokott és aztán  ezen a szinten meg is áll, mert Isten minden egyes alkalommal véghez is viszi az ő megbocsájtását gyermekei irányában. Nem tudom, hogy lehet-e érezni az elmondottakból a külömbséget az Isteni jóság- megbocsájtás és az emberi megbocsájtás között. Azt azonban minden képen érdemes kihangsúlyozni, észrevenni, hogy a megbocsájtás szoross kapcsolatban van a jósággal, vagy ha úgy tetszik, fogalmazhatunk forditva is.

A jóság bár tapasztalhatóan Istennek a gyermekei iránti ragaszkodásával, gondoskodásával, szeretetével  is összefüggésben van, ugyanakkor érezhetően kisúgárzik a teremtett világ minden részére, éppen úgy, amint a felkelő nap súgarai is ezt teszik, amint megsimogatják arcunkat. Isten is igy simogat meg minket minden nap az ő jóságával, még akkor is, ha mi elfoglaltak, vagy akár gondbamerültek vagyunk.

            Biztosak lehetünk abban, hogy nincsen véletlen a zsoltáros által emlitett jóság és megbocsájtás egymás melletti felsorakoztatásában. Ez a két lelki kincs egymásból következőleg tud igazán kiteljesedni és az ember életében olyan irányváltoztatást eredményezni, amely a szó igaz és nemes értelmében képessé tehet minket a testvéri, a felebaráti szeretetre.

            A húsvéti ünnepkörben ezt ezért is érdemes Testvéreim kihangsúlyozni, hogy az emberek ne mehessenek el csak úgy  a közvetlen közelükben, vagy a körülöttük zajló események mellett, mert viszonyulásbeli megváltozásunkra van szükség.  Ilyen  a zsázszor és ezerszer megismétlődő közömbösség, a meggondolatlan feszitsd meg kiáltás, ilyen az a pilátusi lanyhaság, amely a felelősség elháritásával tud csak “áll-maradandóságot” alkotni.

            A zsoltáros azzal, hogy kiemeli Isten jóságát és megbocsájtó akaratát gyermekei felé, közvetett módon felénk is fordul és hozzánk is szóll. Azt próbálja súgalni nekünk, hogy szólitsuk meg Istent, hiszen ő szereti, ha mi vele beszélgetünk. Istennek nincsen terhére a gyermekei irányából érkező megszóllitás. A zsoltáros ezt igy fogalmazza meg: “nagyon szereted mindazokat, akik hozzád kiáltanak”.

            Az Atya-gyermeki viszony, meg is kéri, azt is mondhatnám, hogy meg is követeli ezt a bensőséges kapcsolatot. A párbeszéd fontossága azért is nélkülözhetetlen az ember számára, mert sokszor érezzük magányosnak, vagy akár elhagyatottnak magunkat. Ilyenkor nagyon fontos,  hogy valaki melletünk legyen, hogy valaki megfogja a mi kezünk és vezesse, irányitsa lépéseinket.

Ady Endre irja  Az Úr érkezése c. versében:

“Mikor elhagytak, mikor a lelkem roskadozva vittem, csöndesen és váratlanul átölelt az Isten”.

            Igen, az isteni jelenlétben élő, érző és gondolkodó ember azonosulni tud a zsoltárossal, aki a 17. versben azt mondja: “Adj jelt nékem javamra”. Hogy mi lehet az isteni jel?

            Testvéreim, én úgy gondolom, hogy ezt magunknak, személy szerint kell megéreznünk, akár vig örömben, akár pedig a fájdalomban, a szomorúságban.

          Az isteni jel folyamatosan súgárzik az emberek felé. Csak rendelkeznünk kell azzal a készülékkel, amely képes felfogni és átalakitani ezt a jelet. Ez pedig a Lélek. Istennek egy része bennünk, amely tovább súgározza ezt a már általunk átalakitott jelt embertársaink felé.

            Az isteni jel nem üress, éppen ellenkezőleg: tartalommal bir. Tartalmazza azokat a lelki kincseket, amelyeknek birtokában az ember kiteljesitheti küldetését.

            Az isteni jel megmútatja bennünk azt a töbletet, amely kiemel minden más teremtmény közül, és képessé tesz arra, hogy egyrészt Istenben bizó emberek legyünk, másrészt pedig, hogy embertársainkkal békességben éljünk. Ez pedig a szeretetben csúcsosodik ki.

            Az isteni jel erre összpontosit, erre biztat, ennek az irányába akarja kimozditani sokszor holtpontra jutott életünk.

            Testvéreim! Az ünnepnek hoznia kell valamit a mi életünkre nézve. És éppen a húsvéti ünnepkör az, amely a legjobban rávilágit az ember gyarló létére, ugyanakkor  éppen a Húsvét ünnepe az, ahol láthatóvá válik Isten jósága és megbocsátása.

            Ebből a gyarló állapotból akar kiemelni minket üzenetével a zsoltáros. Hogy igenis képes az ember arra, hogy ő maga is jó legyen, hogy ő maga is megbocsásson, hiszen Isten gyermeke, és Isten felruházta minden gyermekét ezzekkel a képességekkel. A döntést mi kell meghozzuk, Isten ebben hitünk szerint szabad mozgást biztosit nekünk.

            Döntenünk kell, hiszen a Húsvét ünnepe, a mi döntésünktől függően teljesitheti csak ki az örökéletbe vetett hitünk.  Ámen.

Benedek Jakab,  Segesvár

2008. 03. 09.