Kedves Testvéreim! Kedves Atyámfiai!

Ez a vasárnapi istentisztelet a gyermekekről szól. Nem a közelmúltban tovatűnt un. Gyermeknap kapcsán szeretnék beszélni Isten  legdrágább ajándékáról, a gyermekről, ha nem abból az alkalomból, hogy egy évadra befejeződött a vasárnapi iskola. De (főleg) abból az alkalomból is, hogy a következő héten kinyílnak az iskolák kapui, hogy elbocsássák tanítványaikat. Lesz, akinek rövidebb időre engedik el "kezét", - a nyári szünidőre, - lesz, akinek végleg, azzal, hogy ez utóbbiak számára új feladatok következnek.

De, azért, hogy ne távolodjunk el a bibliai verstől se, amelyet az apcsel írója megfogalmazott,  "Megismertetted velem az életnek útjait, betöltesz engem örvendezéssel a te orcád előtt",

Testvéreim abba az időbe szeretnélek vissza vezetni gondolatban, amikor meg tudtad,  megtudtuk az "angyali örömhírt",  - mint valamikor József és Mária - hogy gyermekünk születik.

Mikor megszületett csodálkozva hajoltunk föléje, a hasonlóságot kerestük, büszkén vállalva az utódlás ilyen szerű érzését (is) . Minden mozdulatát árgus szemekkel figyelve, egyszer csak, gyermekünk rálépett az �életnek útjára�. Alig volt egy éves, talán napokkal kevesebb, vagy több, de mindenbe belekapaszkodott csak, hogy megmaradhasson ezen, az �élet úton�.

Ahogy aztán számára - és számunkra is  - nőtt az élettér úgy töltött el minden újabb nap �örvendezéssel a te orcád előtt�. Gyermekünk növekedésével nőtt Istenhitünk is, sőt, ahogy gyermekünk kezdeti biztonságát, az anyai, apai kéz,  - vagy egyéb megfogható tárgy, asztal, abrosz, szék -  növelte, úgy a mi szülői biztonságunkat, reménységünket maga a gondviselő Isten erősítette. Ez tagadhatatlan Testvéreim. Nem tudom, létezik-e olyan szülő, aki ezt ne tapasztalta volna meg. Ha bevallja, ha nem a gyermekkel kapcsolatosan a legtöbbször Istent kérdezte. A legtöbbször Istentől kapta a tanácsokat, persze a léleknek útján.

De, repül az idő. Sokan azt mondják, hogy csak egy álom. És ebben az �álomképben� sok kis mozaik kocka idézi a múltat. Amikor óvodába ment. Vajon hogy illeszkedik be a többi gyermekek társaságába? Mennyire tud leszokni arról, hogy minden az övé és hogy minden eddig csak érte volt? Mennyire tudja kinyitni szívét és lelkét, értelmét a közösség felé, a mellette levő gyermekek, a társak érdekébe? Egyszerre találtuk szembe magunkat  - szülő és gyermek - ezekkel a �nagy� feladatokkal. Aztán az iskola. A nevelés különféle, minden irányból gyermekünkre törő áradata. Mint felemelt zsilipkapukon az átrohanó víz, úgy mosta, tisztította, látását, értelmét a sok tanács, intés, figyelmeztetés. Néha kérdőre vonás. Máskor a számon kérés. Egyre inkább tudatosult a bibliai vers: �Megismertetted velem az életnek útjait, betöltesz engem örvendezéssel a te orcád előtt�.

Hát így repül az idő Testvéreim! Most volt, amikor minket bocsátott el az iskola. (Csak zárójelbe mondom, hogy alig vártuk, hogy sokszor nyűgnek éreztük, a tanácsokat felnőtt okoskodásoknak hittük, és így tovább�)

Sokunk számára bármennyire is fel voltunk tarisznyálva testet és lelket tápláló �elemózsiával�, mégis úgy éreztük, hogy �reánk szakadt� az élet.

Olyan utakat is megismertünk, amelyek távol vannak Isten világától. Amelyek teljesen ellent mondanak azokkal az ismeretekkel, amelyeket még akkor �tiszta gyermek szívvel� megismerhettünk.

Most, amikor ők is kirepülnek az életbe, azt szeretnők, ha gyermekeink, ők az útra indulók, csak szépet és jót ismerhetnének meg ebből a világból.

Azt szeretnők, ha a világ megannyi gyermeke a miénk és másé egyaránt boldog lehetne.

Hogy számukra Isten világa megmaradhatna annak a gyermekkori világnak, ahol kicsik és nagyok mindig mosolyogva köszönthetnék egymást.

Isten gondviselése, áldása kísérje életeteket. Legyen kéréseitek meghallgatója. Váljon valóra életetekben a szentírás üzenete: Megismertetted velem az életnek útjait, betöltesz engem örvendezéssel a te orcád előtt.    Ámen