Nézegetem Unitárius Falinaptárunk július 17-re szóló �naprakész� bibliai versét és úgy döntök, hogy ez lesz e vasárnapi egyházi  beszédem alapgondolata. Úgy érzem, hogy e kijelentő módban is íródott apostoli üzenet, sok gondolatot ébreszthet mindannyiunk múlt és jelen életében egyaránt.

Talán első gondolatunk gyermekkorunkba vezet vissza, amikor vérszerinti testvéreinkkel nem csak a játékok, akkor még szerény világában merültünk el, de annál sokkal gazdagabban, lépten, nyomon erről a szeretetről tehettünk bizonyságot egymás iránt. Bizonyára mindenkinek van valamilyen emléke, amely erről a testvéri szeretetről szól. Nekem is van, nem is egy, de a sok közül most egyet megosztok a gyülekezet tagjaival. Úgy szól a történet, hogy az óvoda udvarán több gyermektársunkkal együtt felkapaszkodtunk egy almafaágra és himbálóztunk rajta. Aztán egyszer a túlsúly miatt az ág egyet roppant és máris a földön hemperegtünk, akkor még vidáman. De nemsokára jött az ovonéni és a többi gyermek véleményére hallgatva minket - a fiú ikertestvéremmel � �jelölt ki� vétkesnek. A büntetés, - mint általános módszer akkoriban, -  a sötét éléskamrába való bezárás volt. Igen ám, de nekünk van egy iker leánytestvérünk is, és addig, amíg mi belülről csaptunk iszonyú zajt ordításba menő sírásunkkal, addig ő kívülről addig rúgta az ajtót, amíg a büntetés végrehajtók megunták a csatazajt, és szabadon engedtek fogságunkból. Igen, ha most vissza gondolok annyi év után ezekre a történetekre, akkor azt mondom, hogy a testvéri szeretetet volt az, amely nem csak ez említett alkalommal, de ki tudja hányszor megmutatkozott gyermekkorunk évei alatt.