Dávid Ferenc emlékbeszéd 2003. november 16-án.

Textus: 1Kor 3,10-11: mint bölcs építőmester, alapot vetettem, de más épít rá tovább. Vigyázzon azonban mindenki, hogyan épít rá. Mert más alapot senki sem vethet a meglevőn kívül, amely a Jézus Krisztus.

Húsz évig becsülettel szolgálván a hazámat,

Jellemem ismeretes a fejedelem előtt.

Gyűlölt bűnömül azt róják fel, hogyha kutatnád,

Hogy három helyett vallom az egy Igazat.

Istenfélelem így lett "bűnné", mert sose mertem

Többre felosztani azt, aki örökre csak egy-

Három részre tagolni fel azt, kit senki sem oszthat,

Azt, aki mindig egész: tiltja örökre hitem.

Mennyei szózata szentül megtiltotta a végest

Összekeverni az ég isteni dolgaival.

A született fiút én nem mértem a Nemszületetthez,

Aki magának elég; senki sem éri fel őt.

S mert nem vallom a tévelyedést, ez volt a parancsuk:

Tartsam titkon, amit józan eszem szava mond-

És mit rég a Sabellius ostoba szája kimondott,

Azt a hazug dogmát én sohasem követem-,

Mert szégyelltem a Szűz méhébe bezárni az Istent,

Kit befogadni az ég végtelen űrje se bír-

S nem hiszem azt, hogy az Isten az éhségtől vagy a szomjtól

Mint fiú sírva kiált, és hogy az arca tejes,

Nem hiszem én, hogy fájdalmában reszket az Isten,

És hogy olyan szörnyen ölte meg őt a halál-

Szégyen lenne, ha hivő nyelvemet ily mocsok érné,

S hogyha beszennyezné lelkem a hitbeli bűn;

Csak igazat szóltam, a hazug misztériumoknak

Ellene voltam: e "bűn" hozta reám bajomat.

Éppen ezért lett börtöni éj a jutalmam, ezen majd

Ámul a kései kor, hogyha igaz hite lesz.

Jaj, mikor ér már véget a vakság és a hazugság,

Észbeli tévelyedés és üres babona?

S újra mikor jut az emberiség el az egyszerű hithez,

Hogy nem három urat, újra csak egyet imád ?

( Tóth István: Múzsák fellegvára /A kolozsvári latin nyelvű humanista költészet antológiája/.

Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1977)

A fenti sorokat Dávid Ferenc, unitárius egyházalapítónk és első püspökünk a dévai várbörtönben írta.

Emlékezzünk e novemberi vasárnapon testvéreim, Dávid Ferenc egyházalapítónk és első püspökünkre.

Miről is szól az ő története?

Képzeljük el, hogy egy épület erőssége nagy mértékben függ az alap szilárdságától. Minél erősebb az alap annál tartósabb az építmény! Vagy: Alapja – átvitt értelemben – mindennek van: egy embert csak jól megalapozott, bizonyítható vádak alapján lehet elítélni. Bármilyen gazdasági kezdeményezés kudarcba fullad, ha hiányzik a kezdéshez szükséges pénzalap. A lelki, vallásos életben is szükség van alapra.

A felolvasott bibliai versek erről beszélnek. Egy alapról, melyre az apostolok , egyházalapítók építették fel a saját hittanaikat, egyházukat. Ez az alap mindeniknél Jézus tanítása.

Ezen áll a keresztény egyház épülete! Csak ezen az alapon épülhet a hívő lélek Isten templomává. És mondjuk, ha az alapozás jó volt, akkor az épületnek is szilárdnak kell lennie. Ha az alap időtálló, márpedig eddig azt senki meg nem ingatta, a ház is tartós kellene legyen.

Csakhogy a keresztény egyház történetében nem épp így alakultak a dolgok. Az apostol szavaiból indulva ki: erre az alapra más épít.

Az első keresztények a jézusi alapon építették tovább az egyházat, sokszor áldozatok árán is a jézusi szellemben.

A hatalomra jutott utódok azonban lassan hamis, kitalált tanítások tégláit kezdték reá rakni. Igy rakódott rá a tiszta jézusi eszmékre a különböző dogmák és tévhitek halmaza. A végén a fal lett a fontos és nem az alap; Jézus istenítése, imádása. Nem az Isten és ember iránti szeretet, amely Jézus tanításának legfontosabb része.

Az igazságot nem lehet véka alá rejteni, előbb utóbb világosság derül mindenre. Igy történt ez a jézusi alappal és a rá épített épülettel is. Hiába takarta el a hamis eszmék fala az alapot, egyszer csak eljött az ideje, hogy a vakhit épülete összeomoljon s újra felragyogjon a tiszta jézusi eszmék fénye.

A reformátorok rendre mind levettek egy – egy sor téglát a falból, de nem volt merszük teljesen lebontani azt.

A reformátorok a régi tant még csak revisio alá sem vették. (Harnack)

A reformátorok az ó-katolikus dogmák és föltevések közül sok olyat megtartottak, a melyek nem voltak összhangban alapgondolataikkal. (Loofs.) Ha az evangélium a törvény végét, úgy a reformáció a dogmák megszűnését jelenti (Harnack).

Ezzel egyenlő értékű és a mai kor fölfogásával összehangzó Dávid Ferencnek az a gondolata, hogy a hitnek olyannak kell lenni, a melyet az egyszerű nép is megért és megtarthat. Ezért helyeselte pl. az úrvacsorának két szín alatti kiosztását, mert így nemcsak a papok, hanem a hívek is részesülhettek belőle. Ezért követelte minden emberi találmány elvetését, hogy az Isten és az ő fia a Jézus uralkodjék a szívekben.

Idáig csak Dávid Ferenc jutott el. Az épületet az alapig bontotta le. Ez volt a bűne. És mint bölcs építőmester Ő a tiszta jézusi alapra építette egyházát, vigyázva hogy az alaptól ne térjenek el a falak.

Jézussal együtt vallást tett az egy Istenről. Hitt egy szerető Atyában aki megbocsátó és türelmes. Jézust embernek, Isten fiának vallotta, aki ma is hív: kövess engem!

S mindezek ellenére ellenfelei újítónak, a vallás elferdítőjének és megrontójának vádolták. Hiába hangoztatta türelemmel, megértést remélve: hogy „…nincs a világnak semmi oka lázongani azok ellen, akik a különböző úton, módon eltemetett igazságot napfényre törekszenek hozni.”

Hiába hangsúlyozta, hogy a hit Isten ajándéka, a hitéért senkit sem szabad bántani, elítélni.

Ő maga lett ennek az áldozat.

A hagyomány szerint 1579. november 15.-én Dávid Ferenc töretlen hittel, a dévai vár börtönében, meghalt. Halálának körülményei és temetési helye ismeretlenek. (ki lehet bővíteni több életrajzi adattal)

Börtöne falára írta – a hagyomány szerint:

„Semmi erő soha nem tartja föl azt, aki igaz. Azt írtam s hittel hirdetem, amiket érzek: holtom után a hamis hit Babilonja ledűl.”

Ezek a történelmi tények emelik ki a Dávid Ferenc igazi érdemeit. Először is azt, hogy ő a kor követelményének megfelelően a dogmákat elvetette s azok helyébe az ismeretet állította, különösen a Biblián alapuló ismeretet. „Aki megismeri Istent, hiszen benne s hiszi azt is, hogy Isten gondot visel rá.”

Végrendeletét a századok igazolták, de azok érvényesüléséért még sokat kell nekünk küzdeni, késői utódoknak, építőknek. Ezért emlékezünk, hogy ne feledjünk, és az emlékezésen keresztül erőt merítsünk:

Dávid Ferenc vezérelve a szüntelen reformálás volt: "Akiket Isten Lelke megvilágosított, nem szabad hallgatniuk, sem az igazságot el nem rejthetik. Akkora a lélek ereje, hogy az emberi ész minden hamis leleményét megvetvén, csak azon célra törekszik, hogy Isten dicsősége terjedjen, az egyház épüljön." (reformáláson nem a szüntelen újítást, változtatást kell érteni, hanem felülvizsgálás, alkalmazkodás az adott körülményekhez, elvárásokhoz {utólagos betoldásom})

Bátorságot és legyőzhetetlen erőt abból merített, hogy reformációja isteni igazságot tartalmaz. Nem az újítási vágy, hanem a megismert igazsághoz való szilárd ragaszkodás jellemzi Dávid Ferencet.

Minden reformátort megbecsült, s ami jót munkájukban talált, megtartotta, de nem elégedett meg egyikük tanításával sem, mert azt látta, hogy „az emberi szerzésnek" egy némelyikét továbbra is megtartották.

Rá a szüntelen fejlődés, haladás volt a jellemző: gondoljunk arra, hogy ő is fokozatosan jutott el az egy Isten eszméig. Végig járta a reformáció útját: elfogadta és hirdette Luther tanait, de aztán megismerte Kálvin tanait és annak a követésére szegődött; hogy fokozatosan tisztuljon le benne az evangéliumok tiszta tanítása az „Egy Istenről, az Ő fiáról, a názáreti Jézusról és az Ő tanításáról”. (ki lehet bővíteni!) „Mert csak hiába gondolkodunk addig a Babilonnak elromlásáról, míg az egy tanítóval a Krisztussal és annak igéjével meg nem elégedünk. Az anyaszentegyházat az Isten beszédének kövéből kell felépíteni.”

Ehhez pedig az szükséges, hogy „A szent lélek által a hamisat az igaztól meg tudjuk különböztetni. Jézus megmondta, hogy a vigasztaló lélek mindeneket eszetekbe juttat. Isten mindenkinek ad annyi lelket, hogy megértse mi szükséges neki az idvességre.”

Az idvességnek és az igazságnak megértésére vezérel: „az Istennek igéje." Ha helyes az írás magyarázása, ha követjük tanításait, akkor megnyerjük idvességünket.

A magyar lélek gondolat-irányának, önálló életének, önbizalmának, függetlenségi hajlamának kedvezett azzal, hogy értelméhez fordult, a nyilvános vitatkozásokat a nép előtt tartotta s őket is belevonta a hitviták körébe. Ezzel az eljárással az egyszerű ember is nemcsak öntudatossá lett, hanem hitének apostolává. Így az elrejtett Isten élő Istenné, az elfogadott hit élő hitté lett. A külső forma helyébe lépett az elevenítő lélek. A cselekedet hatásában keresett titkos eredmény helyett, prófétai lelkesedés és apostoli tűz működött a szívekben. Ez pedig gyorsan terjedt (ki lehet egészíteni a kerek kő hagyományával, mely szerint a híre hamarabb hazajutott szülővárosába, mint Ő maga a hitvitáról !!! {az unitárius címerben ott a kerek kő, a szilárd alap, melyen a szelíd galamb áll} ): Kolozsváron túl Erdély falvaiban, az Aranyos, a két Homoród, a Nyikó és a Nyárád, az Olt és a Maros mentén, ahol az igazságra szomjúhozó lelkeket megérintette.

A megismerés alapja elkezdte az építést: Új ország, abban új igazság lészen és az igaz hit (a tiszta jézusi evangélium) fog uralkodni a szívekben. Az emberek szeretni fogják egymást, a békesség fog uralkodni közöttük, s a szeretet szelíd lehelete megenyhíti a megsebzett szíveket, s megvalósul az Isten országa itt e földön.

Ennek munkálásába fogott bele Dávid Ferenc, mutatva nekünk is a továbbépítés útját.

Mi késői Jézus követők és Dávid Ferenc hívek tartsuk meg amit elődeink ránk hagytak és ebben a szellemben építsünk tovább. Ámen!

Léta Sándor