S ha böjtölünk, akkor mit eszünk?

„Vessétek le a régi élet szerint való embert , aki csalárd és gonosz kívánságok szerint megromlott; újuljatok meg lelketekben és elmétekben, öltsétek fel az új embert, aki Isten tetszése szerint valóságos igazságban és szentségben teremtetett.”

Pál levele az Efézusiakhoz 4:22–23

2006. február 28. napjával a farsangi mulatságok után átléptünk életünknek egy másik időszakába, amely a jelzett nappal, Húshagyókeddel indul. A név már önmagában sokat elmond: elhagyom magamtól a húst. Ez a húsmentes időszak addig a nagy ünnepig tart, amíg magunkhoz vesszük a húst: Húsvétig. Hat kerek hétig. Közérthető nyelven úgy nevezzük: Nagyböjt.

Az elmúlt időszakban volt néhány olyan beszélgetésem, amelyből az derült ki számomra, hogy ennek az időszaknak az értelme nem egészen világos. Az első ilyen élmény az a klasszikusan protestáns kijelentés volt, miszerint a böjt katolikus szokás és nekünk semmi közünk hozzá. Egy másik tapasztalásom az volt, amikor a böjtről és annak szokásairól beszélgetve valaki föltette a kérdést: S akkor mit esszünk, ha böjtölünk?

A továbbiakban ezeknek a kérdéseknek a megvilágítására törekszem.

Jómagam anyai ágról református-unitárius vegyes településről, Kőrispatakról, apai ágon pedig színtiszta unitárius településről, Énlakáról származom. Bár katolikusok egyik faluban sincsenek, azért a böjti időszakot mindkét faluban megtartották, nagypénteket teljesen étel nélkül csak vízzel ünnepelték, és ha a húsfogyasztást nem is szabályozták, arra azért odafigyeltek és odafigyelnek ma is, hogy a böjt hat hetes időszakában semmiféle mulatságot ne tartsanak. Emlékszem még azokra a régi ünnepi élményekre, amikor nagypénteken levágtuk a bárányt, és amikor a vacsoracsillag megjelent az égen szertartásosan elfogyasztottuk az aprólékját. Pedig mondom, katolikusok nincsenek egyik településen sem. Ugyanilyen szokással említhetném akár a feleségem szülőfaluját a majd teljességében unitárius Homoródalmást, a szomszédos református-unitárius Székelymuzsnát, a református Székelydályát. A települések sorát közel sem befejezve még el kell mondanom, hogy a református egyházbeliek minden böjt és advent első vasárnapján úrvacsorával élnek, így adva meg az ünnep méltóságát és egyben hangsúlyozva a fontosságát.

Eddig még csak a protestáns falvak szokásait emlegettem. A sort tovább folyatva kiléphetünk a Kárpát-medencéből és a keresztény vallási területről. A böjt mint gyógymód és mint vallási szertartás minden ősi vallásnak és olyan kultúrának, amely műveltségét a teremtett világgal való kapcsolatra alapozza, szerves része. Példaként a buddhizmustól a perzsa vallásig bármelyiket említhetném.

Azt hiszem a fentiek alapján kizárhatjuk azt, hogy a böjt kizárólag katolikus szokás. Az őszinteség kedvéért azonban hozzá kell tennünk, hogy a böjtöt mint vallási és lelkiségi gyakorlatot a keresztény világban ma főként ők hasznosítják.

Akkor pedig mi a böjt?

Az imént már elárultam annyit, hogy vallási és lelkiségi gyakorlat, amely minden ősi vallásban és kultúrában megtalálható. Ez eddig tiszta sor, de a pontos megértéshez még választ kell adni arra is, hogy miért pont ebben az időszakban van, és miért pont a húsfogyasztást korlátozza?

A böjtnek a lényege a szervezet megtisztítása, kitakarítása. De a böjt sohasem csak testi gyakorlat. A böjthöz, mint vallási gyakorlathoz hozzátartozik az állandó imádkozás, az elcsendesedés, a befele fordulás. Ezek nélkül a böjtöt, mint a szervezet megtisztítását már hasznosítja az orvostudomány is és ezeket a tapasztalatokat hasznosítva alakította ki a diétát. A vallási és orvostani eredményeket megcsapolva születtek meg a fogyasztói társadalom új keletű fogalmai mint a fogyókúra és egyéb  nem böjtök, hanem „kúrák”: lé-kúra, gyümölcs-kúra, zöldségleves-kúra stb.

Még egyszer tisztázzuk: a böjt nem fogyózás, a böjt nem éhezés, a böjt nem csak méregtelenítés, a böjt nem üresen maradás.

A táplálkozás szabályozásával a böjt a test és a testiségünk ellenőrzése és lelkiséggel való feltöltése. Böjtöt tartva ugyanaz történik az emberrel, mint egy matematikai egyenletben. az egyenlet megoldása közben, a képlet szerint ha egy negatív előjelű tagot átviszünk a másik oldalra, akkor az ott pozitív előjellel fog megjelenni. A böjt ezért nem diéta és kúra. Mert bizonyos lelkiségi kiegészítőkkel, amennyiben a testtől elvesszük az ételt, akkor a megvonás a lelkiség szintjén pozitívumként fog jelentkezni. 

Miért ebben az időszakban van?

Néhány hónappal ezelőtt egy négy hetes gyakorlatunk volt, advent. Akkor arra vártunk, hogy a fény kiáradjon a sötétségbe borult világra. Arra gyűjtöttük egybe minden erőnket, hogy a sötétséget legyőzzük. Egy kicsit ahhoz hasonló ez a mostani időszak is. Karácsony után mulatozással kezdtük a sötétségből való felfelé ívelésünket. Azonban az ember csak úgy nem léphet át a világosságba. A sötétséggel való harc és a mulatozás az embernek majdnem minden erőkészletét felemészti. Ezeket újra kell tölteni, hogy a világosságot kapott ember élni tudjon, alkotni tudjon, szeretni tudjon, nevetni tudjon. Szükség van arra, hogy a fény felé tartó ember megálljon és aktiválja minden égi és emberi erőforrását, hogy ki tudjon teljesedni.

Miért a húsfogyasztást korlátozza?

Ahhoz, hogy választ tudjunk adni erre a kérdésre először az ősi hagyományokat kell megértenünk. A böjtöt alkalmazó ősi hagyományok rendszerét Pál apostol foglalta össze nagyon tanulságosan, amikor kijelentette, hogy amíg a test emberei vagyunk, addig távol vagyunk az Úrtól. Aki pedig ezt megértette, az már azt is érti, hogy a böjt miért a húsfogyasztást korlátozza. Azért, mert az Istentől távol élő ember testiségét, földiségét, harckészségét, Káini gyilkos ösztönét  leginkább a vér, a hús fejezi ki. Azzal hogy az ember bizonyos szakrális időkben lemond a húsfogyasztásról gyakorlatilag azt célozza meg, hogy fölülemelkedjen saját testiségén. 

Megáll hát az embernek fia, hogy aktiválja minden égi és emberi erőforrását, hogy ki tudjon teljesedni. Kiteljesedni pedig csak úgy tud, ha fölül emelkedik a testiségen. Ezért szabályozza a táplálkozását és böjtbe kezd, hogy testének ellenőrzésével lelkiséggel töltse fel magát. Szabályozza életvitelét, közben pedig imádkozik és Istenhez fordul, hogy tőle nyerjen világosságot.

Tapasztalatból tudom, hogy aki időnként nem törekszik lelkiségének ilyenszerű megújítására; nem él benne a teremtett világ évköri változásrendjében, nem járja be annak bizonyos időegységenként feltáruló szakrális útjait; egyáltalán nem törekszik arra, hogy életében legalább egyszer átlényegüljön önmaga testiségén, vérbőségén, az soha nem fogja megérteni a szent iratok legmélyebb értelmét és mindig csak egyszerű szöveggyűjteményként fogja olvasni őket. 

Legyen akkor az előbbiekre egy személyes példa is, nehogy csak elméleti sallangnak véljék: A szent iratok közül mindig szeretettel olvastam és olvasom Jób könyvét. Sok mindent megtanultam belőle és sok mindenre ráirányította a figyelmem. A szakirodalomban úgy szerepel, mint bölcsesség-könyv, mint filozófiai tananyag. Az ember ezeket megtanulja, aztán értelmileg a megtanultak szerint közelít egy-egy szent irathoz. Ilyenszerűen többször átolvastam én is a könyvet.  Megállapítottam, hogy milyen csodálatos leírások vannak benne, milyen mély gondolatok, milyen szép hasonlatok,  meg ilyesmiket. Egyik alkalommal, amikor többnapos, csak vízzel való böjtöt tartottam különös élményeim voltak. A böjt alatt néha hangokat hallottam, állandóan úgy éreztem, mintha a valóság átmosódna egy másik világba, éjszaka hánykolódtam az ágyon és gyakran igen félve és rettegve ébredtem fel, mintha valami nagyon félelmetes lenne a közelemben. Síró görcsöm volt és valami kimondhatatlanul szorított belülről. A böjt után valami leírhatatlan kényszert éreztem Jób könyvének olvasására. Hosszú ideig nem tudtam szólni, amikor az itt következő részhez értem: „Titokzatos szó jutott hozzám, de csak suttogást fogott fel belőle a fülem, / éjszakai látomásoktól felizgatva, amikor mély álom száll az emberekre. / Rettegés és reszketés fogott el engem, és rettegés töltötte el minden csontomat. / Szellő suhant el az arcom előtt, felborzolódott a szőr testemen.”  (Jób 4:12–15). Csak olvastam, olvastam, újra olvastam és egyre csak azt hajtogattam: Nem hiszem el! Ez lehetetlen!  Szakirodalmi ismerettel többször olvasva a könyvet, annak valóságos üzenetét csak akkor értettem meg, amikor a szent irat Istenről szóló megrendítő vallomása  az én személyes Istenélményemmel találkozott.

Mert amikor önmaga vérbőségén, testiségén fölülemelkedik az embernek fia, akkor megvilágosodik  az ő látása és kitisztul az ő szíve. Nem hiába szorgalmazza az apostol ilyenképpen a gyülekezeti tagok megújulását: „...mondjatok egymásnak zsoltárokat, dicséreteket és lelki énekeket; énekeljetek és mondjatok dicséretet szívetekben az Úrnak, és adjatok hálát az Istennek, az Atyának mindenkor, mindenért...”(Ef 5:19-20) Mert csakis így tudjuk megtalálni önmagunkban az embert „aki Isten tetszése szerint valóságos igazságban és szentségben teremtetett.”(Ef 4:23 ) és aki „Teremtőjének képmására állandóan megújul, hogy egyre jobban megismerje őt.”(Kol 3:10)

Demeter Lóránd Sándor