Éltető Lajos (Portland, OR)

ELMÉLKEDÉS

Kedves barátaim, üdvözöllek benneteket az oregonbeli Portlandból.

Bizonyára tudjátok, hogy tavaly ősszel gutaütés ért. Bal felem megbénult, egy darabig állni sem tudtam, nemhogy járni, rövid ideig enyhe kiejtési hibával beszéltem. Azóta igen lassan ugyan, de sokat javultam. Bottal, de járok, a beszédhiba rég eltűnt, ismét dolgozom, csak éppen még a bal kezemnek nem veszem nagy hasznát, de remélem, idővel az is javul majd. Azt mondják, évekig is eltarthat, míg a kéz, ez a rendkívül komplikált szerkezet, helyrejön - ha helyre jön - az ilyen esetben.

Vallásunk tanítása szerint a keresztény embernek minden, még a rossz is, javára válik. Hiszen minden, ami történik, Isten akaratából történik, s mivel Isten csak a jót akarja, minden, ami történik, az jó -- legfennebb mi, emberek nem értjük az Ő magasabb szándékait: „Ki tudja miért?"- kérdezzük sokszor, értelmet keresve ott, ahol nem találni. Hát ezt én így nem tudom egészen elfogadni. Viszont a rosszból is lehet tanulni, azzal szolgálhat a rossz tehát javunkra, hogy általa is bölcsebbek lehetünk. Bizony néha épp a rossznak a tapasztalata az, ami lelkileg leginkább nevel, megváltoztat, amiből megtanuljuk másként látni életetünket. A rossznak a leküzdése pedig: megerősít. De mivel nem lehet semmi megtörténtet meg nem történtté tenni, okosabb beletörődni a tényekbe, s ebben az értelemben mégiscsak fejet hajtani Isten akarata előtt, s kérni az Ő kegyelmét.

Gyönyörűen fejezte ki ezt nagy katolikus költőnk, Pilinszky János egyik elmélkedésében. Egy lányról szól, akit elhagyott az egyetlene, s aki úgy érzi, képtelen egyedül folytatni az életet.

... A sötétség se segített, az imádság se segített rajta - írja Pilinszky. Akkor megrémült: a veszteség, mint valami rettenetes súly nehezedett rá, és nem mozdult el róla. Már nemcsak szenvedett, egészen egyedül maradt, s félelem szállta meg ebben az ember nem lakta egyedüllétben.

Legyen meg a Te akaratod, susogta, s újra és újra csak ezt ismételte, s már nem várt semmire, vagy talán csak arra, hogy engedelmesen meginog, és eltűnik a teher alatt. S ekkor történt valami, amin később, hónapok múlva is elgondolkozott. A súly egy pillanatra se mozdult el róla, de mintha valaki megigazította, helyére rakta volna, mint régi gyerekkirándulásokon a megcsúszott hátizsákot. „Kösz" - mondta ilyenkor, s rámosolygott a barátnőjére, s lehetett újra továbbmenni, fáradtan is megnyugodott léptekkel az emelkedő országúton. Valami ilyen történt vele most is, az éjféli sötétségben. De hogy valóban ez történt, azt bizonyosan csak hónapok múlva tudta meg, mikorra már az idegen teher csodálatosképp eggyé vált vele, fölszívodott, és pótolhatatlan békévé változott benne.

***

Egy évvel ezelőtt a záró istenszolgálaton Szent Istvánról s a magyarság iránt tanusított jóindulatról beszéltem, arról, amit az amerikai üzleti világban „goodwill"-nek neveznek. Istvánért néhány barátomtól kikaptam; jobban tetszettem volt nekik ugyanis Koppány szerepében, amit azelőtt való este én olvastam volt Madarász Pál színdarabjából.

Hogy Szent Istvánt magyar nacionalista szempontból ki hogyan ítéli meg ma, a 21. században, praktikus szempontból nem érdekel, legfennebb mint történelmi vita, ami a végeredmenyen jottányit sem változtat. De nagyonis érdekel Szent István a pozitív jelkép, ami nemzeti imázsunk része, és más népek szemében is gyarapítja a magyarság értékét, megbecsülését. Ezt az értékes szimbólumot vessük el most azért, mert a szélsőséges jobboldalnak (vagy a baloldalnak, mert ebben ugyanazt a követ fújják) nem tetszik István személye és műve, nem tetszik a nyugati kuktúra, nem a katolicizmus, sem a kereszténység, ami szerintük „idegen", annak ellenére, hogy ezer éve a miénk, s ami nélkül ma sincsen semmiféle etikai alapunk? Hová gondoltok, emberek? Isten helyett Hadúrt követnétek, aki magyar kitalálása ellenére csak a „mérges kis Wotanok" egyike, ahogy Babits Mihály látta? Így ír „A magyarok istenéhez" c. versében Istenről, a magyarországi nácimajmolás kezdetén:

Mert nem lehetsz a mérges kis Wotanok
öccse te, egy a sok közül, pogány
csillag, hanem ki eljött, csillagoltó
nap, s kinél kisebb nékünk nem elég:

magyarok és mindenek Istene.

Megismétlem: a mi érdekünk az lenne, hogy a világ rajtunk keresztül minél jobban megismerje Szent Istvánunkat, az ő érdemei révén pedig minket is. Az írek itt egy évszázada Szent Patrickjukból élnek, akinek a napját egész Amerika megünnepli, annak a Patricknak, aki tényleges vagy legendabeli, de mindenesetre jelképes érdemeivel megnyerte az amerikai többség jóindulatát. E goodwill nélkül aligha volna ma független Írország. Mi lenne, ha aug, 20-án, a magyar Szt István napját családias piknikkel ünnepelnék meg itt velünk együtt a népek? Bárcsak meg lehetne ilen szokást honosítani!

Talán jobban tudja és érzi a rokkant mint az ép, hogy mindnyájan másokra vagyunk utalva, bármit is fecsegnek Amerikában az individualista, öncsinálta emberről, a „self made man"-ről. Magyarország sorsa jobbra fordult az utóbbi években, maholnap teljes jogú tagja lesz a nyugati államközösségnek. Ezért dicséretet érdemel a mai magyar kormány, de politikája nem lenne sikeres a Nyugat jóindulata nélkül. Ezt pedig nem, vagy nem csupán a mai nemzedék érdemelte ki. Hozzájárultak a pesti srácok, de hozzájárultak Kossuth meg Rákóczi is, avagy a Bercsényi francia huszárjai, hogy csak néhányat említsek a hosszú sorból. Ez is egy formája a mennyben felhalmozott kincseknek, melyekről Jézus beszélt.

De vegyünk egy számunkra még idevágóbb példát, a magyar unitáriusokét.

Bartók Béla írja róluk:

"A magyarság számára talán a legszomorúbb, hogy az egyetlen magyar alapítású egyház, az Erdélyben a XVI. században született unitárius - amely humanizmusával, a vallásszabadság 1568-ban kimondott törvényesítésével és haladó szellemével kiemelkedő lehetne - állandó szálka volt a többi keresztény felekezet szemében. Ez gyakran ma is tapasztalható. Kis létszámuk miatt igen sokan nem is ismerik őket, és az időnként nyilvánosságra kerülő híradásokat idegenkedve vagy értetlenül fogadják."

Bartók jól tudta, hogy a baj sokkal mélyebben van, a lelkek mélyén: a magyar kultúrában sokak számára sajnos negatív értelme van a humanizmusnak, a haladó szellemnek, még a szabadságnak is. Nem csak mert a kommunisták kisajátították ezeket a szavakat, hanem mert ezek a liberális eszmények nem kongruensek, összeillők történelmünkkel, ami majdnem a csökönyösségig konzervatívvá alakította népünket. Ám ugyanezek az eszmények itt, Amerikában, ahol elvégre legtöbbünknek élnünk s halnunk kell, erényeknek számítanak, olyan elvekkel egyetemben, mint a tolerancia és a pragmatizmus. Innen az a hihetetlen fordulat, hogy egy-két nálunk is szerepelt erdélyi magyar unitárius kezdeményezésére - gondoljunk csak Gellérd Juditra, Harrington Donaldra, Harringtonné Szántó Anikóra - az amerikai unitárius-univerzalista egyház keretein belül elindult egy mozgalom, az ún. Partner Church Council, mely unitárizmusának eszmei ősét a kolozsvári Dávid Ferenc alapította egyházban leli, jóllehet semmiféle közvetlen történelmi leszármazásról nem lehet szó. Erdély ennek a mozgalomnak a szent földet jelenti, s az ottani unitárius gyülekezetek az eredeti alapítóknak leszármazottait, akik szerintük közelebb vannak a gyökerekhez mint az amerikai névrokonok.

A Partner Church Council magyar testvéregyházakat adoptál, s azokat támogatja, gyülekezeti szinten. Ez azt jelenti, hogy egy adott UU gyülekezet vállal egy erdélyit, annak javára vacsorát vagy bazárt rendez, látogatásokat szervez innen oda és onnan ide, az ifjúság számára is. Tavaly még aktívan részt tudtam venni három oregoni gyülekezet támogatásában is, levelező tolmácsként, anyagi hozzájárulással, de prédikálva is; magasabb szinten pedig a Pacific Northwest összekötő tanácsának műhelyén. Ez erdélyi lelkészeknek ad meghívót s repülőjegyet, szerény stipendiumot. Nem tudom leírni nektek, milyen érzés egy olyan amerikai templomozáson részt venni, ahol erdélyi hímzések díszítik a falakat, erdélyi képek, térképek, Bartók darabokat játszanak művészi előadásban, s a kórussal együtt olykor magyarul is felcsendül a gyülekezeti ének, angolosan, de érthetően. Volt rá eset, hogy egy-egy testvéregyház lelkésze magyarul prédikált itt, szimultán tolmácsolással. Az oregonbeli Salem Siménfalvát segíti, Corvallis Kőrispatakot s a rovásírásos énlakai templomot pártfogolja, míg az alohai újabban Tenesvár gyülekezetét vállalta fel. A PCC gazdag értesítőt jelentet meg munkájáról; több tucat ilyen párosítás létezik, csupán tavaly több mint negyed millió dollárt juttattak el saját összeköttetéseik révén Erdélybe tatarozásra, építkezésre, lelkészi fizetések kiegészítésére, egyéni segélyre, a püspökség számára, stb. Ugyancsak belefolynak a chicagoi Meadville Lombard teológiai szeminárium munkájába, ami angol lektorátust tart fenn a kolozsvári teológiai főiskolán, nem csak unitárius teológusok számára, hanem reformátusoknak s evangélikusoknak egyaránt. Úgy tudom, a mi társaságunkból csak Lauer Edit és én adakozunk rendszeresen erre a célra.)

Így ír nekem Leon Hopper nyugalmazott lelkipásztor, a Partner Church Council kincstárosa, aki magyarul tanul, s minden nyarát Erdélyben tölti azzal, hogy magyar gyermekeket tanít önkéntes munkával angolul.

________________________________________________________________

Dear Dr. Elteto:

Nancy Haldeman of the Unitarian Universalist Fellowship of Corvallis has just sent me a copy of the text of the sermon you delivered there last March. I deeply appreciated receiving it.

Nancy also wrote that you had suffered a stroke which has brought some disability.

I write to you now with deep concern and all good wishes in the hope that you are doing better. Your support of our Unitarian Universalist Partner Church program for work with our Transylvanian brothers and sisters has been most welcomed.

I greatly appreciated the text of your sermon with the careful and balanced outline of our history and trials. Our history in Transylvania has indeed been one of travail and sacrifice.

My thoughts of care and good wishes go out to you in these days.

Sincerely yours,

C. Leon Hopper

UU Partner Church Council

_____________________________________________________________________

1997-ben javaslatomra Közösségünk csatlakozott a PCC-hez. De az évi szerény 50 $-os tagdíj befizetésén kívül semmit nem csináltunk az együttműködés érdekében, azt sem tudom, az értesítőt elolvassák-e, akik kapják.. Itt az ideje, hogy a PCC nyújtotta lehetőségekkel éljünk, hogy vállaljunk, vállalkozzunk mi is!

A PCC minket gyülekezetnek tekint (maga az egyház természetesen nem). Barbara Mades, a PCC tagsági titkára épp e hónapban szólított fel, hogy küldjünk "news of your partner church activities and programs." Sajnos, nincs mit jelentenem nekik.

Ne felejtsük el, hogy az MBK eredete is tkp. unitárius, csak ezt vállalni kell merni! Eddig nyilvánosan a tőlünk egyedül a Magyarországra vándorolt ifj. Sass Marci lett unitárius, s annak kereszteltette nemrég syületett kisfiát, Vencelt is. De minderről más alkalommal talán.

Most csak ennyit: az én szememben ma nem az számít, ki hogyan foglal állást a Szentháromság tanával szemben. Vannak ugyan a középkorban megrekedt elmék, akik még most is égető kérdésnek tartják, de égetni ma már hálistennek nem szabad nekik. Én Goethével, a nagy német költő-filozófussal vallom, hogy a modern korban nem az határozza meg a keresztény embert, hogy mit hisz és hogyan hiszi azt, hanem a tettei és gondolkodásmódja. S ha zavarná valakit az, hogy az UU itt olyan társadalmi rétegeket is felkarol, melyek magyar körökben nem éppen népszerűek (feketék, cigányok, melegek), lássuk meg, hogy ugyanilyen alapon állnak ki értünk, a mi elnyomottainkért is, mint ahogyan ők voltak az egyetlen nyugati egyház amely síkra szállt értünk amikor senki más nem törődött velünk, mindjárt Trianon után.

Bármit teszünk, mindig tartsuk szem előtt legfőbb feladatunkat: Közösségünk gyarapítását, s rajta keresztül az amerikai magyarság ápolását! Ha Magyarorságon, Erdélyen segítünk, azt is úgy tegyük, hogy mi is épüljünk általa; váljunk végre igazán virtuális egházzá, gyülekezetté! Annak a toleránciának jegyében, melyet a kezdetek óta büszkén a magunkénak vallunk.

Javasolom ezt a Tanácsnak, esetleg a 2002-es találkozó témájaként is.

Most pedig szeretettel, baráti öleléssel búcsúzom tőletek, az interneten való virtuális, vagy a jövő évi személyes találkozásig. Barátaim, Békességet!