A HIT
EMBERE
Textus: „Az én igaz emberem pedig hitből fog élni, és ha meghátrál, nem gyönyörködik benne a lelkem. De mi nem a meghátrálás emberei vagyunk, hogy elvesszünk, hanem a hitéi, hogy életet nyerjünk.”
Zsid.
10, 38-39.
Kedves keresztény Testvéreim!
Magunk
mögött hagytunk ismét egy esztendőt, de annak gondjai és megoldásra váró
feladatai velünk maradtak, sötét árnyként kísérnek bennünket. Úgy tűnik, hogy
meg kell tanulnunk átugrani „saját árnyékunkat” is! Bevallom, hogy ez roppant
nehéz tornagyakorlatnak ígérkezik. Egyelőre, meggyőződésem, hogy továbbra is
legjobb útitársunk a hit marad, mert csak ez adhat elég erőt a mindennapi
küzdelmeinkhez.
Addig is hangsúlyozni szeretném, újesztendő első vasárnapján, hogy a keresztény ember, a hit embere, ezért minden élethelyzetben bizakodó életszemléletű kell maradjon, hinnie kell a dolgok kedvező alakulásában és jóra fordulásában. Nem lehet folyton panaszkodó, zsörtölődő, békétlenkedő, avagy éppen zúgolódó. Életének középpontjában Istennek kell állnia és nem a megbénító félelemnek és szorongásnak. A keresztény ember lelkébe nem fészkelheti be magát az életből való keserű kiábrándulás, csüggedés, avagy éppen lemondás.
Szeretném,
ha nyitott lélekre találna a bibliai buzdítás: „Az én igaz emberem
pedig hitből fog élni...” Vajon miért lényeges figyelmeztetés ez? Meggyőződésem
szerint azért, mert a hitnek és az igazságosságnak egy úton kell járniuk. Az
igaz embernek hitből kell élnie és a hit emberének az igazságosság
követelményéhez, kell igazodnia és ragaszkodnia. Az igaz ember nem pártolhat el
Istentől, mert az igazság megismerésének forrásául elsősorban Isten törvénye
szolgál. Az igaz ember megbízható, szavai hitelt érdemlőek, igy építeni lehet
rájuk.
A
Zsidókhoz irt levél szerzője tudatában volt annak, hogy a mózesi törvények
értelmében igaz embernek az bizonyult, aki betöltötte
a törvényt. Mégsem a törvényre hívja fel a figyelmet, hanem a hitre. Vajon
miért? Azért, mert a mózesi törvények egyedül üdvözítő voltát valló zsidók
életébe befészkelte magát a törvény betöltéséből fakadó önelégültség és
önteltség. Sőt ami ennél is rosszabb volt, a farizeizmus, mely a vallási
törvények látszólagos, formális megtartásában nyilvánult meg. Istennel pedig összeegyeztethetetlen mind a felfuvalkodott
lélek mind a tettetett vallásosság. Jézus a legkíméletlenebbül bírálta ezeket.
Az őszinte hit nem engedi, hogy befészkelje magát életünkbe a hivalkodó- és
tüntető-, valamint a megjátszott, tetetett és színlelt vallásosság.
Milyennek
kell lennie az autentikus hitnek, amelyből élni lehet?
1.
Mindenekelőtt Istenből táplálkozónak és élőnek
kell lennie!
Az igaz ember tudja, hogy a nálánál nagyobb valóságnak – Isten
valóságának-elfogadása és az övénél különb igazságnak, - Isten
igazságának-elfogadása nem kisebbé, hanem ellenkezőleg nagyobbá teszi őt!
2.
Szüntelenül jobbra és többre ösztönzőnek kell
lennie, mert alacsony követelményekhez nem lehet felnőni!
3.
Meg kell, tanítson önmagunkban is bízni, hogy
tekintsük magunkat olyanoknak, amilyenek képességeink alapján lehetnénk, mert
sokkal többre vagyunk képesek, mint azt gondolnánk!
4.
Soha nem lehet fanatizmustól fűtött, bigott, a
türelmetlenségtől „bűzlő” hit, hanem türelmes, mások hitére is tekintettel lévő,
a másságot elfogadni segítő kell, legyen. Milyen szomorú, hogy a legtöbb ember
hite csupán a másik felekezet gyűlöletére elég, de szeretetére már kevés! A
felekezetieskedő hit nem szolgálja Isten országát. Józanítsanak ki minden
felekezetieskedőt az alábbi gondolatok: „Sokan vannak lelkes és harcos
katólikusok, protestánsok, izraeliták, kik Istent csak félig-meddig hiszik, és
vallásuk dogmáiban egyáltalán nem tudnak hinni, mindamellett ökölre mennek
felekezetükért. A mozdonyból csak a kazánt vállalják, mely robbanékony, de a
kerekeket nem, melyekkel járni lehet.”(Weöres Sándor).
5.
Az autentikus hitnek nemcsak Istenre kell
tekintettel lennie, hanem Isten gyermekére, az emberre, a felebarátra is! Meg
kell, tanítson mindenekelőtt szeretni, mert Isten szeretete nem kizárja
embertársunk szeretetét, hanem egyenesen kötelezővé teszi azt számunkra!
Hamisnak tűnik minden önigazoló és önáltató Istenszeretet mely, kirekeszti a
felebarátot!
6.
A hitelt érdemlő hit nem a gondolkodásról
leszoktató, elcsépelt terminusokat szajkózó, sematizáló, egy kaptafára húzó,
mindenkire kötelező módon érvényes hit kell legyen,
hanem gondolkodásra ösztökélő, az egyéni állásfoglalásnak is helyet adó kell
legyen.
7.
Meg kell, tanítson embertársainkban is bízni, mert
a hit és a bizalom egy „anyaméhben”fogant ikertestvérek, melyek egymás nélkül
értelmetlenek.
8.
A valódi hit nemcsak földi életünk irányítója
kell, legyen, hanem túl kell, mutasson ezen, és meg kell, ajándékozzon az
örökélet hitével is. Meg kell, szabadítson végességünk nyomasztó érzésétől, és
hozzá kell, járuljon egy földi életünkön túlmutató reménységkép kialakításához,
megragadásához. Egyik költőnk megfogalmazásában:” Pálmánkért a hit menny felé
utalva / Nem lenne csak sírunkig kalauz? / A vágy
jobbat lel, mert jobbat keres!”(Tompa Mihály: Halottak emlékezete).
9.
Ez a hit meg kell
tanítson az összefogásra is, mert az azonos irányba tartó, összetartozásukat
érző emberek könnyebben és gyorsabban célhoz érnek, mert egymást tolják előre.
Hadd szemléltessen ezt egy érdekes és tanulságos felismeréssel: „A téli szálláshelyükre tartó vadludak mindig egy kötelékben,
ék alakban repülnek. Nem nehéz rájönnünk, hogy miért. Azért, mert az egyes
madarak szárnycsapásai felhajtó erőt gerjesztenek nyomukban haladó társuk
röptéhez. Az ékalak következtében a madárkötelék legalább 71 százalékkal
nagyobb távolságra juthat el, mint külön-külön. Azonban, ha egy madár kitér az
alakzatból hirtelen megérzi a légellenállást és siet
visszaigazodni. Amikor az élen haladó elfárad, helyet cserél egy társával, aki
átveszi a vezetést. Az ékben hátul haladók kiáltozva bátorítják az élen
repülőket, hogy ne lankadjanak. Végül, ha valamelyiküket elfogja a rosszullét,
vagy lövés éri és kihull a sorból, két társa vele együtt kiválik, és követi,
hogy segítséget és védelmet nyújtson neki. Vele maradnak addig, amíg
visszanyeri röpképességét, vagy elpusztul, és csakis azután indulnak tovább
saját csapatukkal, esetleg egy másikhoz csatlakozva erednek övéik nyomába.” Rá
vagyunk utalva az összefogásra, mert igy sokkal könnyebb végezni a kimerítő
feladatokat, mint külön-külön, és előnyösebb is!
Kedves Testvéreim!
A felolvasott bibliai versek arra is ráirányítják figyelmünket, hogy a hit
emberének nem szabad meghátrálnia, mert Isten nem gyönyörködik a meghátráló
vagy visszakozó magatartásban. Tudjuk, hogy az élet nem kényeztet bennünket. De
bármit hozzon a jövő, szembe kell néznünk vele és a hit emberéhez méltó
elszántsággal, és bátorsággal kell küzdenünk.
Julis Caesar a nagy hadvezér rendíthetetlen elszántságára van szükségünk ma
is. Isten az övéhez hasonló bátor kiállást és elszántságot vár tőlünk is. A
történet szerint a nagy hadvezér egy alkalommal áthajózott légiójával a La Manche csatornán, és megérkezett Galliából a mai Anglia
területére. Miután partra szálltak, katonái szeme láttára felgyújtotta azokat a
hajókat, amelyeken átszelték a csatornát. Az ellenség földjén, a szárazföldtől
végképp elszakítva, a meghátrálás utolsó lehetőségétől is megfosztva egyetlen
választásuk maradt: az előrenyomulás, a hódítás. És pontosan ezt tették. Ebben
a szellemben cselekedett a halhatatlan Caesar.(Dale Carnegie).
A hit emberének is tűzbe kell vetnie a
pesszimizmus legapróbb morzsáját is, és fel kell égetnie minden „hidat” maga
mögött, mely a meghátráláshoz, avagy a megfutamodáshoz utat teremthet.
Azonban a hit embere számára nem
csak a győzelem fontos, hanem annak mikéntje is! Nem folytathatunk nemtelen
harcot. Nem folyamodhatunk tisztességtelen eszközökhöz, csak azért, hogy
mindenáron győzhessünk, mert a győzelemhez való görcsös ragaszkodás,
gátlástalanokká, lelketlenekké és csörtetőkké tehet. A győzelem keveset ér, ha
nem az igazságosság követelménye szerint történik.
Keresztény Testvéreim!
Előttünk áll egy újesztendő új lehetőségeivel. Nem bolyonghatunk céltalanul. Nem rögtönözhetjük napról-napra életünket. Nem bízhatjuk életünk alakulását a vak véletlenre. Ne felejtsük el, hogy csak „az a hajós talál kedvező szelet, aki tudja, milyen irányba tart”. Mi kell irányt, szabjunk életünknek. Legtöbbször rajtunk múlik minden. A környezet állandó vádolása, az önfelmentő okok keresése szolgálhat ideig-óráig mentségünkre, de nem életre szólóan. Nem hibáztathatunk mindig másokat, avagy a rendszert életünk vak vágányra jutásáért. Lássuk be, hogy legtöbbször mi hibázunk. Mi voltunk könnyelműek, belőlünk hiányzott az önfegyelem, az akaraterő, az elszántság, és a kitartás. Vessünk számot önmagunkkal minél előbb. ”Az önismeret akkor is nagy áldás, ha csupán korlátainkra tanít meg”(Németh László). Azonban azt is tudnunk kell, hogy „Aki belép a ringbe, az ne csodálkozzék, hogy néha állon is vágják. A vereség azonban átmeneti dolog” (Steinbeck).Vállalnunk kell ezeket is, ha kell. Egy néhány kudarc miatt, azonban nem kell végképp lemondani a sikerről. Aki hittel küzd, az előbb vagy utóbb győzni is fog. „Ne legyünk a meghátrálás emberei, hogy elvesszünk, hanem a hitéi, hogy életet nyerjünk”. Ámen.
Kökös, 2004. január. 10.