Mit nyújthat az unitárius vallás a 21. sz.  emberének – mit  vár a 21. sz. embere az unitárius vallástól?

*(A felvetett kérdés teológiai, filozófiai és irodalmi megközelítése).

Tisztelendő hallgatóság, kedves keresztény Testvéreim!

A XX. század embere annyira hitt a tudomány mindenhatóságában, hogy arra a végkövetkeztetésre jutott, hogy egy józan emberi együttműködéssel létrehozott ideális társadalom megold minden problémát, és ennek érdekében elkezdett különböző utópiákban gondolkodni. Isten helyére más abszolútumot ültetett, mint közgazdaság, liberális szabadság-fogalom, ráció, társadalom. Ma már egyértelműen igazolható, hogy azok a nagy gondolkodók, akik különböző utópiákat, ideológiákat, gondolkodási rendszereket hoztak létre idealisták voltak, „metafizikusok” voltak, ha úgy tetszik, csak ezt a tényt szemérmesen tagadták Miközben a maguk vélt igazához, dogmatikusan ragaszkodtak, kizártak minden másként gondolkodót, a világ bajára megoldást másként kereső világszemléletet, vallásos világnézetet. Az ész mindenhatóságába vetett hite elbizakodottá és arrogánssá tette a modern embert. Úgy beszélt a hitről és vallásról, mint az emberiség kinőtt gyermekruhájáról, mint a történelmi fejlődésének egy lépcsőfokáról, melyet a fejlődés szükségszerűen meg fog haladni. Ennek következménye lett a vallásos ember elbizonytalanodása, hitében való megingása. A szekularizáció az ateizmusban csúcsosodik ki, amikor már nyílt támadásba lendül a tudományától elbizakodott modern ember. Ilyen körülmények között egyre nehezebbé válik a végső értékek tudatosítása, gyengül a vallás tudatformáló hatása, az intézményes vallások fokozatosan veszítenek befolyásukból. A vallás a társadalom perifériájára szorul, és egyre inkább magánüggyé válik.

A XX. század végére a tudományától „megittasult ember kezd lassan kijózanodni” és beismerni azt, hogy a vallás, nem az, aminek sokan és sokszor gúnyolták, nem a nép ópiuma, hanem a vallás: az evangéliumi testvériséget, mint szakrális fogantatású erőt állítja egyedüli lehetséges válaszként a világ bajára, és a hitet, mint egyetlen/egyedüli felszabadító erőt emberi végességünkre. Csakis a hit képes felszabadítani végességünk korlátja alól.

Ezt fogalmazza meg valójában Albert Einstein is: „Fájdalmas tapasztalatokon keresztül megtanultuk, hogy a racionalista gondolkodás nem elég a társadalmi életünk nehézségeinek a megoldásához”.

A XXI. század embere számára ismét egy olyan korszak ígérkezik, amelyben ismét komoly szerepe lehet a hitnek, a vallásnak, egyháznak, ha felismerjük ezt Márpedig az egyre nyilvánvalóbb és erőteljesebb lelki igény egyértelműen, ezt látszik igazolni. A világ”nagykorúsága” és a hit között többé már nem feszül kibékíthetetlen ellentét. A XXI. század embere az egyházban már nem csupán a korlátokat látja, hanem az otthont is, ahová elrejtheti életét és halálát.(Nyíri Tamás). A deszakralizált, a profán világból egy szakrális, egy Isten által megtisztított, „erővel feltöltött” világba kívánkozik.(Mircea Eliade).

A válaszra váró kérdés így hangzik: Mit nyújthat az unitárius vallás?

Az unitárius vallás nem azt akarja, hogy követői ég és föld között lebegjenek, nem véve tudomást a realitásokról. Ellenkezőleg, épp az élet realitásai közt kíván utat mutatni, tájékoztatást nyújtani.  Vallásunk fegyelmezett életvezetésre ösztönöz valamint egymás iránti szolidaritásra, megértő és együtt érző szeretetre.  Rányitja szemünket a valóságra, cselekedeteink és döntéseink következményeire figyelmeztet. Egészséges élet- és értékszemléletre akar rá eszméltetni.

Megmutatja helyünket a világban, és egyben rámutat felelősségünkre. Tudatosítja bennünk, hogy teremtő és teremtmény soha nem cserélhetnek helyet, de ez egyben munkatársi viszonyt, feltétlen együttműködést feltételez. Csak ennek tudatos felismerése, és megélése nyomán érdemelhetjük ki a teremtés koronája elnevezésünket.

 Vallásunk megmutatja, hogy miképpen élhetünk helyes, szép és tartalmas egyéni valamint közösségi életet. És nem akármilyen közösségi életet kínál, hanem egy eszményi, evangéliumi alapon álló, keresztény értékek és eszmények jegyében fogant életet. A hitélet ápolásán keresztül a közösségi érzést és tudatot kívánja elmélyíteni bennünk, valamint erősíteni a vitalitásunkat, (az életerőnket, életrevalóságunkat). Életigenlőkké és életszeretőkké kíván tenni.

Először is egyházban kívánjuk megélni hitünket és vallásunkat. A mi vallásunk a lehető legenyhébb formájú megkötöttséget gyakorolja követőivel szemben. Mivel tradicionális egyház vagyunk, bizonyos hagyományokat tiszteletben kell tartanunk. Van egy latin közmondás, amely magyarul igy hangzik: „Könnyű az a teher, amelyet szívesen viselünk”. Nyilvánvalóan áldozatokat is kell hoznunk egyházunkért. Ám azt, amit áldozatul szánunk nem elveszítjük, hanem magasabb értékké alakítjuk.

 Babits Mihály szavaival fogalmazva ez a hagyomány, ez az örökség „teher is, meg kincs is”. Ez az örökség része identitásunknak, ha elhagynánk e hagyományokat, többé nem nevezhetnénk magunkat történelmi egyháznak, hanem valamilyen új vallásos mozgalomnak, szektának. Az egyház tradíciójában gyökerezik. Az, ami egyház nem lehet teljesen új. De valljuk, hogy az egyént nem az egyházhoz való viszonya határozza meg elsősorban, hanem Jézushoz való viszonya. Sőt az egyházhoz való viszony mértéke, a Jézushoz való viszonyától függ. Ahhoz, hogy jó egyháztagokká váljunk mindenekelőtt hiteles jézus tanítványokká kell lennünk.

Tudjuk, hogy a történelem folyamán súlyos szemrehányások hangzottak el az egyház, mint intézmény ellen az individualizmus nevében. E kifakadások lényege a következőkben fogalmazható meg:

1.     Az egyház és az egyéni szabadság ellentétben vannak, mert az egyház szabályok intézménye és így súlyos korlátokat szab az egyén lelki megnyilvánulása elé.

2.     Minthogy a vallás az emberi lélek közvetlen viszonya Istennel, s így egészen személyes természetű, azért nincs is szükség reá,  mert a maga formuláival  és gyámkodásával beáll a hivő és Isten közé s megzavarja azt a közvetlen személyes viszonyt, amely minden vallásosságnak éltető gyökere.

3.     Az egyház nem tesz egyebet, mint állandó kompromisszumot keres a kereszténység való igazsága és a világ között. (Varga Béla).

Erre mi azt a választ adhatjuk, hogy „a vallásnak külső szervezeti formára, intézményre van szüksége, ha fenn akar maradni. Amiképpen a léleknek testre, éppen úgy az eszmének, a tannak, az evangéliumnak szervezetre van szüksége. A szabadelvű kereszténység is szükségeli az intézményes formákat, hogy a sajátos misszióját betölthesse. A szélsőséges individualizmusból fakadó intézményellenesség régi liberális tévedés.(Erdő: 254).

Az intézményesített vallás nem eredményezheti a szellem leigázását. Az egyház nem akadályozhatja meg a szellem szabadságát, s nem állhat oda akadályul az egyesnek Istennel való közvetlen érintkezése elé. Semmi sem lehet nagyobb ellensége a keresztény egységnek, mint a szellemi kényszer és uniformizálás. Az egyházi közösségnek biztosítania kell a lelki élet szabadságát, s a közös célok elérésére irányuló minden egyéni megmozdulást támogatnia kell. Mert nem az egyháznak kell győzedelmeskednie, hanem benne és általa Jézus szellemének. Az egyház feladata nem az, hogy hatalmi tényező legyen, hanem hogy áthassa az evangélium szellemével a társadalom legszélesebb rétegeinek érzésvilágát, és ez által munkásokat neveljen a jézusi eszmék szolgálatára.(Varga Béla)

A 21. század erdélyi unitarizmusa továbbra is lényegesnek tartja a gyökereinek megőrzését, a 435 éves öröksége átörökítését a jövendő számára. Tudatában vagyunk annak, hogy a semper reformanda (a szüntelen megújulás készsége) jegyében fogant unitárius vallásnak mindig meg kell értenie az idők jeleit, de soha nem szabad átértelmeznie szerepét és sajátos küldetését. Nehéz a múlthoz hűségesnek maradni, azaz önazonosságunkat maradéktalanul megőrizni és egyben a jövő elvárásait, igényeit kielégíteni. Mégis hisszük, hogy a dávidferenci mindig- továbblépni-tudás, az állandó jobbítási szándék, a minket jellemző gondolkodó vallásosság mindig képessé tesz arra, hogy az időnek szavát megértsük. Varga Béla egykori püspökünk, teol. tanárunk (aki korának kiemelkedő filozófusa is volt) megállapítását ma is időszerűnek tartom, mely szerint „az unitárius vallás értelmes hitet és hivő értelmet feltételez”. Az unitarizmust történelme folyamán mindig is egy erőteljes progreszivitás jellemezte. Sosem zárkózott el a haladástól, a változásoktól, a tudományos világértelmezésektől, hanem mindig összhangba kívánta hozni ezeket a maga vallásos világszemléletével. Mindig nyitott volt a világgal/tudománnyal való párbeszédre. Azaz sosem hagyta figyelmen kívül a társadalmi valóságot. 

Az unitárius vallás azon alapállásának és hitének ad hangot, hogy Isten vezetése csak egyféle lehet: szabadság általi. Kant szerint, ha Isten olyan abszolút tekintély volna, mely nem tűr ellentmondást a világban: akkor csak bábjai volnánk akaratának. Isten azonban a maga bölcsességében éppen azt akarja, hogy szabadok legyünk.

A katolikus Babits Mihály, (aki különben kihangsúlyozta, hogy ő nem katolikus költő, hanem saját fogalmazásában: „költő vagyok és katolikus”) Az elbocsátott vad című versében valami ilyesféle szabad hitnek válik szószólójává:

„Nem hiszek az Elrendelésben, / mert van szívemben akarat, / s tán ha kezem másként legyintem, / a világ másfelé halad. / Mégis érzem, valaki néz rám, / visz, őriz, ezer baj között, / de nem hagy nyugton, bajt idéz rám, / mihelyt gőgömben renyhülök./”

A 21. sz.- i unitarizmus vallja Isten létét.

 Isten van. E tétel lényege az a realitás, amelyre utal. Nem tudjuk egészen elfogadni ezt a realitást, ha csupán gondolatban közeledünk feléje. Ha csak elgondoljuk: üresen hagy bennünket. Értelmünk és érzéki tapasztalásunk számára semmit sem jelent. Jelentését csak akkor tapasztalhatjuk meg, ha „transzcendentálunk”, ha a tárgyi világ mögé hatolunk, és igy fedezzük fel az igazi realitást. Ezért életünk csúcspontját és célját akkor érjük el, amikor felfedezzük az igazi realitást, az Istent. Ez a realitás az egzistencia számára az Istenhez való igazodásban lesz hozzáférhetővé. Éppen ezért nem is Istenről szóló tudásunk a fontos, hanem az Istenhez való viszony. (vö. Karl Jaspers: Bevezetés a filozófiába, 49-51. l).

Jézus nem véletlenül fogalmaz igy: „Isten lélek, és akik őt imádják, szükség hogy lélekben és igazságban imádják.” Az ő istenismerete nem merevedett dogmatikus felépítménnyé, teológiája sincs az “Istenről szóló tudomány “értelmében, Isten nem volt probléma számára (tudományos kérdés, amely kifejtésre vár) hanem valóság. A jóság, igazság és szeretet személyes valósága. Isten lételére és tulajdonságaira vonatkozó elvont kérdésekkel nem foglalkozott. Őt Isten tapasztalása, létének spontán (ösztönös) megragadása érdekelte. Nem fogalmakat tanított Istenről, hanem egyszerűen hitt Istenben, „aki van” és „aki velünk van” Isten a hitben és a hit számára feltétlenül létezik. (Erdő János: Teológiai tanulmányok 190. l).

Ki kell hangsúlyoznunk, hogy a mi hitünk, vallásunk nem irracionális dogmák elhívéséből áll:

Az unitárius vallásra az is jellemző, hogy a közismert nagy gondolkodók vallásos nézetével többnyire összeegyeztethető. De fogalmazhatnék úgy is, hogy a nagy gondolkodók legtöbbje az unitárius vallást tartotta a legérthetőbbnek és egyben legelfogadhatóbb vallásnak a hagyományos vallásfelekezetek közül.

Jókai Mór így jellemzi az unitáriusokat:

” Én úgy is mint író, úgyis mint hazafi és politikus, hirdetője voltam mindig a szabadságnak, mely a művelődés terjesztésével, a hazaszeretettel és  istentisztelettel párosul. Ehhez a törekvésemhez a legközelebb találtam magamhoz az unitárius vallásfelekezetet, mely mindig elől járt a hazafiságban és a tudomány művelésében”.

Vagy vegyük példának az egyik legkiválóbb magyar gondolkodót, Németh Lászlót:„ A vallásosság nekem nem szemlélet, theoria, ahogy a görög mondta, hanem gyökér, a lelkemen rajtfeledt köldökzsinór, mely azon a bennünk lévő „mögöttünk”-ön át a sötétbe visz. Sötétbe visz, s mégis vért hoz onnét, minden táplálék közt a legfontosabbat. A vallásosság egy különös neme a hűségnek: állapot, hangulat. A legokosabb volna meg sem nevezni; hiszen már a puszta megnevezés is megfertőzi, mint Isten nevét bizonyos népeknél a kiejtés. A tudat tájékozódik, szorong, irányit, csábul: látszólag mindig a világgal foglalkozik, s akitől igazán fél, akitől szűköl, akiért küzd, mégsem előtte van, hanem mögötte, abban az irányban, amelybe az üdvösség esik. A vallás nekem nem istenlátás, hanem üdvösségügy. Nincs köze az elhívéshez és a hitvalláshoz. A világképtől megtisztított religió minél erősebb, annál némább. Hogy az ember mit hisz el, az az esze szerkezetétől, környezete felfogásától és pillanatnyi ismereteitől függ. Az, amit elhiszek, a tudományos népszerűsítők világképe, olyan kortól függő s véletlen dolog, hogy azt a vallásossággal összeházasítani, egyiket a másikkal megkötni: méltatlan dolog. Az elhívésben az embernek csak két kötelessége lehet: azt hinni el, amit el tud hinni s belátni, hogy abban, amit elhitt inkább a gondolkodás hűsége a fontos, mint maguk a múlékony, foszló tételek. Az elhívés s a világkép a vallásos élmény mellett harmadlagos dolog. Aki összekeveri őket múló italt mulandóval elegyit. Az elhívés babonákat terem, s nem isteneket. Az istenek fölötte állnak az elhívésnek: ők az élet nagy realitásai, megragadni lehet őket, hinni, vagy el nem hinni: méltatlan hozzájuk.”(Vallások: 187. l.)

Isten nem külső megfigyelés útján mutatkozik meg Istenként, hanem belső megtapasztalás révén. Isten belső élményként mutatkozik meg. Az érzelmek jelentik a lélek nyelvét. Emerson unitárius lelkész, költő, esszéíró a XIX. század egyik legnagyobb hatású amerikai gondolkodója szerint” a hit azt jelenti, hogy felfogjuk a lélek jelzéseit, a hitetlenség azt, hogy tagadjuk őket.” Isten szerint élni nem azt jelenti, hogy valami számokban kifejezhető tudásra bízzuk magunkat, hanem hogy úgy élünk, s annak elfogadására építünk, hogy Isten van.

Egyháziasabban fogalmazva: A keresztény ember léte “megszólított” lét, Isten azonban nem mennyei szózatokban szól mihozzánk, hanem a Szentírás, valamint a lélek belső hangján, a lelkiismeret szaván keresztül. Aki tehát meghallja a hívó szót, és követi, annak számára a Szentírás feltárja azokat a normákat, életszabályokat, amelyek a szolgálatnak valamint az üdvösségre vezető útnak mintegy útjelzői. Éppen ezért a keresztény ember életét tudatos válasznak tekinti arra a felhívásra, amelyet Isten az evangéliumban, vagy ha úgy tetszik a Szentírásban elénk tár. (vö. Boda László.)

Vallásunk követése: szolgálat. Szolgálata és védelme mindannak, ami az ember életét hasznosabbá, értékesebbé, tisztábbá és teljesebbé teszi. Éppen ezért kétségbevonhatatlanul igaz az a megállapítás, mely szerint: A vallás nem egy a sok kötelességünk közül, hanem minden kötelességünk forrása és ösztönzője.

„Az életnek értéket csak a szolgálat adhat, amellyel az emberek ügye felé fordulunk. Ez kissé szigorúan és általánosan hangzik, de ez az egyetlen igazság melyet minden következménnyel megismertem. Senki sem ülhet a virágos réten, mint Ferdinánd, a bika, nem szagolhatja bűntelenül a szép virágokat. Ember vagy, tehát embermódra és az emberek között kell élned. Embermódra élsz, ha igazságosan élsz. Ha minden cselekedeted és szavad alján a szándék van: nem ártani az embereknek. Ha megkísérled – feltűnés és hiú szerep nélkül - segíteni az embereknek. Néha csak azzal, hogy nem hallgatod el az egyszerű igazságokat. Néha csak azzal, hogy nem mondod tovább, amit mások hazudnak. Néha csak azzal, hogy nem mondasz igent, mikor mindenki kiabál: „Igen, igen!” Egy életen át, következetesen nem beleegyezni abba, ami az emberek hazugsága, nagyobb hősiesség, mint alkalmilag hangosan és mellveregetve tiltakozni ellene. A halálos ágyon csak akkor pihensz nyugodtan, ha mindennap, minden öntudattal, az igazságot szolgáltad. Néha nagyon egyszerű és kicsinyes az igazság. De te ne válogass. Ennyi az élet értéke.” –vallom Márai Sándorral.

Az unitáriusok a felekezetieskedést összeegyeztethetetlennek tartják a jézusi tanítással. Messzemenően egyetérthetünk az alábbi gondolatokkal:

“Sokan vannak lelkes és harcos katolikusok, protestánsok, izraeliták kik Istent csak félig- meddig hiszik, és vallásuk dogmáiban egyáltalán nem tudnak hinni, mindamellett ökölre mennek felekezetükért. A mozdonyból csak a kazánt vállalják, mely robbanékony, de a kerekeket nem, melyekkel járni lehet” Weöres Sándor.

Egy számomra igen érdekes és szellemes történettel  zárom előadásomat, amelynek címe „ A rabbi ajándéka.”

„Egy kolostorra nehéz idők jártak. A valaha hatalmas szerzetesrend a tizenhetedik-tizennyolcadik század meg-megújuló szerzetesellenes mozgalmai és a tizenkilencedik század fokozódó elvilágiasodása nyomán sorra elvesztette fiókintézményeit, s tagsága oly mértékben megfogyatkozott, hogy végül csak öt barát maradt a lepusztult anyakolostorban: az apát és négy társa, valamennyien hetven év fölöttiek. A rend vitathatatlanul kihalásra ítéltetett.

A monostort környező sűrű erdőben megbújt egy kis kunyhó, amelybe időnként a közeli városban működő rabbi húzódott vissza egy kis remete életet élni. Az imádkozásban és elmélkedésben töltött sok-sok év során az öreg szerzetesekben kifejlődött egyfajta hatodik érzék, úgy hogy azonnal tudták, mikor vonul remetelakába a rabbi.

-Itt a rabbi, megint az erdőbe jött a rabbi-adták tovább egymásnak ilyenkor suttogva a hírt. Egyszer aztán a rendje haldoklása miatt emésztődő apátnak eszébe jutott, hogy ellátogat a kunyhóba, s megkérdezi a rabbit, nem tudna-e egész véletlenül valami tanácsot adni, hogy miként menthetnék meg a kolostort az elnéptelenedéstől.

A rabbi szívesen fogadta a rendfőnököt, amikor azonban a jövetele céljára tért, csak sajnálkozni tudott vele.

-Magam is hasonló cipőben járok, -bizonygatta. -Ugyanez a helyzet a városban is. Jóformán senki sem jön már a zsinagógába. Igy hát az agg apát meg a vén rabbi együtt siránkozott. Azután felolvastak néhány verset a Tórából, és csendben magvas eszméket cseréltek. Elérkezett az idő, hogy a vendég távozzék. A két öreg megölelte egymást.

-Csodálatos, hogy annyi év után végre találkoztunk, - sóhajtotta az apát-, de még mindig nem sikerült választ kapnom a kérdésemre. Nem tudna esetleg valami tanáccsal szolgálni, hogy mi módon segíthetnék halódó rendemen?

-Sajnos, nem-felelte a rabbi,-csupán annyit mondhatok, hogy a Messiás önök közt van.

Amint az apát visszatért a kolostorba, rendtársai köré gyűltek:

-        No segített valamit a rabbi?

-        Nem tudott- horgasztotta le a fejét az idős szerzetes. Csak sírtunk és a Tórát olvasgattuk. Mindössze annyit mondott, amikor már indulófélben voltam... nos, elég talányos dolog, szóval annyit mondott, hogy a Messiás köztünk van. Fogalmam sincs, hogy értette ezt.

A következő napokban, hetekben és hónapokban az öreg szerzetesek egyre azon rágódtak, vajon jelentenek-e valamit a rabbi szavai. A Messiás itt, közöttünk? Netán a kolostor valamelyik lakójára gondolt? Ha igen, akkor melyikre? Esetleg az apát úrra? Ige, ha személy szerint valakire célzott, akkor valószínűleg a mi tisztelendő atyánkra. Hiszen ő a vezetőnk immáron több mint egy emberöltő óta.  Másfelől persze nem elképzelhetetlen, hogy Tamás testvérre. Tamás testvér tényleg szent ember. Mindannyian tudjuk, hogy Tamás szívében hordja a fényt. Ezzel szemben Jakab testvér szóba sem jöhet!  Ez a Jakab egyre bogarasabb. Ámbár ha jobban meggondoljuk, mégha mindenkinek tüske is az oldalában, de csakugyan, Jakabnak szinte mindig igaza van. Sokszor nagyon is igaza. Talán a rabbi kijelentése mégis rá vonatkozik. Na de Fülöp testvérre semmiképpen sem. Fülöp olyan visszahúzódó, teljesen jelentéktelen alak. Az viszont tény, hogy valami rejtélyes adottság révén mindig ott terem, ahol szükség van rá. Mintegy varázsütésre megjelenik az ember mellett. Igen, talán Fülöp a Messiás. Rám ugyebár nem gondolhatott a rabbi. Nem, nem, az kizárt dolog, hogy pont rám, egy ilyen hétköznapi emberre. Na és ha mégis? Ha mondjuk tényleg én vagyok a Messiás? Ó, nem, Istenem, ugye nem lehetek ennyire fontos számodra?

Igy merengtek mind magukban, s ki-ki kezdett megkülönböztetett tisztelettel bánni a többiekkel, hiszen nem lehetetlen, hogy valamelyik társa a Megváltó. És mivel végül is az sem teljesen elképzelhetetlen, hogy saját maga az, hát ettől fogva mindegyikük önmagára is rendkivüli tisztelettel tekintett.

Lévén, hogy a rendházat gyönyörű erdőség övezte, egyszer-egyszer továbbra is előfordult, hogy az emberek ellátogattak a kolostorhoz, hogy meguzsonnázzanak az előtte elterülő kis gyepes térségen, felfedezték a körülötte kanyargó, szűk ösvényeket, hébe-hóba még az omladozó kápolnába is benéztek, s kedvük támadt egy kis elmélkedésre. Eközben- anélkül, hogy a tudatára ébredtek volna-, megfogta őket a sajátos atmoszféra, a rendkivüli tisztelet, amely most az öt öreg szerzetest kezdte körülvenni, s mintha belőlük sugározva, áthatotta volna az egész épület levegője. Megmagyarázhatatlan, már-már ellenállhatatlan vonzerő áradt a falakból. Az alkalmi kirándulók önkéntelenül kezdtek gyakrabban piknikezni, játszani, imádkozni a kolostornál. Kezdték magukkal hozni a barátaikat is, hogy megmutassák nekik, ezt a különleges helyet. A barátaikkal aztán eljöttek azok barátai is.

Igy történt, hogy valamelyik fiatalember, aki ellátogatott a kolostorhoz, egyre többet és többet beszélgetett az öreg szerzetesekkel. Egy idő után megkérdezte, nem csatlakozhatna-e hozzájuk. Aztán követte még egy.  És még egy. Néhány év alatt a kolostor újból virágzó rendházzá s a rabbi ajándéka jóvoltából az egész ország pezsgő szellemi és lelki központjává vált.” M. Scott Peck.

   Mit vár a 21. század embere az unitarizmustól?

 Egy mondatban azt hiszem igy lehetne megfogalmazni: szüntelen megújulási készséget. Örök reformációt. A reformáció jelszava nemcsak a korabeli egyházra vonatkozik, hanem a ma egyházára is. Az „ecclessia semper reformari debeat” azt jelenti, hogy „az egyháznak újra meg újra meg kell újulnia”.

 Tehát állandó feladatunknak kell tartanunk a „vallási szervezeteink, intézményeink reformálását. hogy minden korban megfelelhessen annak az örök tartalomnak, amely a legtisztábban az evangéliumban mutatkozott meg, kielégíthessék a mindenkori ember hitszükségleteit, és szolgálják az ember szabadságát”. (Erdő-Czire).

Józsa István Lajos

(*Az előadás az Unitárius Hét című rendezvény keretében hangzott el Kézdivásárhelyen).