Isten illata

„Jusson eléd imádságom, mint illatáldozat,

Imára emelt kezem, mint esti áldozat.”

(141 Zsolt, 2)

Gyermekkori emlékeim között elevenen él az, hogy mindenkinek, és mindennek akit, vagy amit én akkor ismertem, valamilyen illata volt. Az anyám illata pl. levendula illata, volt, amit nagyon szeretett, szeret. Apám illata, a nap elteltével a dohány illata volt. Testvéremé egy-egy kiadós uzsonna elfogyasztása után, a vajaskenyér illatát árasztotta, amerre járt-kelt. Akkor meg miért ne lenne illata Istenek, gondoltam következetes gyermeki logikával, és az meg milyen lehet?

Mire az Unitárius Élet legfrissebb számát kezében tartja a kedves olvasó, minden bizonnyal már benne leszünk május hónapjában, abban az Isten áldotta hónapban, amit én a hónapok királynőjének szoktam nevezni. Utalnék ezzel arra, hogy számomra ez az időszak a tizenkét hónap legszebbike. Ezért is töltök az évnek ebben az időszakában annyi időt a természetben, amennyit időm engedi. Ilyenkor lépten-nyomon, jártunkban-keltünkben, megérezhetjük Isten illatát mindennapi sétánk alkalmával a természetben: a frissen bomló rügyekben, a föld párájában, a virágok illatában, az aranyat érő májusi esőben, az alig kibomló levelekben. És ilyenkor egy sóhaj, egy ima formájában jó idézni a zsoltárírót: „Jusson eléd imádságom, mint illatáldozat…”

Ha a Biblia sok helyen beszél arról, hogy Isten hol, mikor jelent meg választott népének felhő formájában, angyalként, küldöttként, akkor meg miért nem szól arról, hogy milyen az Ő illata? Azt viszont tudtam, hogy sem nagynéniket, sem nagybácsikat nem lehet megkérdezni a fenti témában, mert akkor arról beszéltek volna nekem, hogy miért nem szabad arcátlan, szemtelen kérdést feltenni Istennel kapcsolatban. Egyre szeretnélek kérni benneteket, Kedves Testvéreim, ti se gondoljátok, vagy érezzétek azt, hogy a kérdés felvetése kegyelettelen lenne. Nem az és a szándék is távol áll tőlem, hogy az legyen.

Amikor édesanyámmal, aki katolikus, és gyakorta elvitt szülőfaluja templomába, Székelyszentkirályra, amely Udvarhelyszéken található, akkor mindig mirhát égettek, felhőnyi mennyiségben, főleg a búcsú alkalmával, ami augusztus 20.-ra „Szent-István” napjára esett, nem is beszélve a tömjénről, ami szintén elárasztotta a helyi templom légterét jellegzetes illatával.

A tömjén számomra, inkább metaforája volt Istennek semmint egy látható, vagy kimondott szimbóluma, ami Róla szólt, vagy Őt ábrázolta volna.

A katolikus és anglikán templomok liturgiájához hozzátartozik a tömjén illatának a szétárasztása, a Biblia körül, no meg a szentély térségét is elárasztják vele, hogy a szent helyet megtisztítsák, purifikálják ez által alkalmassá téve azt az eucharisztia bemutatására.

A Biblia 3. könyve a Leviticus (Mózes III. könyve) arról tájékoztat, hogy a főpapok is, a Szövetség ládája körül tömjént égettek, mielőtt áldozati állataikat: bikát, galambot, kecskét vagy bárányt áldoztak volna Isten nagyobb dicsőségére.

Nem véletlen, hogy sok hindu, keresztény és buddhista számára Isten illata egyenlő a tömjén illatával. De most már azt is tudom, hogy nem minden keresztényre, vagy buddhistára igaz a fenti  megállapítás.

-         Némelyek közülünk Isten illatának belélegzésére a természet templomába mennek kirándulni.

-         Abba a templomba megyünk, amely az Istennek egyedüli az alkotása, hiszen abból más illat árad felénk, mint a „kézzel csinált” templomokéból, mert a hegyek, az erdők, a rétek, a mezők, és a tengereknek is megvan a sajátos illatuk.

-         És ott érezhetjük, mint ahogy most is, itt is a májusi fehér és lila akácét, a liliomét, a gyöngyvirágét. De ugyanígy érezhetnénk a narancsligetekét, az orchideákét, a frissen szántott földét, mint ahogy fogjuk remélhetőleg nyári kirándulásaink alkalmával, a frissen kaszált erdei, hegyi széna végül pedig sarjú illatát is szabadságolásaink alkalmával, amelyben olyan jó hanyatt feküdve nézni a csillagos, vagy a napfényes eget. És olyan jó arcunkat beletemetni annak súlyos és semmivel össze nem téveszthető illatába.

-         Amerikai zarándokokkal visszamenve Székelyföldre emlékezetes élmény volt, hogy mennyire elbűvölte őket a tehéncsorda visszatérése a falvakba. Amint elhaladtak az utakon, különböző portákra betérve, maguk után a friss tej illatát árasztották.

-         És ki nem emlékezne gyermekkora teleire, ami az első hóesést követte, mert annak is megvolt, van a saját és jellegzetes illata. A korcsolyázásnak, a hógolyózásnak egyaránt.

Az illatnak sokszor nagyobb a jelentősége számunkra, mint a látásnak és a hallásnak. Mert hamarabb magunkhoz engedhetjük, teszem azt egy-egy vacsora illatát, mint annak az emlékét, hogy mit ettünk, és mit ittunk abból az alkalomból.

Ezért is jó az - évszaktól függetlenül - mindig a templomban, vagy a családi hajlékaikba friss, színes és illatos virágot elhelyezni az asztalon, vagy a lakás valamely szegletében, ami egy kicsit Istent is idézi ott ahol a virágok, vannak. Gondolva ez által arra a jézusi tanításra is, amelyet így ismerünk a Hegyi beszéd-ből:

„Figyeljétek meg a mezi liliomokat, hogyan növekednek: nem fáradoznak, nem fonnak, de mondom nektek, hogy Salamon teljes dicsőségében sem öltözködött úgy, mint ezek közül akár csak egy is.” (Mt 6, 28-29)

Kászoni József

2008. május