Halottak napja, 2008.

Egyházközségi gondnokaink vasárnapi feladatkörének egyike – lehetőleg pontos nyilvántartást – vezetni a vasárnapi istentiszteleten résztvevők számáról. Az istentiszteleten megjelentek pontos létszámát, ezt követően, felírják a perselypénz bevételén szereplő fecnire. Így nekem könnyű azt átmásolni az istentiszteleti naplómba, amit évtizedek óta vasárnapról-vasárnapra vezetek.

Valamelyik vasárnapon egyik kedves presbiterem, aki nem volt jelen az utolsó istentiszteleten azt kérdezte: hányan voltatok templomban azon az utolsó vasárnapon? Egy pillanatra elbizonytalanodva gondolkodtam, azon hányan is lehettünk? Majd a következőket mondtam: nem vagyok benne biztos, hatvan-hetven körül, lehet valamivel többen, lehet valamivel kevesebben. Tudom, hogy megadott válaszom nem volt pontos, azt is éreztem, hogy az érdeklődő kíváncsiságát nem elégítettem ki vele, és nem voltam sikeres megadott válaszomban.

Tovább sétálva azon tűnődtem, miért teszik fel az emberek számomra egyre többen ezt a kérdést? És ha kérdeznek, mire gondolnak: kiket fogok beleszámítani a jelenlevők sorába? A kántort is, aki hivatalból van jelen velem együtt minden vasárnapon, a szolgálattevő gondnokot, gondnokokat, a takarításért, tisztaságért felelősöket, azokat, akik felelősek az úrasztalán elhelyezett friss virágokért, az esetlegesen résztvevő kollegámat, vagy vendéglelkészeket? És különben is mi értelem egy ilyen kérdésnek: hányan voltunk templomban?

Mindennek ellenére tovább gondolkodtam: tényleg, kik is voltak ott az említett vasárnapon, nem szám szerint, hanem személy szerint. Bár nem nagy erősségem az arcmemória, de visszaidézhettem egy pár jelenlévőt név szerint is. Csucsi úr, aki Kolozsvárról települt át, de származásilag torockószentgyörgyi, és kisebbik fia, aki időnként elkíséri; Bernadett, a mindig jókedvű és vidám, érdeklődő fiatalasszony, akinek négy gyermeke született az utóbbi hét esztendőben; Buba, aki mindig jelen van, amikor ideje engedi; Olga néni, akinek Mátáysföldről nagy távolságot kell legyőzni, hogy ide érhessen; Gyöngyike, aki Alsó-Gödről jár be, időnként beteg nővérét meglátogatván; Kedeiék, akik három nemzedék képviselőiként vannak jelen elég gyakran; a Brock házaspár, akik mindig itt vannak, amikor a hét végét Budapesten töltik; Miklós bácsi, a volt kolozsvári gondnok, aki közel kilencvenéves kora ellenére több órát szán arra, hogy tömegközlekedéssel be majd haza menjen; az örökké jelen lévő padtársa Bóka Gyuri, akinek nem ünnepnap a vasárnap, ha nem jöhet közénk, az a középkorú férfi, aki Érdről jár be, és akinek a nevét mindig elfeledem; a Lőrincz házaspár, akik hosszú időt kihagyva újabban hozzánk csatlakoztak; Horváth Csaba és lánya, aki minden alkalommal nagyobb adományt fizet be egyházközségünk pénztárába;  és még sokan mások.

Aztán óhatatlanul azokra is gondoltam, akik tizenöt évvel ezelőtt voltak jelen a templomban, amikor budapesti lelkészi szolgálatomat kezdtem. A drága emlékű Fülöp Júlia, akit én egyházközségünk élő lelkiismeretének neveztem; Latin Gyurka bácsi, polihisztorunk; László Gyula régész-történész, aki az újév első napi istentiszteleteket kedvelte; Aradiné Márta, aki záró-bibliaóránkra készült és az épület előtt halt meg; a mindig jókedvű, humoros Csíky Gábor bácsi, Ütő Lajos bácsi és Piroska néni a jó példát előnkbe élő házaspár, a meleg lelkű nagymama Lőrincz Mihálnyé mindannyiunk Julóka nénije; Sztankóczy Zoltán a világi teológus;  a közösséget szervező, biblaórákat tartó Kálnoki Kis Géza; az Örkényben élő, eleven tekintetű Kisgyörgy Sándor; Benczédi Domokosné Irénke néni, a tiszteletes asszony; a vargyasi származású Ilonka néni, székelyföld imádója.

És természetesen még sokan mások azok az egyházi és világi vezetők, akik hosszú időn keresztül ide tartóztak a Budapesti Unitárius Egyházközséghez, azt szolgálták, annak az előmeneteléért munkálkodtak. És azok a jótevők, akik adományaikkal biztosították ennek az egyházközségnek napi filléres gondjait, kiadásait, és akiknek név szerinti felsorolásától eltekintek, el kell tekintenem. Hiszen arra sem időben, sem térben nincs lehetőség, hogy visszamenjek templomunk felszentelésének idejére 1890. szeptemberéig. 118 év csak Isten előtt „őrváltásnyi idő” számunkra emberi mértékkel, élettel számítva nagyon hosszú idő.

Nos óhatatlanul eszembe jutottak ezek a gondolatok annak a kérdésnek a kapcsán: hányan voltatok a múlt vasárnap a templomban? És most már tudom a következő ilyen, vagy ehhez hasonló kérdésre a választ, bárkitől is érkezne az, bárki is kérdezné. Merőn néznék a tekintetébe és mondanám rezzenéstelen, de kifejező arccal: több százan, sőt nem túlzás az sem, ha azt mondanám, több ezren. Több ezren? Igen több ezren! Mert Reményik-kel szólva ilyenkor halottaknapján vagy annak a környékén a templompadokba „a holtak is mellénk ülnek”. És leszünk egy nagy, mindenkit és mindeneket legyőző gyülekezet.

Ezért is úgy gondolom: nincs igazán nagy jelentősége annak a kérdésnek: hányan voltatok a múlt vasárnap a templomban? Mert itt mindig azokkal lehetünk együtt, akikre itt gondolunk, akikért itt imádkozunk, és mindig kiegészül, mindig megtöbbszöröződik a száma a jelenlévőknek azokkal, akik fizikailag nem lehetnek mellettünk, de lelkileg örökké a miénk, a mieink. Több százan és több ezren!

Kászoni József lelkész

 2008. október