Karácsony méltó ünneplése az Úr 2007. esztendejében

(olvasandó: Lk 2,1-20)

„Dicsőség a magasságban Istennek és a földön békesség…” ( Lk 2, 14)

Szeretnék az idén a történelmi egyházak és a neoprotestáns felekezetek templomába elmenni és annyi karácsonyi beszédet meghallgatni, amennyit csak lehet. Ez már egy régi tervem,
elképzelésem. Mivel ebben a karácsonyban is, mint minden évben az elmúlt harminc év alatt – remélhetőleg szolgálni fogok – ezért elképzelésemet meg nem valósíthatom. Ezért azzal ajándékozom
meg magam, hogy annyi karácsonyi homiliát olvasok különböző hitágazatok papjaitól, lelkészeitől, amennyit időm enged.
Ha az ember sátoros ünnepeinken bemegy különböző felekezetek templomába, érzelemmel telített, hangzatos és ünnepélyes beszédeket hallhat arról, hogy Isten milyen nagyszerű
dolgokat vitt végbe az általa teremtett emberiség érdekében.
• Karácsonykor hallhatunk arról, hogy „Isten megtestesült” Jézusban, amivel egy egészen új világ vette kezdetét.
• Húsvétkor meg azt hallja, hogy Jézus „feltámadt” és ezzel megvalósult a megváltás műve.
• Pünkösdkor pedig azt, hogy Jézus „elküldte a szentlelket”, aminek a következménye az lett, hogy az eddig félelemben, rettegésben élt tanítványok felbátorodtak, előálltak Jézus üzenetével,
amivel elkezdődött az evangélium világméretű terjesztése.
Ezen szónoklatok lényege ez: „Ne féljetek!” örüljetek! (felszabadultan), mert minden szép és jó mostantól kezdve.
És az ünnep eufóriájában, hangulatában nem igen akad, aki megkérdezné: miért beszélünk évről évre, évtizedről évtizedre, és évszázadról évszázadra mindig a múltról? Arról, ami
ezelőtt kétezer évvel történt. Miért nem vesszük észre már azt, hogy Jézus, akit mi unitáriusok méltán nevezünk hitünk sarkpontjának, szakított ezzel a fajta vallásossággal.
A helyzet ennek a kérdésnek a tárgyalásánál az, hogy az ilyen irányú viselkedés, elmélkedés, (sajnos) jellemző – általában véve – az emberi társadalmakra. Mert nézzük meg azt, hogy melyek
a legnagyobb nemzeti, vallásos ünnepeink: azok, amelyeken szintén a régmúltra emlékezünk.
A honfoglalásra, országunk alapításának ünnepére, az 1848-as szabadságharcra, egyházunk kiemelkedő alakjainak, születése, halála évfordulóira, sátoros ünnepeinkre stb.
Közben nem vesszük észre vagy talán nem akarjuk, hogy a lélektan rámutat arra, hogy az az ember, közösség, társadalom, egyház vagy állam, amely folyton a múltjával foglalkozik valójában
halott. Lehet, hogy mozog, tevékenykedik, működik, de az igazi élet, amely mozgat, felemel, megvalósít és megelevenít, nincs benne, csak vegetál.
És itt, ezen a ponton nyugodtan megállapíthatjuk, hogy Jézus nem ezt akarta. Őmaga sem a zsidó múlt napjairól ábrándozott, hanem annak a jelennek a számára hirdette meg Isten országát,
szóban és tettben egyaránt, amelyben élt. Nem akart olyan egyházat, amely a múlt tömjénezéséből él. Ő egészen mást akart, egészen újat, mint ahogyan arra „új szövetsége” is
utal vagy tanítása: „új parancsolatot adok nektek…”
Az őskeresztények ezt még úgy-ahogy tudták. Tudták azt, hogy mi a dolguk a jelenben. Hirdették az evangéliumot, próbáltak, enyhíteni próbáltak társadalmuk nyomasztó gondjain.
Ápolták a betegeket, gondoskodtak a szegényekről, törődtek azokkal, akik a társadalom peremére szorultak. De a nagy baj, hogy a későbbiekben az egyház túlnyomó többsége
megmaradt az allelujázásnál, hozsannázásnál, tömjénezésnél.
Én nem tudom, hogy ki hogyan áll ezzel a dologgal, de számomra már évek, évtizedek óta a fent említettek problematikája igencsak megterheli, megnehezíti karácsony ünneplését (is).
Ezzel kapcsolatban a legnagyobb gondom az, hogy Jézus akarata ellenére, ünnepeljük őt.
Ezt onnan tudom, hogy az evangéliumokat olvasva kitűnik az, hogy ő soha nem akart a középpontban állni, mint ahogy mi szeretünk, nem akart az ünneplés tárgya lenni, sőt nem
egy helyen és alkalommal szigorúan meg is tiltotta a tanítványainak, hogy róla és személyéről beszéljenek az embereknek. A dicséretet és a dicsőítést meg végképp elutasította. Mégmost
is előttem van Erdő János professzor úr arcának jellegzetes elváltozása, amikor a „Gazdag ifjú” példázatának értelmében arról beszélt, hogy az „jó Mester”-nek szólította Jézust, és ő
ezt milyen határozottan, és udvariasan elutasította, majd megkérdezte: „Miért mondasz engem jónak? Senki nem jó, egyedül az Isten.” (Mk 10 17-18)
Ezért ha már ünnepelni akarunk, és tényleg őt akarjuk ünnepelni, nem csak magunknak egy pár kellemes órát szerezni, akkor az ünneplésünknek az ő szellemében kell megtörténnie.
Valahogy úgy, mint amikor arról beszél, hogy fogadjátok be a kisgyermekeket az Isten nevében, az én nevemben fogadjátok be őket…az én szellememben tanítsátok őket.
És ezt úgy kell tennünk, hogy itt el kell kerülnünk egy újabb ellentmondást: úgy kell éljünk, viselkedjünk, hogy bennünk is megszülethessen Jézus. Ami nem azt jelenti, hogy az ő
születésnapján vagy annak környékén szép dalokat teszek fel a lemezjátszómra, aztán meghatódom, elérzékenyülök. Mert Jézus akkor születik meg bennünk igazán, amikor hatni
kezdenek bennünk és újra élni: tanításai, gondolatai.
Vagy annak örülünk, aminek ő örült, attól szomorodunk el, amitől ő elszomorodott, hiszen ő is „együtt örvendett az örvendezőkkel és együtt sírt a sírókkal”. Egyszóval: vegyük már
észre, hogy nem mi vagyunk a középpontban, nem körülöttünk forog a világ, és nem a többi ember van miértünk, hanem mindez megfordítva igaz. Lássuk meg végre azt az idén, ebben az
ünnepkörben, hogy mire van szüksége a másik embernek, elsősorban azoknak, akik nem a „napos oldal”-on járnak, azoknak, akik az élet hajótöröttjei, és nem csupán a hitben, hanem
egész elromlott, elrontott emberi életükben. Mert csak akkor ünnepeljük ténylegesen Jézus születését, ha érzékenyebbek, empatikusabbak leszünk azok iránt, akik a leginkább rászorulnak.
Ha időnk lesz a bajbajutottak megsegítésére, ha kinyílik a pénztárcának a nélkülözők támogatására.
Én azt hiszem, hogy a kereszténység életében ez a Kopernikusz-i fordulat még nem jött el, még nem valósult meg, várni kell rá. De meddig?
Nos, ehhez képest az utóbbi pár száz évben, sikerült igazán eljelentékteleníteni, kijátszani, elbagatellizálni ezt az ünnepet; és lett mára az egész karácsonyi ünnepkör az egyéni és a családi
önzés egyvelege. És az utóbbi tíz-tizenöt évben pedig lett a fogyasztás fő ünnepe. Nem számít, hogy az idén rosszabb a helyzetünk, mint a tavaly volt, hogy szinte kétjegyűvé duzzadt az
infláció, mi akkor is többet költünk, mint tavaly tettük. Van rá fedezetünk, vannak hitelezők, akik meg szeretnének nyerni maguknak minket, ha lehet hosszú távra. Nem kell évtizedes
teológiai tanulmányokat folytatni ahhoz, hogy valaki fölismerje ebben a képtelen ellentmondást, Jézus eredeti szándékával szemben.
Jézus nem azért mondta, amit mondott, tette, amit tett, hogy egy kis fölüdülést hozzon az egyre reménytelenebb hétköznapokba, hogy egy kicsit enyhítse az élet elviselhetetlenségét
vagy, hogy kellemes körülmények között múlassuk az időt a téli napfordulón. Hanem azért, hogy megtanítsa az embereket arra, hogy változtassák meg magát az életet, az életüket.
Ahogyan azt őmondta: „Térjetek meg!” hogy az az élet értelmes és emberhez méltó élet legyen.
Vagyis belső fordulatot akart az emberek lelkében, viselkedésében, gondolkodásmódjában.
Érzékenyen figyelt és reagált korának súlyos gondjaira: a szegények és gazdagok közötti szakadékra, a nemzeti ellenségeskedésre, zsidó és szamaritánusok viszonyára, a teológusok és papok
garázdálkodásaira, az uralkodók zsarnokságára vagy éppen a római megszállás problémáira.
És mindezekre nem „tüneti” kezelést akart adni, hanem gyökerében akarta orvosolni mindezeket.
Tette ezt annak a szellemében, hogy egyedül nem tudja megoldani valamennyit. Ezért gyűjtött tanítványokat, és azt akarta, hogy majd azok is gyűjtsenek tanítványokat, hogy egyre
többen legyenek azok, akik az ő tanítása szerint élnek. Azzal is tisztában volt, hogy csak az ő tanítása alapján lehet csak valóban átalakítani és emberivé tenni az életet.
Karácsony ünneplése csak akkor lehet méltó Jézushoz, ha a mai keresztények ugyanolyan érzékenyen figyelnek, és ugyanúgy reagálnak a mai kor problémáira, mint ahogy ő tette azt a
maga idejében. Az öregek, a betegek, a drogosok, a magányosak, az árvák, a hajléktalanok, a betegek nem maradnak a figyelmünk látóhatárán kívül.
Nekünk is tisztában kell lenni azzal, hogy ezeket a gondokat, néhány keresztény napjainkban sem tudja megoldani, de talán még néhány százezer sem, ha ezek egyáltalán megoldhatóak.
És ennek ellenére nekünk, keresztényeknek, ezen belül Jézus-követőknek, ahogy nevezni szeretjük magunkat, mi unitáriusok – akik életüket teszik a megoldási kísérletekre –,
kell keresni a megoldást a világ súlyos bajaira.
Mert Jézus szerint nekik az a dolguk, hogy „a föld sója” és „a világ világossága” legyenek. Én azt kívánom, hogy ebben segítsen megminket a jó Isten 2007 „…rút karácsonyában.” (Ady).

Kászoni József

2007. december